Suttogó próféciák - Egy lidérces szerelem

1.
„Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!”

Azaz átkozott ébresztőóra! Mindig akkor szakítja félbe az álmainkat, amikor a legjobb részhez érünk, vagy éppen két perccel előtte feküdtünk le, mert pár barátunkkal beszéltük meg, hogy mi lenne ha holnap nem írnánk földrajz dolgozatot. Csörög, csörög, és nem képes elfogadni, hogy én és az ágyam mindennél jobban szeretjük egymást. Ilyenkor fordul elő az, amikor megfogod a vekkert, és egy jól irányzott dobással a falhoz vágod, majd a fejedre húzod a takarót. Visszaalszol, és ekkor jön valaki, aki felcsapja a villanyt és a retinád is kisül a helyéről. Ha ez nem lenne elég, a betolakodó a takarót is elpaterolja a helyéről.
Kezeidet a szemedhez kapod, és a legóvatosabban résnyire nyitod a szemedet: az a látvány fogad, hogy az anyukád ott áll és azt rikácsolja, elkésel.
- Még 5 perc! – mondom, majd a fejemre húztam a megmaradt párnácskámat.
- Lora, nem! Indulj! MOST!- utasított, majd becsapta az ajtómat.
Nagy nyöszörgés közepette felültem az ágyon. Kínszenvedés. Őszintén: kinek van kedve egy új suliba menni?
Az úgy volt, hogy pár hónappal ezelőtt volt egy táncverseny, ahol a partneremmel első helyezést értünk el.
Kiskoromban, a táncteremben sokan mondták: „Nagy karrier áll még előtted!” - köztük apu is. Hittem az ő meséinek, ugyanúgy, mint, az apja lánya ölelésben, vagy a gyógy puszikban. Elhittem, hogyha este kinézek az ablakon, fel a csillagokra és behunyom a szemeimet, akire gondolok, megérzi, és valahogy üzen, hogy megkapta az üzenetemet. Gyerekes, de hatalmas csoda ilyenekben hinni.
Azon a napon volt a születésnapom. Életem legjobb napjának ígérkezett, egészen addig, amíg a díjátadó át nem csapott egy rossz thrillerbe. Hét sí maszkos fickó rontott be a stadionba fegyvereket lengetve a levegőbe. A lelátókon kitört a pánik, mindenki egy emberként próbálta menteni az életét. Eluralkodott a pánik. Sikolyok, szöktek a levegőbe, amikor eldördültek az első lövések és egy nő esett holtan össze. Dave, a társam édesanyja volt és ezt ő is tudta. Ijedten kapta oda a fejét, rohanni kezdett. Utána iramodtam már amennyire a magas sarkú engedte. Utol értem, megragadtam a karját, de ő ellökött magától és tovább futott. Újabb lövés. Dave megtorpant, összeesett.
 Mellészaladtam, letérdeltem mellé és átöleltem. Nehezen vette a levegőt. Vékony szájából vér szivárgott. Kék szeméből fájdalom sugárzott. Megszorította a kezemet és valami olyasmit motyogott, hogy fel a fejjel nagylány, halvány mosoly, majd lehunyta a szemét. Látásomat könnyek homályosították, éreztem, ahogy a lábam nedves lesz a már-már testvérem vérétől. Fájdalmat éreztem, mint belül, mint testileg. Valaki a hajamnál fogva rántott fel a földről, jót nevetve gyengeségemen. Szemembe nézett és ennyit mondott: Megvagy!
Aztán valaki segítségével kiszabadultam a támadóm kezei közül, majd láttam, hogy aki segített apa volt.
Mint egy hős, úgy védte a lányát. Ijedten figyeltem az eseményeket. Rám nézett. Lehunyta a szemét, és rám mosolygott.
Újabb lövés. A hősöm elterült a parketten. Felsikkantottam, melléugrottam. Átöleltem elernyedt testét. Vártam, hogy kinyissa hatalmas zöld szemeit, amelyekből a vidámság sugárzott. Simogattam az arcát, de semmi.
 Keservesen sírtam, nem érdekelt semmi. A fájdalommal voltam összezárva. Nem tudom, hogy utána mi történt, csak azt, hogy hónapokon át ültem egy pschihomókusnál, aki azt a célt tűzte ki magának, hogy minden egyes alkalommal belém rúg. Utána a rendőrség jobbnak látta, ha a táncosok, akik részt vettek a versenyen és valamelyik ismerősük közül elveszítettek valakit a családjaikkal együtt hagyják el a várost egy kis időre, mindezt azért, hogy beszüntessék kicsit az ügyet, mert nem találtak semmit.
Így kerültünk ide, Onbrez-be. A vicc az egészben, hogy habár mindketten itt vagyunk anyával, de engem be zárat egy kollégiumba, csak azért, mert biztonságosabbnak látja, ha szentfazekak figyelik minden egyes mozdulatomat illetve a facebook adatlapomat.
Mély sóhajtással felálltam és elfoglaltam a fürdőszobát. A tükörből egy kómás leányzó nézett vissza rám, akinek az életkedve réges-régen elillant. Fekete hajam a hátamat csiklandozta. Fogat mostam, majd a hajamat szelíd kontyba fogtam. Beslisszoltam a szobámba és magamra cibáltam azt a fránya egyenruhát. Igen-igen… zárda kompatibilisen festettem benne, pont, mint egy friss apáca növendék.
A fekete térdig érő szoknya, a fehér inggel, amelyre fekete mellény kerül, valamint egy fekete nyakkendő, ÉS nem hiányozhat az iskola medálja sem. A magas sarkú mérete hál’ Istennek nem volt megadva, így a szerény 7 centis méret növelőmet vehettem fel, amivel legalább már 170-nek éreztem magam.
Felhajtottam bőröndöm tetejét és kivettem az ékszeres dobozomat. Elővettem legféltettebb kincsemet: egy táncos lányt ábrázoló medál, aki játszik az elemekkel.
 Beakasztottam a nyakamba, majd az ing alá rejtettem. Itt biztonságosnak éreztem.
Megpróbáltam felemelni a bőröndöt… Szép próbálkozás volt… a gravitáció földre rántott. Felültem és újra megpróbáltam, kicsivel, több sikerrel, ugyanis megmozdult. Fél siker. Aztán eszembe jutott: vannak kerekei… gurul… Ilyenkor mondanánk azt valakire, hogy szőke…de ez már teljesen sötét, nincs mit tenni.
Lerobogtam pár száz kilós bőröndömmel a lépcsőn egyenesen a konyhába. Épp hogy belevetettem magam a székre, anya megszólalt:
- Nincs idő reggelire Lora, indulnunk kell!
- Csak egy falat…- emeltem a számhoz a hörcsöglecsóból a kanalamat. Ha valaki nem tudná: Hörcsöglecsó, azaz müzli.
- Nem! – és ahogy esik, úgy puffan alapon kitépte, ismétlem: kitépte a kezemből a kanalat és a müzlit.
Figyeltem, ahogy a mosogatóba beledobja…igen, dobja, majd fogja a bőröndömet, amit a lépcső mellett hagytam és kigurul vele az ajtón. A bökken, hogy gondolom a kocsihoz akart menni, de a kulcs a pulton hevert.
- LORA! Kapd fel a hátsódat a székről, és robogj ide a kulccsal együtt! – ordította.
Kicsit ideges és nem tudom eldönteni, hogy fokozzam azzal, hogy most rögtön visszarobogok az ágyam biztonságos takarója alá, vagy engedek az ordításának és megadom magam a megsemmisülés kezdetleges világának.
Mivel anyám minden követ megmozgatott volna, hogy elszakítson a szerelmemtől ( az alvásról van szó), így hát maradtam az utóbbinál. Felálltam és a pulthoz léptem. Felkaptam a kulcsot, de abban a pillanatban két dolog is megragadta a figyelmemet,
Az egyik egy kép a pulton. Anya, apa, én, a nővérem és egy idegen ipse. A kép még fekete fehér, és se nekem, sem pedig Lauren-nek nincs foga.
Lauren a nővérem… volt. Egy év volt köztünk. Ezzel nem lett volna semmi baj, de amikor két éves lettem elköltöztünk egy kisvárosba, ahol Lauren beteg lett. Egy éjszaka két lázgörcs között békésen elaludt, de többet nem kelt fel. Alig emlékszem már rá, talán csak annyira, hogy félelmetesen különleges szemei voltak. De valahogy az a pasas jobban érdekelt. Emlékeztem rá. Tudom, hogy már láttam valahol, de nem ugrik be.
Egy magas, jól megtermett férfi, apró szakállal a kor kedvéért. A szemei helyén, mintha két szén darab lenne, olyan sötét.
Nem volt idő családi emlékeket végig futtatni a meghajtón, így hát belecsúsztattam a képet a zsebembe. ( Egy plusz pont a sulinak: jók az egyenruha zsebei!)
A másik dolog, ami megragadta a szememet, egy kép volt a falon. Már régóta megvolt nekünk és mindig ahányszor eljöttem mellette, olyan érzésem volt, mintha figyelne. Hátborzongató, de mégis levettem a falról és megpróbáltam zsebre vágni, ami persze nem jött össze. A jó megjegyzés törlése!
- Loralei Swan! – oké, az anyu nevezetű velociraptor nem tűr halasztást, és ha még egy perccel is tovább maradok, robban.
Megigazítottam a felsőmet, és fújtatva kirontottam a házból, bevágva magam után az ajtót, hogy pontot tegyek az i-re, hogy „Anyu, jól gondold, meg mit teszel, mert ÉN nem akarok elmenni!”.
Megálltam előtte és a kezébe nyomtam a kulcsot, látva az eltökéltségét. Hátat fordítottam neki, majd az anyósüléshez slattyogtam.
Beültem a kényelmes bőrülésbe és magamra tekertem a biztonsági övet.
Anya is beült mellém. Megcsinálta ugyanazt az eljárást, amit szokott: öv, haj, rúzs, kulcs, rádió, kuplung, gáz.
Már egy ideje hajtottunk a sztrádán, amikor lehalkította a rádiót:
- Még mindig duzzogsz az iskola miatt?
- Ez nem duzzogás. Ez puszta gyűlölet a rendszer ellen. Mi értelme van egy puccos internátusba dugni, ahol szent fazekak figyelik minden egyes mozdulatomat? Azért, hogy ha netalántán felbukkanna újra pár sötét fickó, majd szenteltvízzel és két Mi atyánkkal jó útra térítik őket?
- Hát valójában ezt remélem…- nevetett fel erőltetetten, ami még jobban idegesített, mert azt tudni kell róla, hogy egy magabiztos nő, aki hisz a megérzéseiben és nem fél kimondani azt, ami éppen a szívét nyomja, és az sem mellékes, hogy tankolásnál legalább hárman ugranak, ha megy, de a jelek szerint ő sem számít semmi jóra.
Nem mondtam semmit, így az út további része csendesen telt, csak Adele Rolling in the deep száma zavarta az amúgy is ellenséges levegőt a mélységbeli hullámlovaglásával.
Tudom, hogy nem kellene undokul bánni vele, mert csak jót akar, de a lelkem lázad ez ellen. Mi lesz vele nélkülem… vagy fordítva? Hiszen soha sem mindegy, hogy a világ van ellened, vagy te vagy a világ ellen.
Befordultunk egy sarkon. Erdők mellett haladtunk el, mire kezdett kirajzolódni előttünk egy épület. Az új „otthonom”.
Görcsbe rándult a gyomrom, ahogyan megláttam az épületet. Egy kastélyra hasonlít, de nem nagyon tudtam kivenni, hiszen egy hatalmas kőfal takarta el a világ elől, így blokkolva a be és kimenetet.
- Hát úgy látom, zárva vannak, vissza is fordulhatunk! – mondtam anyának.
De ő csak legyintett egyet és a kaputelefonhoz gurult. Beleduruzsolt valami latin ó-ex görög szavakat, amire kitárult a kapu… Nesze neked szezám tárulj.
A kőmonstrumról már csak a „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel” hiányzott, valamint Orlando Bloom cuki szőke tündeként.
Lélegzetelállító látvány volt a fal túlsó oldala. A macskaköves utat két oldalról fűzfák fogták közre.
Tőlünk jobbra hatalmas kőszobrok, padok, szökőkutak, kisebb labirintusok foglaltak helyet. A másik oldal tömény sűrű sötét erdő, amellyel szemben egy végtelennek tűnő tavacska volt. Hirtelen kedvem támadt az Andersen mesékhez, de azt a könyvet sikeresen otthon hagytam.
Nem csak a tó tűnt végtelennek, de az út is.
Amióta beértünk a kapunk, röpke tizenhét perc telt el, de még mindig mentünk, egészen addig, amíg egy legalább kettőszázharminc centis fazon, Man in Black szerkóban el nem állta az utat.
Csikorogtak a kerekek, amikor anya a fékre lépett. Fekete haja a szemébe hullott, még az a mini is. Barna szemeiből meglepődés szikrázott. Nem tudtam eldönteni, hogy azért mert valaki megállította, vagy azért, mert a pillanat törtrészéig autóversenyzőnek hihette magát.
- Úgy látom, a reményed kezd beigazolódni! – villantottam rá gúnyosan a szemeimet.
Egy vállrándítással elrendezte a dolgot és kiszállta kocsiból.
Egyenesen K ügynök felé lépdelt tíz centis magas sarkújában, ringó csípőkkel.
Anyám borogass! Sosem volt jó vége annak, amikor Anya tininek képzeli magát. Csak reménykedtem, hogy a motozás rész kimarad.
Eszem ágában sem volt kiszállni a kocsiból mindaddig, amíg erőszakkal ki nem rángatnak onnan. De erőszakra semmi szükség nem volt. Győzött a kíváncsiságom, amely a heves vitájuk titkát akarta megfejteni.
Anya valamiről nagyon meg akarta győzni az urat, aki néma fejrázással válaszolt. Csak Néha mozdultak az ajkai.
Még az ajtókhoz sem nyúltam, amikor egy fiatal srác nyitotta ki az ajtót:
- Üdv, Loralei Onbrez-ben! – nyújtott kezet a helyes idegen.
Sötét barna szemeiből melegség sugárzott és akaratomon kívül is mosolyra húztam az ajkaimat.
- Üdv! – ráztam meg a kezét.
Viccesek lehettünk: ülök, egy Jaguárban egy vadidegenre vigyorgok, mint a tejbe tök és a legfurcsább az egészben, hogy biztonságban éreztem magam. Ő is mosolygott. Egyik karja az ajtót támasztotta, másik a kezem rabja volt és nem volt szíve elengedni azt.
Majd a pillanatot (igen, azt a lassan három percet) egy fújtató hang törte meg:
- Engedje el a lányomat!
Hát igen… a családunkban mindenki tudott időzíteni, főleg az Anya nevezetű MRB, azaz a „Mindjárt robban a bomba” vagy esetleg „Ha nem akarsz bilincsben és vasalsóban megöregedni, elengeded őt” tekintetű egyén.
- Bizonyára Ön Ms. Swan! Üdvözlöm! – hajolt meg kissé a srác, ami mit ne mondjak meglehetősen fura volt. - Az igazgatónő engem küldött, hogy vezessem a szobájába Loralei-t… innentől. – anyám heves tiltakozásban tört volna ki, amikor Mr. Aranyember folytatta – Mint tudja, van egy szabályunk, és ez a szabály innentől érvényes. Sajnálom, már csak két percük van. – tekintett az órájára és a godzillához ment.
- Miről van szó?- kérdeztem, látván anyám kétségbeesett arckifejezését.
- Lora, - simította meg az arcomat, szemében könnycseppek sorakoztak – csak eddig jöhettem veled. Az a két perc arra utal, hogy hamarosan egy fal lesz kettőnk között – értetlenül ingattam a fejemet, mire ő elmosolyodott és magához húzott. Már csak suttogott – Hamarosan megérted mi ez az egész… azt szeretném, ha biztonságban lennél és lehet… lehet, hogy ez az utolsó esélyünk! Nekem mindenképpen! – azzal lágy csókot lehelt a fejem búbjára.
Vágást éreztem a nyakamnál és a lábaimnál. Térde rogytam a fájdalomtól. A torkomat szorongatva felpillantottam. Egy fal választott el engem a Világtól.
Hiába kiabálta, hogy Anya, de nem jött válasz.
Sirathattam volna elcseszett életem vagy felállhattam volna, hogy mentsem, ami még menthető.
Mivel nem volt ilyen addig vártam, amíg a jó fej idegen fel nem segített.
Bíztatóan mosolygott rám – Matthew vagyok – mutatkozott be. – Tulajdonképpen most egy rövid ideig én leszek az idegenvezetőd, aztán lepasszollak a szobatársaidnak, de engem is bármikor kereshetsz. Ha kérdéseid vannak… Nos legyen most csak egy!
- Aha… Hát az első, tudtad a nevemet, hogy lehet ez? – igazítottam meg a ruhámat.
- Ms.Cher az igazgatónk mondta, de mindenki ismer Tége…
A godzilla torokköszörülése hallgatta el Matthew-t.
- Hogy-hogy mindenki? – kérdeztem.
- Első nap, egy kérdés – nézett rám furcsa mosollyal.
Éreztem, ahogy arcomba tódul a vér, ezért megpróbáltam érdeklődést kifejteni a táj irányába, több-kevesebb sikerrel.
Valljuk be, inkább csodáltam idegenvezetőm büszke tartását, aranyos vonásait rövid barna haját. Fekete nadrágban és fekete pólóban volt. Ami megragadta a figyelmemet, hogy hátán egy kard lógott.
Miután megbámultam a kard tokját, majd annak markolatát, amelyen ismerős jel foglalt helyet, a szinte nem változó tájat figyeltem: erdő park, furcsa szobrok, kápolna… Kápolna!
Kőből épült hatalmas épület, annál is nagyobb rózsaablakokkal. Középkori hatást keltett. A harangtoronyban biztosan egy Quasimodo lapul, aki az erdőben lévő Eszmeralda-t várja.
Ami kicsit sokkolt, hogy a kápolna és az erdő mellett egy nagy térigényű temető foglalt helyet. A hideg futkosott a hátamon a hatalmas, engem kukkoló síremlékek miatt. Ösztönösen Matthew közelébe léptem.
Ne tudd meg, milyen rémisztő! 3D-s horror filmhez hasonló. Mindenhol köd és bármelyik pillanatban elég ugorhat Hasfelmetsző Jack.
Matthew kicsit elnevette magát, de nem értettem. Mondjuk, lehet az, hogy olyan fehér vagyok, mint az ingem és viccesen festek, de nem tudtam biztosan.
Rám villantotta barna szemeit: - Eléggé sápadt vagy! – mosolyodott el. – Nyugi Loralei, nem fog megjelenni sem egy Hasfelmetsző Jack, sem pedig egy… farkas ember. Ők ilyenkor alszanak.
Volt egy olyan kellemetlen érzésem, mint ha belém látna, de ez ugyebár képtelenség.
- Matthew, szólíts Lorának, ahogyan mindenki más! – szólaltam meg végül reagálás képen.
Felhúzott szemöldökkel nézett rám: - Azt szeretnéd, hogy becézzelek?
Kicsit sokkolt ez a kérdés, mivel hello a XXI. században élünk és ki az a nem normális, aki viszonylag egy hosszú nevet akar kimondani?
- Ez még nem az a nagy becézlek style. - csóváltam a fejem – Téged mindenki Matthewnak hív? – húztam fel én is a szemöldökömet.
- Matt-nek is… - válaszolta és megállt.
Megálltam előtte és az arcát néztem, majd tekintetem követte karja mozdulatát:
- Hello… Lora! – nyújtott kezet.
Belementem a játékba, majd csendesen haladtunk egymás mellett, míg a suli elé nem értünk.
- Hű! – csúszott ki. – Ez most komolyan egy kastély?
Bólintott egyet és felmászott a lépcsőn. A lépcsősor két oldalról indult, majd eggyé vált. A korlátjai… jobban mondva a kis falai, egy-egy történetet ábrázoltak. Mesteri munka. Egy ilyenhez remek kézügyesség, na meg türelem szükséges.
Ahogy felértem az a hatalmas faajtó még nagyobbnak tűnt.
Matt intett, hogy siessek, de a domborművek fantasztikusak voltak egy újonnan érkezőnek.
Egy sóhaj kíséretében odasétáltam hozzá.
- Készen állsz? – szorította meg a vállamat.
- Nem! – suttogtam magam elé bámulva.
- Helyes! – nevetett fel és kinyitotta az ajtót.
Teljesen más világ tárult elém. Orrjárataimat rögtön betöltötte az a bizonyos dohos illat. A hűvös szellő táncot járt a gerincemen, ami a hall kőfalairól verődött vissza.
A falakon két oldalt régi képek, festmények díszelegtek, pont, mint egy múzeumban.
Középen a lépcsőt márvány fél oszlopok kísérték, amely középen háromfelé vált. A földszinten három ajtó nyílt, gondolom én más-más helyiségekbe.
Matt a lépcsőnél várt. Megfordultam a tengelyem körül és a mennyezeti freskót bámultam.
A mennyezet a felhőket jelenítette meg, amelyeken kisebb-nagyobb angyalok figyelték a lépéseidet. Matt már a lépcső felénél járt. Követtem a példáját.
Negyvenkilenc lépcsőfoktól már nem is számoltam. Mi a középső fokokon lépdeltünk. Mire felértünk az emeletre leültem.
- Csak egy perc! – kapkodtam a friss dohos oxigént.
- Hamarosan több száz diák fog itt szaladgálni, szóval szedd össze magad! – dőlt neki az oszlopnak.
Felálltam hát és mérgesen villantottam rá a szemeimet, de elég volt egy kósza mosoly tőle, rögtön elfelejtettem, milyen ridegen is válaszolt. Elindult a velem szemben lévő folyosó felé.
Maga az emelet, ahogy a lépcső tetejéről körül nézünk négy különböző részből állt, amelyet a színek is jeleztek. Hűvös volt a levegő a fehér márványfalak miatt, de a folyosón, amin haladtunk, kellemes hőmérséklet vert tanyát.
Igaz, hogy úgy éreztem, mintha a középkorba csöppentem volna, mert hirtelen a körülöttem lévő falak kövekből voltak kirakva, és az sem mellékes, hogy a festmények olyanok voltak, mint akik minden lépésedet figyelik.
Az egyike a képen egy őszes, vállig érő hajú férfi volt, akinek a hajától csupán az orra volt hosszabb. Mogorván méregette EGY szemével a járókellőket. Az a tipikus kételkedő, élet unt férfi ábrázolása. A kis kártya szerint, ő Onbrez első bárója: Andrew Onbrez.
A következő festményen egy fiatal lila ruhás nő ült egy sziklán és nevetett. Fekete tincseit a szél játékosan lobogtatta meg. Hiába nevetett, résnyire húzott sötét szemeiből bánat sugárzott. Elisabetta Onbrez, a báró lánya.
Visszapillantva a másik képre, semmi hasonlóság nem volt közöttük. Nem különösen kötött le ez az elmélet, hiszen a következő festménynél kicsit lehidaltam: Dracula!
Egy fiatal férfi, aki sötét ruhát visel, éjfekete haja mondhatni hátranyalva, ajkait mosolyra préselve áll egy Mina nevű szőke hölgy mellett, akinek tekintete a férfit vizslatta és mosolygott. A poén akkor is az, hogy az erdélyi kastély előtt pózerkodnak , fényes nappal.
Nem ragadtam le a képnél, mert Matt már tíz lépéssel előttem járt.
A folyosó hatalmas ablakban végződött és két oldalra újabb járatok nyíltak.
A jobb oldali ajtót választottuk.
A látvány letaglózott. A falak, a sárga minden árnyalatában szikráztak. A déli oldalról egy kandalló nyúlt be a nappali szerűségbe. Középen egy kanapé és két fotel. Az ajtó mellett könyvespolcok sorakoztak. A kanapé mögött négy fokos lépcső emelkedett és ott három ajtó nyílt.
- Nos, Lora. - kezdte Matt. - A bal szélső lesz a szobád. Én nem mehetek tovább. - biztatóan rám mosolygott.
- A másik két ajtó? - és felhúztam a szemöldökömet.
- Boo és Idrheniel ajtaja. Sok szerencsét! - mondta és becsukta az ajtót.
Egy pillanat fáziskésés után feltéptem az ajtót, de Matt már nem volt ott.
Kifújtam a levegőt és bezártam az ajtót. Halk káromkodás futott át az agyamon, mivel a bőröndömet-lent hagytam. Jobban mondva… kint... Valahol.
- Te vagy Lora? - kérdezte valaki. A frász kapott el, ahogy a kanapéra ugrott egy fekete-sötétkék hajú, barna szemű lány megszólított.
- Igen?
- Boo vagyok. - ugrott elém és kezet nyújtott. Csőfarmert, Converse cipőt és Gun's and 'roses pólót viselt. - Üdv a börtönben!- mosolygott rám.
- Hogy-hogy nem az egyenruhában vagy?
- Aj. - emelte égnek a szemeit. - Az egyenruha gáz. Nézz csak magadra! Bor- zal-mas! - azzal lehuppant a fotelre. Igaza volt. Az egyenruhánk borzalmas, így nem szívesen láttam volna magamat, de kellett valami normális.
Igen, de a bőrönd meg lent maradt. Mit lehet ilyenkor tenni? A, belesel a leendő szobád ajtaja mögé, vagy B, kölcsönkérsz valamit a dilis, kék hajú csajtól. Én megpróbálkoztam az első variációval.
A kilincsen pihentetve a kezemet, Boo lépett mögém és nyomta le azt. Hirtelen elvesztettem az egyensúlyomat és elnyaltam a padlón.
Boo csak nevetett és becsukta az ajtót. Feltápászkodtam a földről és körbekémleltem.
A szoba zöldes és pasztellszínekben pompázott. Az ágy mögött két hatalmas ablak volt, vele szemben egy kisebb gardróbszekrény, mellette egy ajtó nyílt a saját fürdőszobámba. Az egyik sarokban íróasztal és könyvek sorakoztak, egy másikban pedig egy zongora. Az egyik fel teljesen üvegből volt. A mennyezetről sötétzöld sötétítők lógtak le. A kilátás meseszép lehetett volna, ha nem csak a sötét erdő látszik.
Bármily meglepő, a bőröndöm már az ágyamon pihent. Az éjjeli szekrényen egy barna boríték volt, amelyen az én nevem állt.
Nem bírtam megállni, így ráugrottam az ágyra és az a képtelen ötlet motoszkált a fejemben, hogy talán még jó is lehet.
Elvettem a borítékot és feltéptem.
Az első lap unalmas adminisztráció, a második a suli szabályzata, amelyből a figyelmemet megragadta az, hogy "Az iskola terültén tilos a rágózás!".
Kész vicc! Azt még megértem, hogy undorító órákon a tanárok szájába rágcsálni, meg pocséklás öt perces szünetekben egyet is elrágni, de azért kajaszünetek után, jól eshet. De emellett "fokozottan" ügyelnek a diákok öltözködésére... Mint kiderült, mindig.
Harmadik lap az órarend ismertetése, plusz egy térkép, hogy ne tévedjek el. Milyen figyelmes, gondoltam. Ahogy széthajtottam a térképet, de ezt az egy mozdulatot, vagy ötször meg kellett ismételnem, hogy egy ember nagyságú útvesztőt nem kaptam.
- Basszus! - mondtam elhaltan.
S mint egy rajtaütésre: az ágy alól előbújt egy kis... izé...
Sikítani akartam, de befogta a számat a csontos mini ujjaival.
Megragadtam az egyik párna csücskét, majd egy jól irányzott lendítéssel a falhoz csaptam a kis gnómot. Apró kék szemeiben fellobbantak a harag szikrái, miközben lecsúszott a falról. Neki rontott a lábamnak és a kis ökleivel ütögette.
Hiába ugráltam és kiáltoztam, mint egy fába szorult féreg, ugyanúgy meglovagolta a lábamat. Rúgtam egy erősebbet, amitől a szekrénynek csapódott, majd ernyedten összecsuklott.
Térdeim az ijedtségtől felmondták a szolgálatot. Az ágy mellett kuporogtam pár perc erejéig, egy biztonságos párna mögé rejtőzve.
Semmi sem történt. A test mellé kúsztam. Megbökdöstem, de nem mozdult. A hátára fordítottam, amikor a szemeit kinyitotta, majd megharapott. Felszisszentem, amikor a hegyes fogai közül, kiserkent a vérem. A párnával próbáltam elütni, de az lefogta a karomat.
- Testem-lelkem nem kívánja - mondtam neki, aki kérdőn ráncolta a homlokát.
Beleharaptam a hegyes zöld fülébe.
Neki sem volt kellemes élmény, mert felsikkantott a vékony hangjával, de a legtutibb mégis az volt, hogy a füléből a harapás helyén világító kék trutyi serkent ki, amitől a róka akart nálam előugrani.
- Nehogy a szőnyegre öntsd ki a belsőségeket! - rótt meg a betolakodó.
Elkerekedett szemeimet látva, levette a karperecét és egy, három perc alatt átváltozott egy barna rövid hajú, macskaszemű lánnyá, aki csőfarmert és fekete pólót viselt, de a fülei hegyesek maradtak.
Ott helyben leültem a padlóra és bambultam magam elé.
- Én most becsavarodtam? - jött ki belőlem.
- Hát igen! Hogy jössz ahhoz, hogy megharapj egy alakváltót? Tudod, mennyi bacilust tudsz a puszta nyáladdal a vérembe fecskendezni? - kelt ki magából. - Amúgy mi ez a cucc rajtad? Apácának készülsz?
- Mi... Ki vagy te?
- Idhreniel. Gondolom te vagy Loralei.
- Idhreniel, - lépett be Boo - hát itt vagy... Mi történt a füleddel?
- Megharapott...
- Látott? - kérdezte ijdeten.
Idhreniel bólintott és elővarázsolta feketekeretes szemüvegét.
- Te jó ég! Lora, ezt inkább ne említsd senkinek. - nézett rám jelentőségteljesen Boo.
- Oké...- suttogtam.
Boo elmosolyodott és kitessékelte Idhrenielt.
Ahogy kiértek a szobámból a padlóra dőltem és a szökésem terveit kezdtem kidolgozni.
Most vagy csak hallucináltam, vagy az a csaj tényleg egy mumusból változott vissza emberré? Ez azért kicsit sok volt, vagy inkább sokk?