2.
„Adj erőt, hogy be tudjak lépni! Van hitem a magas falak előtt.”
„Adj erőt, hogy be tudjak lépni! Van hitem a magas falak előtt.”
Jobbnak láttam egy hideg zuhanyt, mint a földhöz ragadt önmarcangolást.
A fürdőszoba zöld és kék színekbe öltözött, de mielőtt levettem volna a ruháimat alaposan körülnéztem, hogy nincs-e a közelben egy nem kívánatos látogató. A csempéket is megvizsgáltam, nehogy meglepetés érjen!
Megállapításom a következő volt: Tiszta!
Belevetettem magam a jeges vízbe.
A fürdőszoba zöld és kék színekbe öltözött, de mielőtt levettem volna a ruháimat alaposan körülnéztem, hogy nincs-e a közelben egy nem kívánatos látogató. A csempéket is megvizsgáltam, nehogy meglepetés érjen!
Megállapításom a következő volt: Tiszta!
Belevetettem magam a jeges vízbe.
Egy szál törölközőben bandukoltam ki a bőröndömhöz.
Mielőtt felnyitottam volna, a padlón heverő két lapocskára pillantottam, amikért lehajoltam, miközben a hajam szembecsapott. Szitkozódtam egyet, majd a vízcseppes fecniket kezdtem el nézegetni.
Egy üdvözlet az igazgatótól, plusz egy melléklet, hogy ma "randi" az irodájában fél hatkor.
Vagyis megpróbálok láthatatlan maradni. Letettem a lapokat az éjjeliszekrényre a lámpa és a vekker közé, aztán feltéptem a bőrönd cipzárját, ami üres volt.Kikerekedett szemekkel csaptam le a bőrönd tetejét, majd ismét felnyitottam.
- Basszus! Basszus! Basszus! - mondogattam, miközben benéztem az ágy alá.
A gardróbhoz léptem próba-szerencse alapon. És lőn világosság: a ruháim egy külön fogason sorakoztak katonás sorrendben, de azok mellett több más ruha is, hozzá illő cipőkkel, kiegészítőkkel.
Engedtem a csábításnak és beljebb fáradtam a kis folyosón. Amikor a közepére értem, megijedtem és
megálltam, mert ott motoszkált a fejemben egy furcsa gondolat, hogy mi van akkor, ha még a végén Narniában kötök ki?
Az újabb hülye gondolatra, egy vékony rövid vöröses hajú, fülgyűrűt viselő lány állt meg előttem.
Közelebb lépett, fejemet az állam alatt megfogta és jobbra-balra csavargatta.
- Hm, selymes bőr, pont, mint a baba popsi...
- Seggfejnek tart? - kérdeztem szájösszenyomás közben, de ő nem is figyelt rám.
- Fekete hullámos tincsek, méregzöld szemek. Kicsit kancsal, de egyáltalán nem vészes. Nana vagyok, úgynevezett szekrénykómás kiskisegítő party elf. – illegette-billegette magát, mire én kezdtem magam úgy érezni, mint azok a fazonok a televízióban, akik az átverő show-kban szerepelnek és beégetik őket az egész világ előtt.
- Te most szórakozol velem? – emelintettem meg a szemöldökömet.
- Nem. – húzta fel az orrát. – A te világodban amolyan stylist, csak nem a ferde fajtából…
- Aha... Vagyis a nyelvemre lefordítva: öltöztetőnő?
Vékony szemöldökét felhúzta: - Ja...
Megfordultam és a ruháim felé mentem, miközben vészjelző kis szirénám a fejemben azt üvöltötte: Mentsd az életed!
Azt hallgattam, hogy az első nap, milyen fontos az első benyomás, és hogy jó légy, viselj szoknyát inggel.
- És mit szólnál ehhez a ruhához?
Egy bokáig érő otthonkát akart rám adni. Röhej! Milyen benyomást teszek ebben? Helló én lennék az új diák, meg a wc-s néni? Hagyjuk már!
Leakasztottam egy farmert és egy fekete inget és egy magas sarkút.
Nana nem volt kibékülve a döntésemmel, de én igen. Ebből az lett, hogy míg a fejemre küldte az áldást leakasztottam egy barna övet is.
Kiszaladtam a gardróbból , de Nana nem volt az a feladom típus, így utánam rohant a kis otthonkájával. Becsuktam az ajtót és nekidőltem, de ő nem hagyta annyiban. Teljes súlyával a zárnak feszült, majd mormolni kezdett valamit. Az íróasztalhoz futottam és a széket a gardrób kilincséhez támasztottam, majd lerogytam rá.
Halk kopogás törte, meg Nana nyekergését.
- Lora jössz velünk? - dugta be a fejét Boo.
- Irodalom az első órátok? - Boo mosolyogva bólintott. - Okés! - mosolyogtam vissza.
Megvártam, míg becsukja az ajtót és kinyitottam a szekrény ajtaját.
A belsejében békét rejtő sötétség pihent. Az elf, vagy mi a manó… avagy szösz, nem volt sehol. Lehajtottam a fejem és csak ennyit suttogtam bele a sötétségbe: Sajnálom, Nana!
Leakasztottam egy táskát és visszazártam. Belesepertem néhány könyvet az asztalról a térképpel és az órarenddel együtt.
Kiléptem a szobából. Boo és Idhreniel már az ajtónál vártak.
Idhreniel a szakadt felsőjét egy vörös toppra cserélte, haját pedig a fülére fésülte. Legszívesebben visszafordultam volna, már csak azért is, mert rátámadtam az egyik szobatársamra.
Amikor a lépcsőn leslattyogtam megálltam mellettük.
Idhreniel "feltűnésmentesen" méregetett, Boo pedig figyelte az eseményeket.
- Ne haragudj! - kezdtem - Egyáltalán nem akartalak a falhoz csapni, neki rúgni a szekrénynek, hozzád vágni a párnát, megha...
- Dehogynem! - fakadt ki - Sőt még meg is haraptál! - húzódott vigyorra a szája.
- Nos, igen! Tudod épp kinőttem, hogy az ágy alatt nem rejtőzik semmi, erre egy mumus mégis felbukkant! - Boo erre nevetésben tört ki.
Vállára hajtotta a fejét, majd megszólalt:
- Én is bocs! Igazad van, de én nem haragudtam. - újabb mosoly. - Legalább kiderült, hogy nem vagy puhány!
Váratlan fordulat: Idhreniel magához ölelt:
- Üdv a csapatban kislány!
Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, hogy most akkor mi van, de kicsit megkönnyebbültem.
Kilépve a szobából végig sétáltunk a "képes" folyosón, de már nyüzsgés volt. A lányok köszönéseket fogadtak, én meg mint egy jó utánfutó mögöttük robogtam, apró kézmozdulatokkal indexelve, hogy ne sodorjanak el.
- Lora! - szólt valaki utánam.
A lányok megálltak, aminek következménye az volt, hogy beléjük mentem.
Matt ordította át a tömeget, s mint egy hős úgy evezett át a diákok morajló tengerén.
- Matt! - mosolyogtam rá, amikor odaért hozzánk.
- Sziasztok! - intett nekünk. - Csak érdeklődök, hogy minden rendben van?
Idhrenielre néztem, majd bólogattam: - Igen, minden - néztem vissza rá - a legnagyobb re...
Mire befejeztem volna a mondatot egy barna hajú csaj ékelődött közénk és lesmárolta őt. Ez a nyáladzás körülbelül húsz másodpercig tartott... vagy tovább...
Nem vártam meg a végét, max az elejét, hogy felfogjam, hogy mi a szitu, de a Napnál világosabb volt, így a csajokkal elindultunk.
- Honnan ismered Matthewt? És hogy-hogy Matt? - sietet mellém Boo.
- Ő kísért fel hozzátok... - bámultam előre.
- Megengedte, hogy Mattnek szólítsd? Még a barátnője sem hívja így!
- Nem? - álltam le.
Boo és Idhreniel összenéztek, valamint egy vigyor kíséretében: - Csak nem tetszik?
Erre a válasz egy hosszas szemforgatás volt. Mindig is bírtam, amikor beindul a humán megfigyelőrendszer és beindul a pletyka kommandó, amikor ránézel valakire és rámosolyogsz, vagy mersz neki köszönni és belenézni hosszan-hosszan, azokba a gigantikusan szép szemekbe. Közben kiértünk a lépcsőkhöz. A szemközti falból egy lépcsősor nyúlt le, amelyen felmentünk az emeletre.
A folyosó egy része végig ablakokkal volt ellátva. A kilátás a tóra vetült, mely visszaverte az épület árnyékát.
A folyosó mind a két végén egy irányba nyílt és a belső falat farácsok alkották, így leláttunk az előadóterembe.
Hatalmas színpad, még nagyobb nézőtér. Eszembe jutott, hogy már évszázadok óta nem táncoltam és van is rajtam egy kis felesleg. Felrémlett az első fellépés, az izgalmak, az elfelejtett lépések, a nagy leégések, a nagy sikerek. Hiányzott, de nem szabad.
Nosztalgiámból a csengő rántott vissza az élők közé.
Felgyorsítottuk lépteinket. A harmadik ajtón léptünk be.
Hatalmas terem, egy személyes padokkal. A falakon festmények, különböző szövegek. Egy könyves szerkény dohos, megsárgult könyvekkel. Az utolsó sorban foglaltam helyet, egy raszta hajú néger lány mellett, akinek a szemei egy kígyóéra hasonlítottak. Sykra-nak hívták. A jobbom felől egy rocker srác foglalt helyet. Hosszú fekete haj, szemöldök pearcing, kicsi borosta, Slipknot póló és bő farmer.
- Helló! - köszöntem neki.
- Csá! - emelte fel szemét az asztalról.
- Lora vagyok. - nyújtottam kezet.
- Zane. - biccentett és mit sem törődve velem tovább firkálgatott egy lapra.
Előszedtem az irodalomkönyvet és kerestem egy üres lapot, amire majd írhatok.
Valaki megkocogtatta a vállamat:
- Ez az Én helyem. - jelentette ki jelentőségteljesen az a lány, akinek méregzöldnél is zöldebb szemei, hosszú szög egyenes sötétbarna haja volt és hosszú térdig érő Dior csizmát, egy fekete rövidnadrágot, fekete csőtoppal viselt - Nem hallottad, vagy csak nem beszéled a nyelvünket? - forgatta a szemét.
- Bocs, nem tudtam. – válaszoltam magasba szökkent szemöldökkel.
Kezdtem magam kellemetlenül érezni, mivel minden szempár ránk villant.
- Akkor meg? Most már tudod. Emeld fel a nagy kerek seggedet és cipeld magad előre. - jelentette ki, majd ráült a padra.
Felhúzott szemöldökkel néztem, ahogy keresztbe tett lábait ingatta és a legnagyobb elfoglaltsága az, hogy a fekete körmeit vizsgálgassa. Mivel nem mozdultam, rám villantotta szemeit. Leugrott a padról, majd rácsapott.
- Na figyelj ide Lo...
- Te pedig rám, Moniq - mondta egy szőke pasas feketeszemekkel, fehér zakóban és fekete ingben. - Ülj le előre, és pofa be!
Mérgesen villantotta rám a szemét, válaszul a cuccomat a földre seperte.
Egy sóhaj kíséretében összeszedtem őket, azon rágódva, hogy jól indult ez a tanítási nap is.
A tanár Shakespeare Rómeó és Júliáját írta fel a táblára, idézve a drámából.
- A történet szerint, két fiatal szerelembe esik, de ebből a gödörből nem tudnak kimászni. A két fél családja, amúgy is rivalizál egymással. Ha végig olvastuk a drámát, kiderül egy csomó minden, csak az nem, hogy mi is a rivalizálás oka. Mindegy, majd ezt is megvizsgáljuk, de a lényeg, a szerelemi szálak. Két meggondolatlan kis pisis, egy szerelmi fellángolás miatt házasságot köt, majd nagy naivan mind a ketten meghalnak pár baklövés miatt. Ez is bizonyítja az elméletemet: a szerelem csupán illúzió, szemfényvesztés, valótlan. Nevetsé...
- Attól tartok nem értek egyet. - szólaltam fel.
- Á! Az új diákunk. Mi is a neved?
- Loralei Swan.
- Á! - dugta zsebre a kezeit és nekitámaszkodott a tanári asztalnak. - Miért, mi a véleményed?
- A szerelem mindenkinek más. Minden embernél mást és mást jelent, ezért nincs pontos megfogalmazása. Mondhatni néhai segélykiáltásnak... ez rossz szó... - mentegetőztem, de a tanár gondolkodóba esett.
- Segélykiáltás, ahogy fogalmaztál! Segélykiáltás a fájdalom, az űr, a magány ellen. A félelem ellen...
- Nem, a mindennapok egyhangúsága elől való menekülési útvonal. Egy új kaland.
- Kaland? Mégis miféle? Puszta dajkamesék. Ez az érzés nem más, mint nevetséges s fölösleges szerelembálványozás! - közelebb jött, miközben tiltakozni akartam, de folytatta - Szerinted, a férfiak jókedvükből jártak harcolni? Nem véletlenül mondják, hogy a szerelem több embert ölt már meg, mint háború, hiszen a szerelem kergette őket a frontra, hogy bizonyíthassák a hősiességüket...
- Tanár úrnak elég érdekes elképzelései vannak... - fakadtam ki.
- Loralei, írj nekünk egy dolgozatot az igaz szerelemről. Van rá egy éved. - azzal faképnél hagyott.
Remek! Összefoglalva az első félórámat: Kudarc!
Az óra következő részében csöndben maradtam. Próbáltam figyelni, de nem nagyon értettem egyet a szerelemről alkotott véleményével. A jóképűség nem elég ahhoz, hogy igyuk valakinek a szavait.
Végre megszólalt a csengő. Sietve pakoltam össze a jegyzeteimet és a könyveket.
- Loralei, kérlek, maradj még! - üvöltötte át a tömeget az a drága ember.
Egy kisebb szívrohamot hordtam ki talpon, amikor kiejtette a nevemet. Olyan vészjóslóan csengett és még a falak is visszaverték a hangját.
Engedelmeskedve sétáltam a könyvespolchoz. Nagy figyelemmel forgatott a kezében egy tekercset és néha-néha rám pillantott.
Nem bírtam magammal:
- Most komolyan írnom kell egy dolgozatot? Máris?
- Loralei, tetteinknek következm...
- Milyen tett? Milyen következmény? Csak mert elmondtam a véleményemet? –keltem ki magamból.
- Nem, csak ahogy tetted azt. Általában az újak próbálnak vagy elvegyülni, vagy láthatatlannak maradni! Neked egyik sem sikerült. - vágta zsebre a kezét. - Amúgy, ha érdekel, Mr.Brave vagyok.
Bólintottam egyet.
- Úgy látom, nem csak felvágós vagy, hanem makacs is!
- Nem vagyok felvágós, ezt kikérem magamnak! - válaszoltam kicsit ingerülten. - Hány oldalt szeretne olvasni Mr. Brave? – ejtettem ki a szavakat tele szarkazmussal.
Aljas vigyor jelent meg a képén és pofátlanul ennyit felelt: - Minimum százötven.
Felhúzott szemöldökkel és ború ábrázatommal azt akartam kifejezni, hogy honnan szüljek neki százötven oldalt, amikor leszállnak az űrlények és megfejnek egy unikornist?
Kifújtam a bent maradt levegőt, amitől vörös lett a fejem.
- További szép napot! - mondtam ironikusan, amitől nevetésben tört ki.
Sietve tettem meg azt a pár métert az ajtóig, csak hogy ne kelljen egy felfuvalkodott hólyaggal több időt töltenem.
A folyosóra kiérve a lányok már sehol sem voltak. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik, de eszembe jutott, hogy van térképem.
Megpillantottam az órarendet is: Történelem, a lovagteremben.
A térképet ismét ágy méretűvé varázsoltam és mielőtt felhúztam volna magam, kettészakítottam és a kukába vágtam.
A farácshoz mentem elmélkedni, de a szemem rögtön csak egy pontra fókuszált.
Egy magas srác fekete hajjal, fekete ruhában... Táncolt.
Figyelve a mozdulatait, új értelmet nyert számomra a repülés. A srác felnézett és észrevette, ahogy bámulom. Kiegyenesedett és leszökkent a színpadról.
Az arcát nem láttam tisztán, de azt igen, hogy gesztenye barna szemei vannak, amelyek szinte világítottak a félhomályban.
- Lora! - rázta a vállamat Idhreniel. - Mit akart Mr.Brave?
- Csak annyit, hogy írjak neki százötven oldalt, és hogy a tudtomra adja, hogy makacs és felvágós vagyok.
Ő csak nevetett.
- Még mindig jobb, mint általában az újoncoknak! Legalább nem vártad meg, hogy ő égessen be. - csatlakozott Boo.
- Megtette... - néztem rá.
A válasz csupán szemforgatás.
A lovagterem a déli szárnyban volt, a Nagykönyvtár mellett.
A falak kőből voltak, a négy sarokban páncélok, a falakon dárdák, kardok, számszeríjjak, zászlók. Volt még itt egy kisebb kerekasztal is és temérdek sakktábla. Mindenütt gyertyatartók vagy fáklyák. A terem közepén egy kandalló állt.
A tanárnőt Lidénnek kellett szólítani. Meglepetésemre ez nem is töri volt, hanem puszta harcművészet.
Lidén kihívta Boo-t és egy Armin nevű fiút. A kezükbe kardot adott.
- A harc első vérig tart! - jelentette be Lidén.
Amíg én csak bámultam, addig más már-már unatkozva kérdezte a mellette lévőt, hogy mi lesz majd az ebéd.
Boo megforgatta a kardot a levegőben és előrelendült. Armin hárította a támadást. Most ő szúrt, de elhibázta. Boo kitépte Armin kezéből a kardot. Az asztalhoz sasszézott Boo. Egy széket kihúzva Armin felé rúgta, ami elsodorta őt. Szobatársam odagurult a fekvő fiúhoz, elővette az egyik kardot és a kezén egy apró sebet ejtett.
- Első vérig! – jelentette ki Boo és felállította a fiút.
A tömeg megtapsolta a győztest, Armin kézen csókolta a lányt.
- Nagyszerű! Boo, még csiszolni kell a technikádon, de a támadások... mintha magamat láttam volna negyven éve - lelkendezett Lidén. - Ha jól tudom, van egy új diákunk. - nézett bele a jegyzeteibe, miközben én hátráltam. - Loralei Swan. Itt van?
Idhreiel meglökött és a tömeg ellépett előlem.
- Én vagyok az. - hebegtem megszeppenve.
- Húzd le a cipődet kérlek.
- Miért?
- Csak csináld! - méregetett lilás árnyalatú szemeivel. - Tökéletes magasság, biztosan ügyes vagy. Mindjárt kiderítjük! Van valaki, aki kiállna Loralei ellen?
Valahogy nem tudtam komolynak nézni a kék selyem köntösében, hozzáillő zöld nadrágjában. Ősz haja fonva volt, de nem tűnt többnek hatvannál.
- Ugye ez csak vicc? Soha az életemben nem volt a kezembe kard. Sőt, még kés is ritkán...
- Egyszer mindent el kell kezdeni, de van itt dárda is. - mutatott a falra.
- Én vállalom! - lépett ki a tömegből Moniq és lehúzta a csizmáját.
- Biztos vagy ebben Moniq? - nézett rá értetlenül a hölgy.
Ezen én kicsit kiakadtam. Mi az, hogy őt kérdezik meg? Miért nem rögtön ezt: biztos, hogy meg akarod ölni?
Nem is engem, hogy készen állok-e rá. Dehogy!
Amíg farkasszemet néztem a leendő gyilkosommal, kinyílt az ajtó és belépett egy fekete szerelésben lévő srác, igéző gesztenyebarna szemekkel.
A szívem kalapált, amikor megpillantottam végre markáns vonásait, s könnyed lépteit.
- Damen, magának nem pihennie kellene? - ment oda hozzá a tanárunk.
Szóval Damen!
- De, csak nem tudtam. Gondoltam szívesen látna. - villantotta rá csábos mosolyát.
- Mint mindig. - veregette meg Lidén a fiú vállát.
Figyeltem, ahogy egy sötét sarokba fészkeli be magát.
Lidén egy dárdát nyomott a kezembe. Moniq aljas vigyor kíséretében felvette a megfelelő pózt.
- A harc szintén első vérig tart!
- Vagy utolsóig! - kacsintott rám Moniq.
Elkezdődött. Támadóm előrelendült. Egy esetlen ütéssel hárítottam el, de Moniq kihasználta az alkalmat és kihúzta a kezemből a dárdámat.
- Ez nem jó, ugye? - kérdeztem rémülten.
Előre lendült, immár két fegyverrel. Mivel a hely viszonylag kicsi volt kerülésre nem volt esély. Amikor a dárdát felém hajította átcsusszantam a terpeszben lévő lábai között. A falhoz cigánykerekeztem és levettem egy kardot. Nehéz volt az a vacak, fel sem bírtam emelni. Moniq ismét támadott én meg nem veszíthettem több időt. Két tőrt kaptam le a falról. Időben buktam le, mert az egyik dárda a falba fúródott. A másikat eldobta és a földön heverő kardot lendítette meg a levegőben.
Eközben fellelkesedtek a többiek is. Három srác éppen téteket rakott ránk. Szép dolog! Emberek vagyunk, nem pedig tippmix szelvény!
Szintén átbújtam a lábai között. Felegyenesedtem a megfordultam. Moniq lépett és a karddal lesújtott, de mellé ment. Megpróbáltam egy támadást, de ő csak lazán behúzott egyet. Hátratántorodtam és megvizsgáltam egyáltalán az arcomat, mert már az unió tizenkét csillaga a szemem előtt cikázott. Ez azért durva volt, így előrelendültem, felemeltem a lábamat és erős rúgást intéztem felé, ami sikerült! Végre!
Kezéből kiesett a fegyver és próbált lehajolni érte. Én ismét rúgni akartam, de elkapta a lábamat. Kicsit megemelt és ellökött. Utánam ugrott, de fellöktem magam. Mind a ketten megálltunk levegőt kapkodva. Arcunkról csorgott a verejték, barna csíkokat hagyva maga után, ami várható volt az után, hogy felnyaltuk a padlót.
- Elég lesz! - állt közénk Lidén, pont, amikor újra egymásnak lendültünk volna. - Lassan tíz perce tart a küzdelem, fej-fej mellett. Loralei, szép teljesítmény! Moniq az egyik legjobb, úgynevezett csatár az intézményben, eddig a legtovább csak öt percig bírták. Vagy feladták, vagy meglátogatták a betegszobát. Lehet, hogy te leszel a következő csatár! - kortyolt bele a teájába.
Moniq megvetően nézett rám ez után a kijelentés után. Elfordítottam a fejem és a többiekre néztem, akik mosolyogtak vagy bólintottak, mások pedig mérgesen pillantottak rám, miközben pár bankót csúsztattak a másik kezébe. A sarokba pillantottam, ahol Damen karba font kezekkel ült. Szemében meglepettség és elismerés tükröződött, de mást nem árult el. Levette rólam a szemét. A felé lépdelő Moniq mozdulatait figyelte. Damen megpaskolta a térdét és ő habozás nélkül az ölébe ült.
És ilyenkor van az ember lányának az a kérdése: Hol is van ilyenkor a hajítódárda?
Mielőtt felnyitottam volna, a padlón heverő két lapocskára pillantottam, amikért lehajoltam, miközben a hajam szembecsapott. Szitkozódtam egyet, majd a vízcseppes fecniket kezdtem el nézegetni.
Egy üdvözlet az igazgatótól, plusz egy melléklet, hogy ma "randi" az irodájában fél hatkor.
Vagyis megpróbálok láthatatlan maradni. Letettem a lapokat az éjjeliszekrényre a lámpa és a vekker közé, aztán feltéptem a bőrönd cipzárját, ami üres volt.Kikerekedett szemekkel csaptam le a bőrönd tetejét, majd ismét felnyitottam.
- Basszus! Basszus! Basszus! - mondogattam, miközben benéztem az ágy alá.
A gardróbhoz léptem próba-szerencse alapon. És lőn világosság: a ruháim egy külön fogason sorakoztak katonás sorrendben, de azok mellett több más ruha is, hozzá illő cipőkkel, kiegészítőkkel.
Engedtem a csábításnak és beljebb fáradtam a kis folyosón. Amikor a közepére értem, megijedtem és
megálltam, mert ott motoszkált a fejemben egy furcsa gondolat, hogy mi van akkor, ha még a végén Narniában kötök ki?
Az újabb hülye gondolatra, egy vékony rövid vöröses hajú, fülgyűrűt viselő lány állt meg előttem.
Közelebb lépett, fejemet az állam alatt megfogta és jobbra-balra csavargatta.
- Hm, selymes bőr, pont, mint a baba popsi...
- Seggfejnek tart? - kérdeztem szájösszenyomás közben, de ő nem is figyelt rám.
- Fekete hullámos tincsek, méregzöld szemek. Kicsit kancsal, de egyáltalán nem vészes. Nana vagyok, úgynevezett szekrénykómás kiskisegítő party elf. – illegette-billegette magát, mire én kezdtem magam úgy érezni, mint azok a fazonok a televízióban, akik az átverő show-kban szerepelnek és beégetik őket az egész világ előtt.
- Te most szórakozol velem? – emelintettem meg a szemöldökömet.
- Nem. – húzta fel az orrát. – A te világodban amolyan stylist, csak nem a ferde fajtából…
- Aha... Vagyis a nyelvemre lefordítva: öltöztetőnő?
Vékony szemöldökét felhúzta: - Ja...
Megfordultam és a ruháim felé mentem, miközben vészjelző kis szirénám a fejemben azt üvöltötte: Mentsd az életed!
Azt hallgattam, hogy az első nap, milyen fontos az első benyomás, és hogy jó légy, viselj szoknyát inggel.
- És mit szólnál ehhez a ruhához?
Egy bokáig érő otthonkát akart rám adni. Röhej! Milyen benyomást teszek ebben? Helló én lennék az új diák, meg a wc-s néni? Hagyjuk már!
Leakasztottam egy farmert és egy fekete inget és egy magas sarkút.
Nana nem volt kibékülve a döntésemmel, de én igen. Ebből az lett, hogy míg a fejemre küldte az áldást leakasztottam egy barna övet is.
Kiszaladtam a gardróbból , de Nana nem volt az a feladom típus, így utánam rohant a kis otthonkájával. Becsuktam az ajtót és nekidőltem, de ő nem hagyta annyiban. Teljes súlyával a zárnak feszült, majd mormolni kezdett valamit. Az íróasztalhoz futottam és a széket a gardrób kilincséhez támasztottam, majd lerogytam rá.
Halk kopogás törte, meg Nana nyekergését.
- Lora jössz velünk? - dugta be a fejét Boo.
- Irodalom az első órátok? - Boo mosolyogva bólintott. - Okés! - mosolyogtam vissza.
Megvártam, míg becsukja az ajtót és kinyitottam a szekrény ajtaját.
A belsejében békét rejtő sötétség pihent. Az elf, vagy mi a manó… avagy szösz, nem volt sehol. Lehajtottam a fejem és csak ennyit suttogtam bele a sötétségbe: Sajnálom, Nana!
Leakasztottam egy táskát és visszazártam. Belesepertem néhány könyvet az asztalról a térképpel és az órarenddel együtt.
Kiléptem a szobából. Boo és Idhreniel már az ajtónál vártak.
Idhreniel a szakadt felsőjét egy vörös toppra cserélte, haját pedig a fülére fésülte. Legszívesebben visszafordultam volna, már csak azért is, mert rátámadtam az egyik szobatársamra.
Amikor a lépcsőn leslattyogtam megálltam mellettük.
Idhreniel "feltűnésmentesen" méregetett, Boo pedig figyelte az eseményeket.
- Ne haragudj! - kezdtem - Egyáltalán nem akartalak a falhoz csapni, neki rúgni a szekrénynek, hozzád vágni a párnát, megha...
- Dehogynem! - fakadt ki - Sőt még meg is haraptál! - húzódott vigyorra a szája.
- Nos, igen! Tudod épp kinőttem, hogy az ágy alatt nem rejtőzik semmi, erre egy mumus mégis felbukkant! - Boo erre nevetésben tört ki.
Vállára hajtotta a fejét, majd megszólalt:
- Én is bocs! Igazad van, de én nem haragudtam. - újabb mosoly. - Legalább kiderült, hogy nem vagy puhány!
Váratlan fordulat: Idhreniel magához ölelt:
- Üdv a csapatban kislány!
Elkerekedett szemekkel bámultam magam elé, hogy most akkor mi van, de kicsit megkönnyebbültem.
Kilépve a szobából végig sétáltunk a "képes" folyosón, de már nyüzsgés volt. A lányok köszönéseket fogadtak, én meg mint egy jó utánfutó mögöttük robogtam, apró kézmozdulatokkal indexelve, hogy ne sodorjanak el.
- Lora! - szólt valaki utánam.
A lányok megálltak, aminek következménye az volt, hogy beléjük mentem.
Matt ordította át a tömeget, s mint egy hős úgy evezett át a diákok morajló tengerén.
- Matt! - mosolyogtam rá, amikor odaért hozzánk.
- Sziasztok! - intett nekünk. - Csak érdeklődök, hogy minden rendben van?
Idhrenielre néztem, majd bólogattam: - Igen, minden - néztem vissza rá - a legnagyobb re...
Mire befejeztem volna a mondatot egy barna hajú csaj ékelődött közénk és lesmárolta őt. Ez a nyáladzás körülbelül húsz másodpercig tartott... vagy tovább...
Nem vártam meg a végét, max az elejét, hogy felfogjam, hogy mi a szitu, de a Napnál világosabb volt, így a csajokkal elindultunk.
- Honnan ismered Matthewt? És hogy-hogy Matt? - sietet mellém Boo.
- Ő kísért fel hozzátok... - bámultam előre.
- Megengedte, hogy Mattnek szólítsd? Még a barátnője sem hívja így!
- Nem? - álltam le.
Boo és Idhreniel összenéztek, valamint egy vigyor kíséretében: - Csak nem tetszik?
Erre a válasz egy hosszas szemforgatás volt. Mindig is bírtam, amikor beindul a humán megfigyelőrendszer és beindul a pletyka kommandó, amikor ránézel valakire és rámosolyogsz, vagy mersz neki köszönni és belenézni hosszan-hosszan, azokba a gigantikusan szép szemekbe. Közben kiértünk a lépcsőkhöz. A szemközti falból egy lépcsősor nyúlt le, amelyen felmentünk az emeletre.
A folyosó egy része végig ablakokkal volt ellátva. A kilátás a tóra vetült, mely visszaverte az épület árnyékát.
A folyosó mind a két végén egy irányba nyílt és a belső falat farácsok alkották, így leláttunk az előadóterembe.
Hatalmas színpad, még nagyobb nézőtér. Eszembe jutott, hogy már évszázadok óta nem táncoltam és van is rajtam egy kis felesleg. Felrémlett az első fellépés, az izgalmak, az elfelejtett lépések, a nagy leégések, a nagy sikerek. Hiányzott, de nem szabad.
Nosztalgiámból a csengő rántott vissza az élők közé.
Felgyorsítottuk lépteinket. A harmadik ajtón léptünk be.
Hatalmas terem, egy személyes padokkal. A falakon festmények, különböző szövegek. Egy könyves szerkény dohos, megsárgult könyvekkel. Az utolsó sorban foglaltam helyet, egy raszta hajú néger lány mellett, akinek a szemei egy kígyóéra hasonlítottak. Sykra-nak hívták. A jobbom felől egy rocker srác foglalt helyet. Hosszú fekete haj, szemöldök pearcing, kicsi borosta, Slipknot póló és bő farmer.
- Helló! - köszöntem neki.
- Csá! - emelte fel szemét az asztalról.
- Lora vagyok. - nyújtottam kezet.
- Zane. - biccentett és mit sem törődve velem tovább firkálgatott egy lapra.
Előszedtem az irodalomkönyvet és kerestem egy üres lapot, amire majd írhatok.
Valaki megkocogtatta a vállamat:
- Ez az Én helyem. - jelentette ki jelentőségteljesen az a lány, akinek méregzöldnél is zöldebb szemei, hosszú szög egyenes sötétbarna haja volt és hosszú térdig érő Dior csizmát, egy fekete rövidnadrágot, fekete csőtoppal viselt - Nem hallottad, vagy csak nem beszéled a nyelvünket? - forgatta a szemét.
- Bocs, nem tudtam. – válaszoltam magasba szökkent szemöldökkel.
Kezdtem magam kellemetlenül érezni, mivel minden szempár ránk villant.
- Akkor meg? Most már tudod. Emeld fel a nagy kerek seggedet és cipeld magad előre. - jelentette ki, majd ráült a padra.
Felhúzott szemöldökkel néztem, ahogy keresztbe tett lábait ingatta és a legnagyobb elfoglaltsága az, hogy a fekete körmeit vizsgálgassa. Mivel nem mozdultam, rám villantotta szemeit. Leugrott a padról, majd rácsapott.
- Na figyelj ide Lo...
- Te pedig rám, Moniq - mondta egy szőke pasas feketeszemekkel, fehér zakóban és fekete ingben. - Ülj le előre, és pofa be!
Mérgesen villantotta rám a szemét, válaszul a cuccomat a földre seperte.
Egy sóhaj kíséretében összeszedtem őket, azon rágódva, hogy jól indult ez a tanítási nap is.
A tanár Shakespeare Rómeó és Júliáját írta fel a táblára, idézve a drámából.
- A történet szerint, két fiatal szerelembe esik, de ebből a gödörből nem tudnak kimászni. A két fél családja, amúgy is rivalizál egymással. Ha végig olvastuk a drámát, kiderül egy csomó minden, csak az nem, hogy mi is a rivalizálás oka. Mindegy, majd ezt is megvizsgáljuk, de a lényeg, a szerelemi szálak. Két meggondolatlan kis pisis, egy szerelmi fellángolás miatt házasságot köt, majd nagy naivan mind a ketten meghalnak pár baklövés miatt. Ez is bizonyítja az elméletemet: a szerelem csupán illúzió, szemfényvesztés, valótlan. Nevetsé...
- Attól tartok nem értek egyet. - szólaltam fel.
- Á! Az új diákunk. Mi is a neved?
- Loralei Swan.
- Á! - dugta zsebre a kezeit és nekitámaszkodott a tanári asztalnak. - Miért, mi a véleményed?
- A szerelem mindenkinek más. Minden embernél mást és mást jelent, ezért nincs pontos megfogalmazása. Mondhatni néhai segélykiáltásnak... ez rossz szó... - mentegetőztem, de a tanár gondolkodóba esett.
- Segélykiáltás, ahogy fogalmaztál! Segélykiáltás a fájdalom, az űr, a magány ellen. A félelem ellen...
- Nem, a mindennapok egyhangúsága elől való menekülési útvonal. Egy új kaland.
- Kaland? Mégis miféle? Puszta dajkamesék. Ez az érzés nem más, mint nevetséges s fölösleges szerelembálványozás! - közelebb jött, miközben tiltakozni akartam, de folytatta - Szerinted, a férfiak jókedvükből jártak harcolni? Nem véletlenül mondják, hogy a szerelem több embert ölt már meg, mint háború, hiszen a szerelem kergette őket a frontra, hogy bizonyíthassák a hősiességüket...
- Tanár úrnak elég érdekes elképzelései vannak... - fakadtam ki.
- Loralei, írj nekünk egy dolgozatot az igaz szerelemről. Van rá egy éved. - azzal faképnél hagyott.
Remek! Összefoglalva az első félórámat: Kudarc!
Az óra következő részében csöndben maradtam. Próbáltam figyelni, de nem nagyon értettem egyet a szerelemről alkotott véleményével. A jóképűség nem elég ahhoz, hogy igyuk valakinek a szavait.
Végre megszólalt a csengő. Sietve pakoltam össze a jegyzeteimet és a könyveket.
- Loralei, kérlek, maradj még! - üvöltötte át a tömeget az a drága ember.
Egy kisebb szívrohamot hordtam ki talpon, amikor kiejtette a nevemet. Olyan vészjóslóan csengett és még a falak is visszaverték a hangját.
Engedelmeskedve sétáltam a könyvespolchoz. Nagy figyelemmel forgatott a kezében egy tekercset és néha-néha rám pillantott.
Nem bírtam magammal:
- Most komolyan írnom kell egy dolgozatot? Máris?
- Loralei, tetteinknek következm...
- Milyen tett? Milyen következmény? Csak mert elmondtam a véleményemet? –keltem ki magamból.
- Nem, csak ahogy tetted azt. Általában az újak próbálnak vagy elvegyülni, vagy láthatatlannak maradni! Neked egyik sem sikerült. - vágta zsebre a kezét. - Amúgy, ha érdekel, Mr.Brave vagyok.
Bólintottam egyet.
- Úgy látom, nem csak felvágós vagy, hanem makacs is!
- Nem vagyok felvágós, ezt kikérem magamnak! - válaszoltam kicsit ingerülten. - Hány oldalt szeretne olvasni Mr. Brave? – ejtettem ki a szavakat tele szarkazmussal.
Aljas vigyor jelent meg a képén és pofátlanul ennyit felelt: - Minimum százötven.
Felhúzott szemöldökkel és ború ábrázatommal azt akartam kifejezni, hogy honnan szüljek neki százötven oldalt, amikor leszállnak az űrlények és megfejnek egy unikornist?
Kifújtam a bent maradt levegőt, amitől vörös lett a fejem.
- További szép napot! - mondtam ironikusan, amitől nevetésben tört ki.
Sietve tettem meg azt a pár métert az ajtóig, csak hogy ne kelljen egy felfuvalkodott hólyaggal több időt töltenem.
A folyosóra kiérve a lányok már sehol sem voltak. Kezdett rajtam eluralkodni a pánik, de eszembe jutott, hogy van térképem.
Megpillantottam az órarendet is: Történelem, a lovagteremben.
A térképet ismét ágy méretűvé varázsoltam és mielőtt felhúztam volna magam, kettészakítottam és a kukába vágtam.
A farácshoz mentem elmélkedni, de a szemem rögtön csak egy pontra fókuszált.
Egy magas srác fekete hajjal, fekete ruhában... Táncolt.
Figyelve a mozdulatait, új értelmet nyert számomra a repülés. A srác felnézett és észrevette, ahogy bámulom. Kiegyenesedett és leszökkent a színpadról.
Az arcát nem láttam tisztán, de azt igen, hogy gesztenye barna szemei vannak, amelyek szinte világítottak a félhomályban.
- Lora! - rázta a vállamat Idhreniel. - Mit akart Mr.Brave?
- Csak annyit, hogy írjak neki százötven oldalt, és hogy a tudtomra adja, hogy makacs és felvágós vagyok.
Ő csak nevetett.
- Még mindig jobb, mint általában az újoncoknak! Legalább nem vártad meg, hogy ő égessen be. - csatlakozott Boo.
- Megtette... - néztem rá.
A válasz csupán szemforgatás.
A lovagterem a déli szárnyban volt, a Nagykönyvtár mellett.
A falak kőből voltak, a négy sarokban páncélok, a falakon dárdák, kardok, számszeríjjak, zászlók. Volt még itt egy kisebb kerekasztal is és temérdek sakktábla. Mindenütt gyertyatartók vagy fáklyák. A terem közepén egy kandalló állt.
A tanárnőt Lidénnek kellett szólítani. Meglepetésemre ez nem is töri volt, hanem puszta harcművészet.
Lidén kihívta Boo-t és egy Armin nevű fiút. A kezükbe kardot adott.
- A harc első vérig tart! - jelentette be Lidén.
Amíg én csak bámultam, addig más már-már unatkozva kérdezte a mellette lévőt, hogy mi lesz majd az ebéd.
Boo megforgatta a kardot a levegőben és előrelendült. Armin hárította a támadást. Most ő szúrt, de elhibázta. Boo kitépte Armin kezéből a kardot. Az asztalhoz sasszézott Boo. Egy széket kihúzva Armin felé rúgta, ami elsodorta őt. Szobatársam odagurult a fekvő fiúhoz, elővette az egyik kardot és a kezén egy apró sebet ejtett.
- Első vérig! – jelentette ki Boo és felállította a fiút.
A tömeg megtapsolta a győztest, Armin kézen csókolta a lányt.
- Nagyszerű! Boo, még csiszolni kell a technikádon, de a támadások... mintha magamat láttam volna negyven éve - lelkendezett Lidén. - Ha jól tudom, van egy új diákunk. - nézett bele a jegyzeteibe, miközben én hátráltam. - Loralei Swan. Itt van?
Idhreiel meglökött és a tömeg ellépett előlem.
- Én vagyok az. - hebegtem megszeppenve.
- Húzd le a cipődet kérlek.
- Miért?
- Csak csináld! - méregetett lilás árnyalatú szemeivel. - Tökéletes magasság, biztosan ügyes vagy. Mindjárt kiderítjük! Van valaki, aki kiállna Loralei ellen?
Valahogy nem tudtam komolynak nézni a kék selyem köntösében, hozzáillő zöld nadrágjában. Ősz haja fonva volt, de nem tűnt többnek hatvannál.
- Ugye ez csak vicc? Soha az életemben nem volt a kezembe kard. Sőt, még kés is ritkán...
- Egyszer mindent el kell kezdeni, de van itt dárda is. - mutatott a falra.
- Én vállalom! - lépett ki a tömegből Moniq és lehúzta a csizmáját.
- Biztos vagy ebben Moniq? - nézett rá értetlenül a hölgy.
Ezen én kicsit kiakadtam. Mi az, hogy őt kérdezik meg? Miért nem rögtön ezt: biztos, hogy meg akarod ölni?
Nem is engem, hogy készen állok-e rá. Dehogy!
Amíg farkasszemet néztem a leendő gyilkosommal, kinyílt az ajtó és belépett egy fekete szerelésben lévő srác, igéző gesztenyebarna szemekkel.
A szívem kalapált, amikor megpillantottam végre markáns vonásait, s könnyed lépteit.
- Damen, magának nem pihennie kellene? - ment oda hozzá a tanárunk.
Szóval Damen!
- De, csak nem tudtam. Gondoltam szívesen látna. - villantotta rá csábos mosolyát.
- Mint mindig. - veregette meg Lidén a fiú vállát.
Figyeltem, ahogy egy sötét sarokba fészkeli be magát.
Lidén egy dárdát nyomott a kezembe. Moniq aljas vigyor kíséretében felvette a megfelelő pózt.
- A harc szintén első vérig tart!
- Vagy utolsóig! - kacsintott rám Moniq.
Elkezdődött. Támadóm előrelendült. Egy esetlen ütéssel hárítottam el, de Moniq kihasználta az alkalmat és kihúzta a kezemből a dárdámat.
- Ez nem jó, ugye? - kérdeztem rémülten.
Előre lendült, immár két fegyverrel. Mivel a hely viszonylag kicsi volt kerülésre nem volt esély. Amikor a dárdát felém hajította átcsusszantam a terpeszben lévő lábai között. A falhoz cigánykerekeztem és levettem egy kardot. Nehéz volt az a vacak, fel sem bírtam emelni. Moniq ismét támadott én meg nem veszíthettem több időt. Két tőrt kaptam le a falról. Időben buktam le, mert az egyik dárda a falba fúródott. A másikat eldobta és a földön heverő kardot lendítette meg a levegőben.
Eközben fellelkesedtek a többiek is. Három srác éppen téteket rakott ránk. Szép dolog! Emberek vagyunk, nem pedig tippmix szelvény!
Szintén átbújtam a lábai között. Felegyenesedtem a megfordultam. Moniq lépett és a karddal lesújtott, de mellé ment. Megpróbáltam egy támadást, de ő csak lazán behúzott egyet. Hátratántorodtam és megvizsgáltam egyáltalán az arcomat, mert már az unió tizenkét csillaga a szemem előtt cikázott. Ez azért durva volt, így előrelendültem, felemeltem a lábamat és erős rúgást intéztem felé, ami sikerült! Végre!
Kezéből kiesett a fegyver és próbált lehajolni érte. Én ismét rúgni akartam, de elkapta a lábamat. Kicsit megemelt és ellökött. Utánam ugrott, de fellöktem magam. Mind a ketten megálltunk levegőt kapkodva. Arcunkról csorgott a verejték, barna csíkokat hagyva maga után, ami várható volt az után, hogy felnyaltuk a padlót.
- Elég lesz! - állt közénk Lidén, pont, amikor újra egymásnak lendültünk volna. - Lassan tíz perce tart a küzdelem, fej-fej mellett. Loralei, szép teljesítmény! Moniq az egyik legjobb, úgynevezett csatár az intézményben, eddig a legtovább csak öt percig bírták. Vagy feladták, vagy meglátogatták a betegszobát. Lehet, hogy te leszel a következő csatár! - kortyolt bele a teájába.
Moniq megvetően nézett rám ez után a kijelentés után. Elfordítottam a fejem és a többiekre néztem, akik mosolyogtak vagy bólintottak, mások pedig mérgesen pillantottak rám, miközben pár bankót csúsztattak a másik kezébe. A sarokba pillantottam, ahol Damen karba font kezekkel ült. Szemében meglepettség és elismerés tükröződött, de mást nem árult el. Levette rólam a szemét. A felé lépdelő Moniq mozdulatait figyelte. Damen megpaskolta a térdét és ő habozás nélkül az ölébe ült.
És ilyenkor van az ember lányának az a kérdése: Hol is van ilyenkor a hajítódárda?
Csengő után kicsit letörten sétáltam ki a teremből és a szobatársaimat vártam, de ők nem jöttek. Helyettük csak a turbékoló párocska jött ki. Reménykedtem, hogy láthatatlanná válok, de örömömre, ez bezzeg nem sikerült. Inkább hátat fordítottam és úgy tettem, mintha túlságosan lefoglalna a táj.
Két sötét árnyék telepedett mellém, de csak Moniq lépett oda.
- Na várd, hogy megkapod a helyemet Lora!
Egy sóhajtással felé fordulva.
- Először is, Lorának csak a barátaim hívnak. Másodszor: semmit nem áll szándékomban elvenni.
Moniq csak nevetett. Hirtelen abbahagyta. Szemei éjfeketévé változtak, mintha csak két üreg lett volna helyettük, de abban a pillanatban vissza is változtak és egy gúnyos pillantás után elindult.
Damen ellökte magát a faltól és utána ment. Egy pillanatra megállt előttem, s biccentett: - Loralei!
Visszabiccentettem, hiszen annyira furcsa volt az egész.
Viccesnek tűnhettem, mert oldalra hajtott fejjel bámultam őket és ijedtemben összerezzentem, amikor Boo a vállamra tette a kezét:
- Nagyon ügyes vagy! Nem volt semmi, ahogy kibírtad a támadásait. - hüledezett.
- Általában kevesebb, mint öt percig bírják, kivéve Damen-t és Matthewt. - csatlakozott Idhreniel.
Halkan felmordultam, hiszen minden olyan zavaros volt és semmire sem volt egy normális magyarázat. Hagytam magamat sodródni az árral, vigasztalva magamat egy régi Aladdin dallammal, hiszen neki is szerencséje volt, talált egy gint. Ki tudja, lehet, hogy a sors két gin tonikkal kínál meg?
Két sötét árnyék telepedett mellém, de csak Moniq lépett oda.
- Na várd, hogy megkapod a helyemet Lora!
Egy sóhajtással felé fordulva.
- Először is, Lorának csak a barátaim hívnak. Másodszor: semmit nem áll szándékomban elvenni.
Moniq csak nevetett. Hirtelen abbahagyta. Szemei éjfeketévé változtak, mintha csak két üreg lett volna helyettük, de abban a pillanatban vissza is változtak és egy gúnyos pillantás után elindult.
Damen ellökte magát a faltól és utána ment. Egy pillanatra megállt előttem, s biccentett: - Loralei!
Visszabiccentettem, hiszen annyira furcsa volt az egész.
Viccesnek tűnhettem, mert oldalra hajtott fejjel bámultam őket és ijedtemben összerezzentem, amikor Boo a vállamra tette a kezét:
- Nagyon ügyes vagy! Nem volt semmi, ahogy kibírtad a támadásait. - hüledezett.
- Általában kevesebb, mint öt percig bírják, kivéve Damen-t és Matthewt. - csatlakozott Idhreniel.
Halkan felmordultam, hiszen minden olyan zavaros volt és semmire sem volt egy normális magyarázat. Hagytam magamat sodródni az árral, vigasztalva magamat egy régi Aladdin dallammal, hiszen neki is szerencséje volt, talált egy gint. Ki tudja, lehet, hogy a sors két gin tonikkal kínál meg?
A nap többi része viszonylag elég jól telt. Sehol egy őrült Miss World... vagy pokol, sehol egy bájos szépfiú.
Próbáltam koncentrálni az órákon és a szünetekben, hogy minden újdonságot, valamint tanárok és osztálytársak arcát és nevét megjegyezzem.
A tanárok fura figurák voltak, és váltig állítottam, ha lekapcsolnánk a Napot és teljesen sötét lenne, páran világítanának közülük.
A földrajz tanárunk egy torzonborz külsejű, mandulavágású szemű, fiatal férfi volt. Mr.Rafe vicces embernek hitte magát, de a többiek is csak azért nevettek a "humorán", hogy ne bukjanak meg.
Az osztály tagjai mind különbözőek voltak. Volt itt gót, emo, rocker, hippi és még sorolhatnám. Ezek a kasztok nem csak az osztályban, hanem az egész iskolában megvolt. Mivel én voltam az új lány mindenki kísértetiesen méregetett és már vagy húsz féle variációt hallottam a töri órai összecsapásról. Több verzióban előfordul, hogy szinte minden véres volt, végtagok mindenütt, de persze nem a miénk, hanem azoké a szerencsétleneké, akik le akarták állítani a mérkőzést, de mi válaszul felnyársaltuk őket. Ezt Sykra mesélte, mert biztosra akart menni, de csalódottan távozott, amikor elmeséltem, hogy nem így volt.
Aztán Zane ült le mellém. Hátra dőlt a székében és engem vizslatott a szemeivel.
Felsóhajtottam: - Sajnálom, de nem boncoltam fel senkit... még békát sem... soha....
- Tudom. Ott voltam. - válaszolt s mintha még egy mosoly is átsuhant volna az arcán.
Még mindig nézett, ami kezdett zavarba ejtő lenni, mert ez a fiú a tekintetével már bugyiig biztos levetkőztetett.
- Akkor mi az? - pirultam el és magam is meglepődtem, hogy milyen kis ingerült lettem.
- Nem hittem volna, hogy ennyire bevállalós vagy Swan! - mosolygott és a kezeit a tarkójánál összekulcsolta.
- De ott voltál. Láttad, hogy szinte semmit sem csináltam.
Közelebb hajolt, mintha valami bizalmas dolgot szeretne mondani.
- Életben vagy. Épp elég nagy tett. Nem kellett betegszobára menned, nincs rajtad egy olyan karcolás sem, amit Moniq okozott. ezért mindenki olyan izgatott.
Vagy úgy, gondoltam. Ebből már csak az következett, hogy a suli királylányának kezdett a fejéről leesni a korona, amely azt vonta maga után: rettegj és bújj el a föld alá, vagy válts legyet Alaszkába!
Figyeltem Zane-t, ahogyan a füzetébe karcolgatott, gondosan ügyelve minden vonásra.
- Mit csinálsz? - hunyorogtam rá.
- Rajzolok? - mondta kupakkal a szájában miközben, felvonta az egyik szemöldökét, de csak egy röpke másodpercre pillantott fel.
- Oké – egy-null oda - de mégis mit? – egy-egy.
Felemelte a mutatóujját és megerősített pár vonalat, tónusozott egy kicsit, majd átnyújtotta a füzetet.
Leesett állal bámultam hol a fiúra, hol pedig a rajzra.
- Te ismered őt?
- Nem... De az álmaimban néha előjön ez az alak.
Döbbenetes volt, ahogyan Nana vonásait lerajzolta a fülgyűrűjével együtt, úgy hogy még soha a büdös életben nem látta.
- Tetszik? - kérdezte.
Csak bólogattam és visszaszolgáltattam a füzetet. Ha ez a fickó tudná, hogy az álomnője az én szekrényemben lakik, szobacserét kérne!
Az órák után, még volt egy kis időm, mielőtt találkoztam volna az igazgatóval.
Becsukva magam mögött az ajtót, a táskámat az egyik sarokba hajítottam, aztán ledobtam magam az ágyra.
Furcsa ez az egész iskola. A tanárok és a diákok meg pláne. Itt még annyira sem tudok átlagos lenni, mint az előző sulimban. Ott simán láthatatlan tudtam maradni, de itt...
A gondolatmenetemet halk kopogás törte meg. Nem az ajtón kívülről jött a hang, hanem az ablaktól.
Felhúztam a nehéz rácsot és kidugtam a fejemet.
Lentről Matt nézett fel.
- Szia! - ordította.
- Szia, - intettem vissza – Matt, ne vedd tolakodásnak, de mit akarsz?
- Ellenőrizni, hogy jól vagy-e... Jól vagy? - emelte a kezét a szemei fölé, így kizárva a sugarakat, amelyek a szemét amúgy életre keltették.
- Élek – feleltem mosolyogva. - Hamarosan jelenésem lesz az igazgatónál.
- Tudom, de te tudod, hogy merre kell menned?
Haboztam. Gőzöm sem volt merre van az iroda, de ad egy: van valami a fiúban, amely kelőképen kellemesen megborzongatja a szívem apró falait, ad kettő: barátnője van, azaz tabu. De ha jobban végig gondoljuk, nem akarjuk elvenni a barátnőjétől, mivel nem is ismerjük (még) és attól függetlenül, hogy megcsiklandozza a szívsövényemet, még segíthet, ha nem tudom, hogy hol is van az a fránya iroda.:
- Nos, nem…
- Rendben, akkor felmegyek – azzal el is indult.
Miért? Hiszen még csak alig múlt két ó…tizenhét óra huszonkettő perc.
Első gondolat: Basszus!
A második: mit vegyek fel?
Feltéptem a gardrób ajtaját és elindultam befelé.
- Nana! – kiáltottam többször is, de semmi.
Hát persze, ilyenkor szoktam képzelődni, de biztos voltam benne, hogy láttam és rám akart adni egy otthonkát. Ilyen is csak velem történt, még itt is.
- Mégis szükséged van a segítségemre? – kérdezte egy hang mögöttem, amitől rögtön megpördültem.
- Igen! – sóhajtottam megkönnyebbültem.
Rám mosolygott: - Nem!
Első gondolat: felképelem. Második: ugyanez. Tátott szájjal bámultam, ahogy megfordul és rácsap a fenekére, majd elindult a sorok között.
Próbáltam higgadt maradni, de nem jött össze. Erre az is rámutatott, hogy a mellettem lévő selyemsálat, ahogy volt kettészakítottam.
Elkezdtem kutakodni, de semmi normálist nem találtam. Csak, Nana volt túl vidám. Erre a folyamatos dúdolásból jöttem rá. Hinder Bliss I don’t wanna know című szám volt az.
Amikor a pohár kezdett betelni, annak két oka volt. Az első, hogy szarba sem nézett. A második, hogy már énekelt és még az enyémtől is hamisabb volt a hangja. Aztán eszembe jutott:
- Nana, ha úgy sincs semmi dolgod, nem ismersz egy bizonyos Zane-t?
Az éneklés abbamaradt. Találat, vigyorogtam, mint a tejbe tök, amikor a cipők között kotorásztam.
- Ho…hogy kit? – kérdezte a fejem fölött.
Felnéztem meglepetésemben, de senki sem tenne mást, hogyha valaki a fejed fölött szólal meg.
- Zane. Együtt járunk órákra. Magas, hosszú fekete haj, szemöldök pearcing, kicsi borosta.
- NEM! – mondta, de hallatszott, hogy hazudik,így folytattam.
- Nagy kár, pedig ő ismer téged… valahonnan… De ha nem ismered, akkor nyugodt szívvel kérhetem a segítségét, hogy vezessen kö…
- Azt már nem, te elkényeztetett kis li…
- Na ide figyelj drága Nana! Az a fickó rajzolt rólad egy portrét, és ha meg akarod kapni, vagy valahogy kapcsolatba lépni vele, akkor jobban teszed, ha segítesz! Láttam, hogy nem tudod átlépni a szekrény küszöbjét, szóval el vagy zárva a külvilágtól, így te segítesz nekem, én pedig neked, mivel szemmel láthatólag oda vissza vagy a srácért!
Nana elgondolkodott. Én is meglepődtem azon, amit mondtam. Az oké, hogy akaratos, makacs egy nőszemély vagyok, de hogy az önző érdekeim miatt manipuláljak valakit, az új volt. Legalább itt is látszik, hogy szükség törvényt bont.
A lány megfordult és elillant. Na, döfi, egyedül vehetem fel a harcot a „gonosszal”, gondoltam kis álszenten. Szomorúan fordultam meg, mire beleütköztem a kis stylistomba.
- Szolid ing, egy derék szoknyával, fekete magas sarkúval. Kiegészítőként pedig, a hajadba egy pillangós csipesz, és egy pillangós nyaklánc. – nyújtotta felém a ruhákat.
Még tetszett is a kombináció, én sem választhattam volna jobbat. Visszafogott, de mégsem.
Gyorsan magamra kaptam az inget, ami enyhén buggyos volt, de a két karját a vállam alá tolhattam. A szoknya combközépig ért, szóval vészesen is, de kompatibilis. A hajamat lófarokba fogtam és halk kopogást hallottam.
- Gyere! – kiáltottam.
- Lora, itt van Matt, hogy levigyen az igazgatóhoz. – hallottam Boo hangját.
- Egy perc! – kiáltottam vissza.
Lehajoltam, hogy a cipőm pántját megigazítsam és kész is voltam. Nana egy tükröt tartott felém. Elégedetten néztem szembe a tükörképemmel.
- Az mi? – mutatott a nyakamra.
A táncos nyaklánc fityegett a nyakamban, amíg a pillangós kis bizsut a karomra rögzítettem.
- Ki kell venned! – mondta rémülten – Nem láthatják meg! – suttogta – El kell rejtened! Muszáj!
- Aj, Nana, nem vagyok egy Zsákos Frodó, és nem hinném, hogy az igazgató játszaná Gollam szerepét! – forgattam a szememet, mire az a csaj szabályosan nekem ugrott és kezeit a torkomra szorította.
Pár másodperc végre békén hagyott, mivel az egyik polcról lekaptam egy Gucci tűsarkút és fejbekólintottam.
A földre rogytam, fizettem volna a levegőért és megköszöntem, hogy nem kell érte fizetni. Ijedten tapogattam végig a nyakamat, majd láttam kezében fityegni a nyakláncomat.
- Ezt majd visszakapod, amint visszatértél! – azzal a plafonra ugrott és eltűnt.
Sikítottam egyet, amire Boo berontott a szobámba. Nevetésben tört ki, amikor látta, hogy a szekrényből mászok ki.
- Úgy látom, neked is kedves a stylistod. – vigyorgott.
Mit sem törődve vele, kirontottam a szobámból és láttam, ahogy Matt a díványon ül. A fali órával szemezett.
- Mehetünk! – jelentettem ki.
Matt felállt és végig nézett rajtam. Mondani akart valamit, de inkább az ajtóhoz ment és kinyitotta nekem. Tulajdonképpen kifutottam rajta és hallottam, ahogy az ajtó bevágódik, és ő utánam rohan.
- Miért szaladsz? – zihálta, amikor mellém ért.
- Már így is elkéstem és nem akarok többet késni.
- Ez mind szép és jó, - fogta meg a karomat és megállított – de az iroda, az ellenkező irányban van.
Először egy cifra káromkodás jutott az eszembe, ami nagyon-nagyon kikívánkozott, de inkább fújtatva, na meg levegő után kapkodva elindultunk a másik irányba.
Nem rohantunk, de lassan sem mentünk. A falak és a köztünk lévő csendet a cipőm kopogása törte meg.
Egy hatalmas ablak előtt álltunk meg.
- Itt vagyunk. – mutatott Matt az ablakra.
- Hol? – húztam fel a vállaimat és a szememet meresztettem hátha meglátom azt, amit ő.
- Ugranod kell!
- Szép barnaszemű mond mit?! – tettem a vállára kezemet, hogy ne essek el a meglepődéstől.
- Ugranod kell, hiszen ott van az iroda.
- Ott ahol majd a varjak eszik meg az én formás testemet? Ez ki van lőve! Nem ugrok! Ne nézz madárnak! Nincsenek szárnyaim! Ja és még füvet sem szívok, plusz még belőtt állapotban sem vagyok! Nem ugrok! – jelentettem ki határozottan és hátat fordítottam neki.
- Hát jó. – mondta és megragadta a lábaimat valamint körbe fogta a derekamat, majd a magasba emelt. – Akkor löklek. – hiába ordítottam le a fejét, kiemelt az ablakon és elengedett.
De én, mint egy jól nevelt majom gyerek, vagy lehet csimpánz is, a nyaka köré fontam a karjaimat. Nehogy már csak én legyek egy gyilkosság áldozata!
Matt tartotta magát, habár először elvesztette az egyensúlyát, de amint megtalálta a súlypontját, valamint megtámasztotta a két lábát felém nyújtotta a kezeit és elkezdte csiklandozni a hasamat.
Mit ne mondjak: övön aluli ütés volt! Egyszerre nevetni is és a halál küszöbén állni nem éppen szerencsés!
Igen, ez gyenge pont volt. Úgy ahogy voltam összerándultam, karjaim elernyedtek és zuhanni kezdtem. Az alaphangulat már megvolt.
Amikor a halál szárnyai suhognak a fejed fölött minden hülyeség az eszedbe jut. Például elfelejtetted megetetni hét évesen a nagymama kedvenc aranyhalát, aki feldobta utána az uszonyát. Szemeid könnyel telnek meg és átadod magad a súlytalanság állapotának.
Nem küzdesz azzal, hogy mindjárt szétcsattansz. Beletörődsz és elengeded magad. Már csak úgyis pár méter, és… semmi.
A becsapódás kellemes volt, még vér sem volt. Még jó, hogy eldaráltam gyorsan azt az egy Mi Atyánkot! De valami nem stimmelt! Az életem kis filmje sem pörgött le.
Kinyitottam az összeszorított szemeimet, majd végig taperoltam magamat, hogy mindenem megvan-e.
Hunyorogva ültem fel, mert még nem szoktak hozzá a receptoraim a fehér falakhoz, berendezésekhez… vagy csak szimplán megvakultam… vagy csak ilyen túl tiszta a Mennyország.
Amin ültem, egy hatalmas fehér matrac volt. Felálltam és a szemben lévő ajtóhoz lépkedtem. Igaz, hogy a lépdelés legalább öt percig tartott, de mentségemre legyen, hogy az előbb csattantam szét és szédülve nehéz közlekedni! Talán Szent Péter is elnézi!
Bekopogtam.
Az ajtó kinyílt és az orrom előtt három madár repült el. Meg sem lepődtem. Beléptem a kis helyiségbe, ahol egy hófehér íróasztal mögött egy rózsaszínkosztümben lévő hölgy ült, aki a papírok közül alig látszott ki.
- Loralei Swan? – tekintett fel a szemüvege mögül. Csak bólintani tudtam és ő rosszallóan a faliórára nézett – Késett! De azért kérem, kövessen!
Lehuppant a székéről egy tőlem fiatalabb lány, aki megigazította a szoknyáját. Másfél fejjel volt alacsonyabb, mint én. Szőke haja egy hatalmas kontyba volt feltűzve a fejetetején.
Míg ő arról fecsegett, hogy minő arcátlanság elkésni, én a több tízezer könyvet bámultam, amíg egy szűk folyosón sétáltunk. A falakba könyvespolcok voltak beépítve, és a létező összes irodalmi alkotás itt lehetett.
Majdnem a kis hostesszel összeütköztem, de éppen időben lépett arrébb.
- Figyeljen!- simított ki egy tincset az arcából.
- Elnézést!- morogtam.
- Mire vár? Menjen! – utasított.
- Maga viccel? – kérdeztem és az ajtóra mutattam, amely nagyon alacsony volt.
- Átfér rajta! Ha meg mégsem, megitatjuk Alice kicsinyítőszerével. – húzódott ellenséges vigyorra a szája, sarkon fordult és távozott.
Bekopogtam az ajtón, ami szintén magától kinyílt. Derékig hajoltam le, bár így is nehézkesen fértem be a „résen”. A falak itt is fehérek voltak. Az íróasztal előtt két fehér bőrfotel.
A padlón fekete és fehér körívek váltakoztak. A polcok fehér márványból voltak így nem csodáltam, hogy ilyen hűvös itt az idő.
- Késtél! – szólalt meg valaki erélyesen, mire összerezzentem. Senkit sem láttam az irodában. - Foglalj helyet!
Mire leültem, az asztal mögött lévő karosszék felém fordult. A szemem elkerekedett és majdnem nevetésben törtem ki. Ennek okai: az igazgatónő alig 110 centiméter, fekete rövid göndör haja az ég felé meredezett, mosolya, mint Jokernek, na és azaz orvos keretes szemüveg!
- Nos? – kérdezte.
- Elnézést, megismételné? Kicsikét… elkalandoztam – ismertem be.
Sóhajtva hajtotta le a fejét: - Loralei, Ms. Cher vagyok, az igazgatód – nyújtotta felém a kezét, amit illedelmesen megráztam. – Szörnyű, ami a családoddal történt, de itt biztonságban vagy… egészen addig, amíg betartod a játékszabályokat. - szegezte rám a tekintetét.
- Aha… és ha nem tartom be a… szabályokat?
Vállat vont, és legyintett a kezével: - Meghalsz!
Akaratlanul is a homlokomba szaladtak a szemöldökeim:- És mik a szabályok?
Ms. Cher mosolyogva huppant le a székéről és a róla készült falfestményhez ment. Tulajdonképpen a festményen kinyomta a saját szemét, de az alkotás a polcok mögé húzódott.
- Gyere velem, kedvesem! – intett.
Nagyot nyelve felálltam a bőrfotelből és mellé sétáltam. Nem sokan jósolják meg a halálomat, utána meg kedvesemeznek le. Ijesztő ez a nő!
Tüzetesen végig mért, majd horkantott: - Nana mondta, hogy vegyél fel magas sarkút, igaz? Micsoda faragatlan teremtés! – Rám szegezte borostyán szín szemeit. – Levennéd?
Halk elnézést motyogva kibújtam a cipőből és követtem őt a szűk folyosón, megjegyzem: négykézláb!
- Tudod Loralei, az épületet hatan építették fel. Hat különálló személy, de egy közülük mégis azonos. Ez az egy tartotta… tartja össze még ma is a másik öt „építészt”. Az első az erőt biztosította, a második a pusztítást, a harmadik magát az életet, a negyedik a születést, az ötödik a halált. A hatodik maga az egyensúly. – mesélte nagy lelkesedéssel, miközben a macskaköves út véresre szabdalta a lábaimat.
Hirtelen megállt és megnyomta az egyik sziklatömböt a falon.
Újabb titkos ajtó nyílt ki előttünk. Végre felegyenesedhettem, hiszen egy hatalmas kör alakú teremben voltunk. Nem voltak ablakok, a mennyezetről egy hatalmas gyertyás csillár lógott le. A hatalmas kőből készült kör asztal, térképek, díszpáncélok, hatalmas kandalló, festmények voltak mindenütt.
Ms. Cher egy kis szekrényhez lépett.
- Egy kis bort? – kérdezte.
- Köszönöm, nem.
- Helyes! Ugyanis a diákok nem fogyaszthatnak alkoholt! Foglalj helyet – csiripelte. A levegőt a Rosé illata lengte be. – Hol is tartottam? Jaj… igen. Az egyensúly ingatag manapság, pont úgy, mint az emberek hite, Loralei.
- Ennek mi köze van a „beiratkozásomhoz”? – kérdeztem óvatosan.
- Gondolom már észrevetted, hogy ez nem egy átlagos iskola. Például a szekrények, ágy alatti… mumusok – leküzdöttem az erős késztetést, hogy ráncoljam a homlokomat – íjjal, vagy karddal járkáló fiatalok… Tudod, mindenkinek megvan a maga… tehetsége. A tied mi, Loralei?
„ Ez most beugratós kérdés?” Merült fel bennem.
- Gondolom a tánc. – vontam vállat.
Összehúzott szemekkel vizsgálgatott: - Nem vettél észre semmi furcsát magad körül?
- Az elég fura, hogy nem rég egy diákja tulajdonképpen kihajított az ablakon? – fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt.
- Az nem. –rázta meg a fejét.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez a beszélgetés nagyon rosszul fog elsülni.
- Van egy nyakláncod, igaz? Egy alak, az elemekkel. – nézett rám feszülten.
Akaratlanul is a nyakamhoz nyúltam, de tudtam, hogy nincs ott, hiszen Nana elvette. Ez a reakcióm is elég volt, és elégedett mosoly jelent meg az arcán.
- Akkor nincs semmi gond. Lehet, hogy későn érő típus vagy.
- Baj, hogy ha nem értem? – hunyorogtam és megráztam a fejemet.
- Nem! – mosolygott. - Azt hiszem végeztünk!- jelentette ki. – Örülök, hogy itt vagy velünk Loralei. - Bár csak én is mondhattam volna. – További szép napot! - jelentette ki, és megnyomott egy gombot, amitől sikeresen kirepültem a székből. A mennyezet kettévált, és repültem. Sikítottam és rettegtem. Ha az előbb nem csattantam, most biztos fogok.
De a helyett, egy izmos vállnak csapódtam. Kinyitottam a szemeimet a hajamat hátrasöpörtem az arcomból és megpillantottam a gesztenyebarna szempárt.
Az a szép gesztenyebarna szempár csodálkozott. Végül is érthető, hogy ha valaki csak úgy spontán a semmiből a karjaiba hullik. Az arca igaz rezzenéstelen maradt, de azért ez tényleg váratlan fordulat volt. Körbe néztem. Szerencsére senkit sem láttam.
Damen a hozzánk legközelebb eső padhoz sétált és lerakott oda. Hátat fordított nekem és a fák felé sétált. Nem mondom, hogy nem használtam ki az alkalmat, de egy alig hallható "Köszit" leheltem a levegőbe. Megállt, fejét kicsit felém fordította. Biccentett, azzal eltűnt a fák között.
Próbáltam koncentrálni az órákon és a szünetekben, hogy minden újdonságot, valamint tanárok és osztálytársak arcát és nevét megjegyezzem.
A tanárok fura figurák voltak, és váltig állítottam, ha lekapcsolnánk a Napot és teljesen sötét lenne, páran világítanának közülük.
A földrajz tanárunk egy torzonborz külsejű, mandulavágású szemű, fiatal férfi volt. Mr.Rafe vicces embernek hitte magát, de a többiek is csak azért nevettek a "humorán", hogy ne bukjanak meg.
Az osztály tagjai mind különbözőek voltak. Volt itt gót, emo, rocker, hippi és még sorolhatnám. Ezek a kasztok nem csak az osztályban, hanem az egész iskolában megvolt. Mivel én voltam az új lány mindenki kísértetiesen méregetett és már vagy húsz féle variációt hallottam a töri órai összecsapásról. Több verzióban előfordul, hogy szinte minden véres volt, végtagok mindenütt, de persze nem a miénk, hanem azoké a szerencsétleneké, akik le akarták állítani a mérkőzést, de mi válaszul felnyársaltuk őket. Ezt Sykra mesélte, mert biztosra akart menni, de csalódottan távozott, amikor elmeséltem, hogy nem így volt.
Aztán Zane ült le mellém. Hátra dőlt a székében és engem vizslatott a szemeivel.
Felsóhajtottam: - Sajnálom, de nem boncoltam fel senkit... még békát sem... soha....
- Tudom. Ott voltam. - válaszolt s mintha még egy mosoly is átsuhant volna az arcán.
Még mindig nézett, ami kezdett zavarba ejtő lenni, mert ez a fiú a tekintetével már bugyiig biztos levetkőztetett.
- Akkor mi az? - pirultam el és magam is meglepődtem, hogy milyen kis ingerült lettem.
- Nem hittem volna, hogy ennyire bevállalós vagy Swan! - mosolygott és a kezeit a tarkójánál összekulcsolta.
- De ott voltál. Láttad, hogy szinte semmit sem csináltam.
Közelebb hajolt, mintha valami bizalmas dolgot szeretne mondani.
- Életben vagy. Épp elég nagy tett. Nem kellett betegszobára menned, nincs rajtad egy olyan karcolás sem, amit Moniq okozott. ezért mindenki olyan izgatott.
Vagy úgy, gondoltam. Ebből már csak az következett, hogy a suli királylányának kezdett a fejéről leesni a korona, amely azt vonta maga után: rettegj és bújj el a föld alá, vagy válts legyet Alaszkába!
Figyeltem Zane-t, ahogyan a füzetébe karcolgatott, gondosan ügyelve minden vonásra.
- Mit csinálsz? - hunyorogtam rá.
- Rajzolok? - mondta kupakkal a szájában miközben, felvonta az egyik szemöldökét, de csak egy röpke másodpercre pillantott fel.
- Oké – egy-null oda - de mégis mit? – egy-egy.
Felemelte a mutatóujját és megerősített pár vonalat, tónusozott egy kicsit, majd átnyújtotta a füzetet.
Leesett állal bámultam hol a fiúra, hol pedig a rajzra.
- Te ismered őt?
- Nem... De az álmaimban néha előjön ez az alak.
Döbbenetes volt, ahogyan Nana vonásait lerajzolta a fülgyűrűjével együtt, úgy hogy még soha a büdös életben nem látta.
- Tetszik? - kérdezte.
Csak bólogattam és visszaszolgáltattam a füzetet. Ha ez a fickó tudná, hogy az álomnője az én szekrényemben lakik, szobacserét kérne!
Az órák után, még volt egy kis időm, mielőtt találkoztam volna az igazgatóval.
Becsukva magam mögött az ajtót, a táskámat az egyik sarokba hajítottam, aztán ledobtam magam az ágyra.
Furcsa ez az egész iskola. A tanárok és a diákok meg pláne. Itt még annyira sem tudok átlagos lenni, mint az előző sulimban. Ott simán láthatatlan tudtam maradni, de itt...
A gondolatmenetemet halk kopogás törte meg. Nem az ajtón kívülről jött a hang, hanem az ablaktól.
Felhúztam a nehéz rácsot és kidugtam a fejemet.
Lentről Matt nézett fel.
- Szia! - ordította.
- Szia, - intettem vissza – Matt, ne vedd tolakodásnak, de mit akarsz?
- Ellenőrizni, hogy jól vagy-e... Jól vagy? - emelte a kezét a szemei fölé, így kizárva a sugarakat, amelyek a szemét amúgy életre keltették.
- Élek – feleltem mosolyogva. - Hamarosan jelenésem lesz az igazgatónál.
- Tudom, de te tudod, hogy merre kell menned?
Haboztam. Gőzöm sem volt merre van az iroda, de ad egy: van valami a fiúban, amely kelőképen kellemesen megborzongatja a szívem apró falait, ad kettő: barátnője van, azaz tabu. De ha jobban végig gondoljuk, nem akarjuk elvenni a barátnőjétől, mivel nem is ismerjük (még) és attól függetlenül, hogy megcsiklandozza a szívsövényemet, még segíthet, ha nem tudom, hogy hol is van az a fránya iroda.:
- Nos, nem…
- Rendben, akkor felmegyek – azzal el is indult.
Miért? Hiszen még csak alig múlt két ó…tizenhét óra huszonkettő perc.
Első gondolat: Basszus!
A második: mit vegyek fel?
Feltéptem a gardrób ajtaját és elindultam befelé.
- Nana! – kiáltottam többször is, de semmi.
Hát persze, ilyenkor szoktam képzelődni, de biztos voltam benne, hogy láttam és rám akart adni egy otthonkát. Ilyen is csak velem történt, még itt is.
- Mégis szükséged van a segítségemre? – kérdezte egy hang mögöttem, amitől rögtön megpördültem.
- Igen! – sóhajtottam megkönnyebbültem.
Rám mosolygott: - Nem!
Első gondolat: felképelem. Második: ugyanez. Tátott szájjal bámultam, ahogy megfordul és rácsap a fenekére, majd elindult a sorok között.
Próbáltam higgadt maradni, de nem jött össze. Erre az is rámutatott, hogy a mellettem lévő selyemsálat, ahogy volt kettészakítottam.
Elkezdtem kutakodni, de semmi normálist nem találtam. Csak, Nana volt túl vidám. Erre a folyamatos dúdolásból jöttem rá. Hinder Bliss I don’t wanna know című szám volt az.
Amikor a pohár kezdett betelni, annak két oka volt. Az első, hogy szarba sem nézett. A második, hogy már énekelt és még az enyémtől is hamisabb volt a hangja. Aztán eszembe jutott:
- Nana, ha úgy sincs semmi dolgod, nem ismersz egy bizonyos Zane-t?
Az éneklés abbamaradt. Találat, vigyorogtam, mint a tejbe tök, amikor a cipők között kotorásztam.
- Ho…hogy kit? – kérdezte a fejem fölött.
Felnéztem meglepetésemben, de senki sem tenne mást, hogyha valaki a fejed fölött szólal meg.
- Zane. Együtt járunk órákra. Magas, hosszú fekete haj, szemöldök pearcing, kicsi borosta.
- NEM! – mondta, de hallatszott, hogy hazudik,így folytattam.
- Nagy kár, pedig ő ismer téged… valahonnan… De ha nem ismered, akkor nyugodt szívvel kérhetem a segítségét, hogy vezessen kö…
- Azt már nem, te elkényeztetett kis li…
- Na ide figyelj drága Nana! Az a fickó rajzolt rólad egy portrét, és ha meg akarod kapni, vagy valahogy kapcsolatba lépni vele, akkor jobban teszed, ha segítesz! Láttam, hogy nem tudod átlépni a szekrény küszöbjét, szóval el vagy zárva a külvilágtól, így te segítesz nekem, én pedig neked, mivel szemmel láthatólag oda vissza vagy a srácért!
Nana elgondolkodott. Én is meglepődtem azon, amit mondtam. Az oké, hogy akaratos, makacs egy nőszemély vagyok, de hogy az önző érdekeim miatt manipuláljak valakit, az új volt. Legalább itt is látszik, hogy szükség törvényt bont.
A lány megfordult és elillant. Na, döfi, egyedül vehetem fel a harcot a „gonosszal”, gondoltam kis álszenten. Szomorúan fordultam meg, mire beleütköztem a kis stylistomba.
- Szolid ing, egy derék szoknyával, fekete magas sarkúval. Kiegészítőként pedig, a hajadba egy pillangós csipesz, és egy pillangós nyaklánc. – nyújtotta felém a ruhákat.
Még tetszett is a kombináció, én sem választhattam volna jobbat. Visszafogott, de mégsem.
Gyorsan magamra kaptam az inget, ami enyhén buggyos volt, de a két karját a vállam alá tolhattam. A szoknya combközépig ért, szóval vészesen is, de kompatibilis. A hajamat lófarokba fogtam és halk kopogást hallottam.
- Gyere! – kiáltottam.
- Lora, itt van Matt, hogy levigyen az igazgatóhoz. – hallottam Boo hangját.
- Egy perc! – kiáltottam vissza.
Lehajoltam, hogy a cipőm pántját megigazítsam és kész is voltam. Nana egy tükröt tartott felém. Elégedetten néztem szembe a tükörképemmel.
- Az mi? – mutatott a nyakamra.
A táncos nyaklánc fityegett a nyakamban, amíg a pillangós kis bizsut a karomra rögzítettem.
- Ki kell venned! – mondta rémülten – Nem láthatják meg! – suttogta – El kell rejtened! Muszáj!
- Aj, Nana, nem vagyok egy Zsákos Frodó, és nem hinném, hogy az igazgató játszaná Gollam szerepét! – forgattam a szememet, mire az a csaj szabályosan nekem ugrott és kezeit a torkomra szorította.
Pár másodperc végre békén hagyott, mivel az egyik polcról lekaptam egy Gucci tűsarkút és fejbekólintottam.
A földre rogytam, fizettem volna a levegőért és megköszöntem, hogy nem kell érte fizetni. Ijedten tapogattam végig a nyakamat, majd láttam kezében fityegni a nyakláncomat.
- Ezt majd visszakapod, amint visszatértél! – azzal a plafonra ugrott és eltűnt.
Sikítottam egyet, amire Boo berontott a szobámba. Nevetésben tört ki, amikor látta, hogy a szekrényből mászok ki.
- Úgy látom, neked is kedves a stylistod. – vigyorgott.
Mit sem törődve vele, kirontottam a szobámból és láttam, ahogy Matt a díványon ül. A fali órával szemezett.
- Mehetünk! – jelentettem ki.
Matt felállt és végig nézett rajtam. Mondani akart valamit, de inkább az ajtóhoz ment és kinyitotta nekem. Tulajdonképpen kifutottam rajta és hallottam, ahogy az ajtó bevágódik, és ő utánam rohan.
- Miért szaladsz? – zihálta, amikor mellém ért.
- Már így is elkéstem és nem akarok többet késni.
- Ez mind szép és jó, - fogta meg a karomat és megállított – de az iroda, az ellenkező irányban van.
Először egy cifra káromkodás jutott az eszembe, ami nagyon-nagyon kikívánkozott, de inkább fújtatva, na meg levegő után kapkodva elindultunk a másik irányba.
Nem rohantunk, de lassan sem mentünk. A falak és a köztünk lévő csendet a cipőm kopogása törte meg.
Egy hatalmas ablak előtt álltunk meg.
- Itt vagyunk. – mutatott Matt az ablakra.
- Hol? – húztam fel a vállaimat és a szememet meresztettem hátha meglátom azt, amit ő.
- Ugranod kell!
- Szép barnaszemű mond mit?! – tettem a vállára kezemet, hogy ne essek el a meglepődéstől.
- Ugranod kell, hiszen ott van az iroda.
- Ott ahol majd a varjak eszik meg az én formás testemet? Ez ki van lőve! Nem ugrok! Ne nézz madárnak! Nincsenek szárnyaim! Ja és még füvet sem szívok, plusz még belőtt állapotban sem vagyok! Nem ugrok! – jelentettem ki határozottan és hátat fordítottam neki.
- Hát jó. – mondta és megragadta a lábaimat valamint körbe fogta a derekamat, majd a magasba emelt. – Akkor löklek. – hiába ordítottam le a fejét, kiemelt az ablakon és elengedett.
De én, mint egy jól nevelt majom gyerek, vagy lehet csimpánz is, a nyaka köré fontam a karjaimat. Nehogy már csak én legyek egy gyilkosság áldozata!
Matt tartotta magát, habár először elvesztette az egyensúlyát, de amint megtalálta a súlypontját, valamint megtámasztotta a két lábát felém nyújtotta a kezeit és elkezdte csiklandozni a hasamat.
Mit ne mondjak: övön aluli ütés volt! Egyszerre nevetni is és a halál küszöbén állni nem éppen szerencsés!
Igen, ez gyenge pont volt. Úgy ahogy voltam összerándultam, karjaim elernyedtek és zuhanni kezdtem. Az alaphangulat már megvolt.
Amikor a halál szárnyai suhognak a fejed fölött minden hülyeség az eszedbe jut. Például elfelejtetted megetetni hét évesen a nagymama kedvenc aranyhalát, aki feldobta utána az uszonyát. Szemeid könnyel telnek meg és átadod magad a súlytalanság állapotának.
Nem küzdesz azzal, hogy mindjárt szétcsattansz. Beletörődsz és elengeded magad. Már csak úgyis pár méter, és… semmi.
A becsapódás kellemes volt, még vér sem volt. Még jó, hogy eldaráltam gyorsan azt az egy Mi Atyánkot! De valami nem stimmelt! Az életem kis filmje sem pörgött le.
Kinyitottam az összeszorított szemeimet, majd végig taperoltam magamat, hogy mindenem megvan-e.
Hunyorogva ültem fel, mert még nem szoktak hozzá a receptoraim a fehér falakhoz, berendezésekhez… vagy csak szimplán megvakultam… vagy csak ilyen túl tiszta a Mennyország.
Amin ültem, egy hatalmas fehér matrac volt. Felálltam és a szemben lévő ajtóhoz lépkedtem. Igaz, hogy a lépdelés legalább öt percig tartott, de mentségemre legyen, hogy az előbb csattantam szét és szédülve nehéz közlekedni! Talán Szent Péter is elnézi!
Bekopogtam.
Az ajtó kinyílt és az orrom előtt három madár repült el. Meg sem lepődtem. Beléptem a kis helyiségbe, ahol egy hófehér íróasztal mögött egy rózsaszínkosztümben lévő hölgy ült, aki a papírok közül alig látszott ki.
- Loralei Swan? – tekintett fel a szemüvege mögül. Csak bólintani tudtam és ő rosszallóan a faliórára nézett – Késett! De azért kérem, kövessen!
Lehuppant a székéről egy tőlem fiatalabb lány, aki megigazította a szoknyáját. Másfél fejjel volt alacsonyabb, mint én. Szőke haja egy hatalmas kontyba volt feltűzve a fejetetején.
Míg ő arról fecsegett, hogy minő arcátlanság elkésni, én a több tízezer könyvet bámultam, amíg egy szűk folyosón sétáltunk. A falakba könyvespolcok voltak beépítve, és a létező összes irodalmi alkotás itt lehetett.
Majdnem a kis hostesszel összeütköztem, de éppen időben lépett arrébb.
- Figyeljen!- simított ki egy tincset az arcából.
- Elnézést!- morogtam.
- Mire vár? Menjen! – utasított.
- Maga viccel? – kérdeztem és az ajtóra mutattam, amely nagyon alacsony volt.
- Átfér rajta! Ha meg mégsem, megitatjuk Alice kicsinyítőszerével. – húzódott ellenséges vigyorra a szája, sarkon fordult és távozott.
Bekopogtam az ajtón, ami szintén magától kinyílt. Derékig hajoltam le, bár így is nehézkesen fértem be a „résen”. A falak itt is fehérek voltak. Az íróasztal előtt két fehér bőrfotel.
A padlón fekete és fehér körívek váltakoztak. A polcok fehér márványból voltak így nem csodáltam, hogy ilyen hűvös itt az idő.
- Késtél! – szólalt meg valaki erélyesen, mire összerezzentem. Senkit sem láttam az irodában. - Foglalj helyet!
Mire leültem, az asztal mögött lévő karosszék felém fordult. A szemem elkerekedett és majdnem nevetésben törtem ki. Ennek okai: az igazgatónő alig 110 centiméter, fekete rövid göndör haja az ég felé meredezett, mosolya, mint Jokernek, na és azaz orvos keretes szemüveg!
- Nos? – kérdezte.
- Elnézést, megismételné? Kicsikét… elkalandoztam – ismertem be.
Sóhajtva hajtotta le a fejét: - Loralei, Ms. Cher vagyok, az igazgatód – nyújtotta felém a kezét, amit illedelmesen megráztam. – Szörnyű, ami a családoddal történt, de itt biztonságban vagy… egészen addig, amíg betartod a játékszabályokat. - szegezte rám a tekintetét.
- Aha… és ha nem tartom be a… szabályokat?
Vállat vont, és legyintett a kezével: - Meghalsz!
Akaratlanul is a homlokomba szaladtak a szemöldökeim:- És mik a szabályok?
Ms. Cher mosolyogva huppant le a székéről és a róla készült falfestményhez ment. Tulajdonképpen a festményen kinyomta a saját szemét, de az alkotás a polcok mögé húzódott.
- Gyere velem, kedvesem! – intett.
Nagyot nyelve felálltam a bőrfotelből és mellé sétáltam. Nem sokan jósolják meg a halálomat, utána meg kedvesemeznek le. Ijesztő ez a nő!
Tüzetesen végig mért, majd horkantott: - Nana mondta, hogy vegyél fel magas sarkút, igaz? Micsoda faragatlan teremtés! – Rám szegezte borostyán szín szemeit. – Levennéd?
Halk elnézést motyogva kibújtam a cipőből és követtem őt a szűk folyosón, megjegyzem: négykézláb!
- Tudod Loralei, az épületet hatan építették fel. Hat különálló személy, de egy közülük mégis azonos. Ez az egy tartotta… tartja össze még ma is a másik öt „építészt”. Az első az erőt biztosította, a második a pusztítást, a harmadik magát az életet, a negyedik a születést, az ötödik a halált. A hatodik maga az egyensúly. – mesélte nagy lelkesedéssel, miközben a macskaköves út véresre szabdalta a lábaimat.
Hirtelen megállt és megnyomta az egyik sziklatömböt a falon.
Újabb titkos ajtó nyílt ki előttünk. Végre felegyenesedhettem, hiszen egy hatalmas kör alakú teremben voltunk. Nem voltak ablakok, a mennyezetről egy hatalmas gyertyás csillár lógott le. A hatalmas kőből készült kör asztal, térképek, díszpáncélok, hatalmas kandalló, festmények voltak mindenütt.
Ms. Cher egy kis szekrényhez lépett.
- Egy kis bort? – kérdezte.
- Köszönöm, nem.
- Helyes! Ugyanis a diákok nem fogyaszthatnak alkoholt! Foglalj helyet – csiripelte. A levegőt a Rosé illata lengte be. – Hol is tartottam? Jaj… igen. Az egyensúly ingatag manapság, pont úgy, mint az emberek hite, Loralei.
- Ennek mi köze van a „beiratkozásomhoz”? – kérdeztem óvatosan.
- Gondolom már észrevetted, hogy ez nem egy átlagos iskola. Például a szekrények, ágy alatti… mumusok – leküzdöttem az erős késztetést, hogy ráncoljam a homlokomat – íjjal, vagy karddal járkáló fiatalok… Tudod, mindenkinek megvan a maga… tehetsége. A tied mi, Loralei?
„ Ez most beugratós kérdés?” Merült fel bennem.
- Gondolom a tánc. – vontam vállat.
Összehúzott szemekkel vizsgálgatott: - Nem vettél észre semmi furcsát magad körül?
- Az elég fura, hogy nem rég egy diákja tulajdonképpen kihajított az ablakon? – fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt.
- Az nem. –rázta meg a fejét.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez a beszélgetés nagyon rosszul fog elsülni.
- Van egy nyakláncod, igaz? Egy alak, az elemekkel. – nézett rám feszülten.
Akaratlanul is a nyakamhoz nyúltam, de tudtam, hogy nincs ott, hiszen Nana elvette. Ez a reakcióm is elég volt, és elégedett mosoly jelent meg az arcán.
- Akkor nincs semmi gond. Lehet, hogy későn érő típus vagy.
- Baj, hogy ha nem értem? – hunyorogtam és megráztam a fejemet.
- Nem! – mosolygott. - Azt hiszem végeztünk!- jelentette ki. – Örülök, hogy itt vagy velünk Loralei. - Bár csak én is mondhattam volna. – További szép napot! - jelentette ki, és megnyomott egy gombot, amitől sikeresen kirepültem a székből. A mennyezet kettévált, és repültem. Sikítottam és rettegtem. Ha az előbb nem csattantam, most biztos fogok.
De a helyett, egy izmos vállnak csapódtam. Kinyitottam a szemeimet a hajamat hátrasöpörtem az arcomból és megpillantottam a gesztenyebarna szempárt.
Az a szép gesztenyebarna szempár csodálkozott. Végül is érthető, hogy ha valaki csak úgy spontán a semmiből a karjaiba hullik. Az arca igaz rezzenéstelen maradt, de azért ez tényleg váratlan fordulat volt. Körbe néztem. Szerencsére senkit sem láttam.
Damen a hozzánk legközelebb eső padhoz sétált és lerakott oda. Hátat fordított nekem és a fák felé sétált. Nem mondom, hogy nem használtam ki az alkalmat, de egy alig hallható "Köszit" leheltem a levegőbe. Megállt, fejét kicsit felém fordította. Biccentett, azzal eltűnt a fák között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése