Suttogó próféciák - Lidérces egy szerelem (3.)

3.
„Hová merült el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez?”

Jó páran bámultak meg a szakadt szoknyám, vagy éppen a véresre marcangolt lábaim miatt. Az sem mellékes, hogy mezítláb tipegtem be az előcsarnokba, ahol elég nagy volt a nyüzsgés, de valamilyen oknál fogva még sem tudtam elvegyülni s azt is hallottam, hogy rólam pusmogtak a diákok.
- Ez lenne a híres Loralei? – kérdezte valaki, alig hallhatóan.
- Másnak képzeletem… - suttogta valaki más.
- Legyőzte Monát, csak ő lehet az…- folytatta valaki a gondolatmenetet.
Kicsit lehajtottam a fejemet, úgy próbáltam felosonni a lépcsőn.
Eléggé félresikerült ötlet volt, hiszen amint felléptem az első lépcsőfokra, valaki lelökött róla. Szép seggest vágtam a fél iskola előtt. Csak egy valaki nevetett. Az, aki padlóra küldött. Nem más, mint Moniq teljes életnagyságban.
Elég fáradt voltam és nagyon örültem volna neki, ha valaki felsegített volna, de magamra kellett számítanom. Felálltam. Moniq három fejjel tornyosult fölém. Nem csoda: egy lépcsőfok, alapjáraton is vagy százhatvankilenc centi, plusz még a hét centis Dior csizma. Elhallgatott.
Ki akartam kerülni, de mindig elém lépett. Szívesen csárdásoztam volna még, de az ágyam puhaságát szerettem volna élvezni, így átbújtam a karja alatt. Megalázó vagy sem, de így mögé kerültem és elindultam felfelé. Jobbra fordultam a fordulónál, de Moniq átugrotta korlátot, így már megint előttem volt.
Csípőre tettem a kezeimet és vártam. Semmi sem történt. Tettem egy lépést oldalra, ő is lépett.
- Mit akarsz? – kérdeztem nyugodtságot erőltetve a hangomra.
- Tudod te azt jól! – mért végig.
Sóhajtottam egyet – Nézd! Fárasztó első napom volt, semmi kedvem nincs még egy balhéra. Gőzöm sincs mit akarsz és egyáltalán nem szeretnék barkochbázni szóval nyögd ki és hanyagoljuk egymást.- ajánlottam.
Válaszul ő egy kézzel felemelt. Ez még magában nem lett volna annyira gáz, de az hogy a torkomnál fogva, az már inkább. Látva, hogy lilul a fejem csakúgy nekivágott a szemben lévő falnak. Végig csúsztam rajta és a felsőmet elnézve, nagyon ritkán porolják le a falakat.
Megráztam a fejemet, amiből szivárgott a vér. Moniq a korláton egyensúlyozott majd leugrott közvetlenül elém.
- Add ide! – nyújtotta a kezét.
- Bocsi Moniq, nincs kaja pénzem! – szedtem össze magam.
Az igaz, hogy ültem, de büszke voltam magamra, hogy nem csuklott el a hangom és a szemébe tudtam nézni.
A csaj lendítette a Dior-s kis lábát egyenesen a fejem felé. A reflexeim beindultak és mielőtt elérte volna az arcomat a rúgás megragadtam a lábfejét. Moniq kapálózott. Végre volt egy fogantyúm, így felálltam. Még mindig erősen szorítottam a lábát, majd egy kicsit meglöktem.  Ő elvesztette az egyensúlyát és földre esett.
Ösztönösen leguggoltam hozzá, hogy jól van-e. Rám villantotta a szemeit. De megint csak puszta feketeséget láttam benne.
- A medált! – üvöltötte, eltorzult hangon.
Felpattantam, mint a fehér nyuszik húsvétkor, ha meglátják a gyerekeket. Legszívesebben én is a kanapé alá bújtam volna, de ez a dög kisujjal félre lökte volna.
Lassan felállt ő is. A hátrálásom miatt véletlenül beleütköztem egy srácba:
- Jobb ha futsz!- suttogta a fülembe.
Ránéztem és megveregettem a vállát: - Nem is rossz ötlet!
Azzal megcéloztam a bejárati ajtót. Átrohantam a tömegen egyenesen ki a szabadba. Moniq felém szaladt, de a csizmái egy minimálisan lassították. Megfogtam a kilincset és erőből megtoltam.
A hülye faajtó alig mozdult. Belerúgtam és nagy nehezen bezáródott.
Fellélegeztem, de amikor fadarabok hullottak felém, újra rohanni kezdtem. A tó felé futottam. Befordultam a sarkon és láttam, hogy nyitva van egy ablak. Viszonylag alacsonyan volt, így a futás lendületéből felugrottam oda.
A könyvtárban voltam, ahol félhomály uralkodott. A falakat vörös tapéta borította aranyozott mintákkal. Úgy láttam, hogy senki sincs itt. Lassan elindultam a sorok között, amikor újból futottam, mert azaz őrült megtalált.
Mint a dominó, úgy dőlt el az egyik sor a másik után. Gondolván arra is, hogy kifizettetnék a kárt, inkább kiléptem a sorok védelme mögül.
- Minek kell mindenkinek az a szaros medál? – üvöltöttem.
Megfordult. Ijesztő volt, hogy csak két fekete foltot láttam.
- Add át nekem. – nyújtotta a kezét. – Akkor nem esik bajod.
- Nincs nálam. – mutattam a nyakamra.
- Hát jó! Te akartad! – torzult el az arca.
Mély levegőt vett és ordított egyet. A két karját tűzcsóva lengte körbe. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy biztos jól látok-e, de ez a csaj tényleg tüzelt.
Felemelte az egyik karját, amelyből egy tűzgömb repült felém. Sikeresen leguggoltam, hogy ne találjon el.
Másik kezével a földre csapott. Egy apróbb tűzhullám terjedt felém, a padló megremegett, a parketta beszakadt, a lökés hatalmas volt, így ismét falra kerültem.
Moniq a kezeim és a bokáim köré tűzláncokat küldött, amelyek égették a bőrömet és már érezhető volt a levegőben a sült illata.
Mind a két karját felemelte, de ekkor valaki nekiugrott, amitől elvesztette az egyensúlyát.
Nem koncentrált, így a bilincs rólam is lehullott.
- Desdemona, hagyd abba! – morogta a férfi, akit nem láttam a füst miatt.
- Nem! – sziszegte és felém lökte a lábaival a srácot.
Az égett kezeimmel voltam elfoglalva, de amikor a lábam elé esett Damen meghökkentem. Egy futópillanatra megnézte a csuklómat és a bokámat, majd nekiugrott Moniqnak.
- Desdemona, elég! Nem akarod őt bántani!- simította meg az arcát.
Desdemona?
- Miért nem? – kérdezte tök ártatlanul a csaj.
- Mert nem szeretnéd bántani.- mondta gyengéden a srác.
Moniq rám nézett, vissza Damenre, majd ismét rám:
- De akarom! – azzal megragadta Damen vállát és ellökte magától.
Felálltam habár eszeveszettül fájtak a lábaim az égés nyomán.
Álltam a dög pillantását, vagy mit.
-  Desdemona! – mondtam. Erre felkapta a fejét.
- Loralei, ne csináld! – suttogta Damen.
Nem törődtem vele. Közelebb mentem Moniqhoz, vagy Desdemonához bárki legyen is ő.
- Desdemona! Gyere ide! – mondta neki lágyan Damen.
- Desdemona - szólítottam én is.
A fejét ide-oda kapta. Mr. Szépszemű a díva felé sétált. Két percig álltunk, várva mi a következő lépés. Moniq zavartan nézett hol rám, hol pedig Damenre. Végül rajtam állapodott meg a tekintete:
- Segíts! – suttogta, azzal nekem ugrott.

Sötét volt. A mindenség csendbe burkolózott. Nem tudtam, hogy hol van a fent vagy hol a lent, sőt azt sem, hogy merre van az előre. A sötétség része voltam. Éreztem, ahogy körbevesz a félelem és a magány egyvelege. Nem tudtam, hogy nyitva vannak-e a szemeim, puszta feketeséget láttam.
Aztán valami a földhöz csapódott és halkan nyöszörgött. Én voltam az. Erőtlenül próbáltam magam feltolni a földről. Elsőre nem sikerült, mert egy köhögési roham padlóra küldött. Még egyszer megpróbáltam feltornázni magam ülő pozícióba. Halvány fény szűrődött be, árnyékot vetve régi önmagamra. Féltem, egész testemben remegtem. Felálltam, de rögtön visszaestem. Forgott velem a világ.
Amikor végre megtaláltam az egyensúlyomat apró lépésekben a fény felé indultam. Hangokat hallottam, amelyek arra ösztökéltek, hogy fussak. Minél gyorsabb próbáltam lenni, a fény annál inkább távolodott, a hangok pedig közeledtek.
Megtorpantam, mert valami a karomhoz ért. Felsikkantottam és a fény forrása, egy repedésekkel teli faajtó került közvetlenül elém. A fejemben hallottam a minden kislány fejében lévő Jó tündér keresztanya hangját, hogy ne nézz hátra. Kivételesen hallgattam rá.
Az ajtó alig mozdult. Teljes súlyommal neki feszültem, de semmi. Kicsit hátrébb mentem és nekiszaladtam. Kicsit lazult és megmozdult, de nagyobb erőre volt szükségem. Hátrébb léptem és megpróbáltam még egyszer. Az ajtó velem együtt a földre zuhant.
Kicsit kómásan ráztam meg a fejemet. Végre felfogtam, hogy a szabadban vagyok. A Hold sejtelmes fénye világított meg egy ösvényt, amely a szirtre vezetett. A fény csekélyebb része engem világított meg és az előttem heverő tócsában egy rettegő lányt láttam, akinek a fehér pánt nélküli ruhája cafatokban lógott, több sebből vérzett, haja a verejtéktől és a vértől csomókban lógott, arca koszos volt. Ez voltam én. A medál a nyakamban volt, amely a fény hatására megemelkedett. Az örvény felé húzott.
Lassan sétáltam a szirt széle felé. Már csak pár lépés hiányzott a teljes megsemmisülésig.
- Állj meg!- suttogta valaki, akinek a hangja félelemmel volt tele.
Engedelmeskedtem, mert egy ismerős érzés lett rajtam újjá. Lefelé bámultam, ahol a sziklák meredeztek és a hullámok vadul csapódtak nekik. Nem rettentek meg, tűrték a fájdalmat, megannyi szenvedést. Árny borult az elmémre, nem engedett gondolkodni, hogy ki az idegen.
Érintést éreztem a vállamnál. Valaki a hajamat a fülem mögé igazította.
- Mitől félsz? – suttogta az ismerős hang.
Megérintettem a kézfejét, aki mögöttem állt. Megsimítottam hosszú ujjait. Szembefordultam vele. Magas volt, de álarcot viselt. Barna szemeit a Hold fénye világította meg.
Szemembe könnyek szöktek, minden ok nélkül: - Bántani fogsz. – jelentettem ki és megöleltem.
Érezni akartam, még akkor is, ha nem tudtam ki ő. Kezét a hajamba túrta, magához szorított.
Az ölelés abbamaradt. A könnypárnák mögül felnéztem az álarcos arcba, aki óriási nevetésbe kezdett, majd eltűnt. Térde rogytam, de valaki a hajamnál fogva rántott fel a földről.
- Megvagy! – lihegte a nyakamba.
Az a férfi volt, aki végzett apámmal.
A suttogások felerősödtek, kánonba kezdtek: - Mint magányos angyal a szirtek fölött… Törött szárnnyal az egekbe vágy…
Ellökött a férfi, egy hajszálon múlott, hogy nem zuhantam a mélybe. Nevetése rémisztő volt.  Ki akarta tépni a medált a nyakamból, de elugrottam az útjából, habár szörnyű fájdalmak lettek rajtam úrrá.
- Itt nem te vagy a főnök Loralei – került hirtelen a fülemhez a férfi.
Csettintett az ujjával, mire a semmiből apám került oda. Odacsúsztam a térdelő férfihoz.
- Apa? – szipogtam.
- Loralei? – nézett rám, majd magához húzott.
Ölelve álltunk fel. Oly rég volt, de mégsem volt egész. Nem stimmelt valami. Fájdalmat éreztem, és a sziréna a fejemben megszólalt: Menekülj!
Felnéztem apám arcába, amely átváltozott a férfiévá és a medált kitépte a nyakamból és lelökött a szirt széléről.

Csurom vizesen keltem fel a lidérces álomból, zihálva a rémülettől. Gombóc nőtt a torkomba és megnyíltak a könnycsatornáim elárasztva a snoopy-s pizsamámat.
Mire az oroszlánkirályos bömbölésem abbamaradt, azon kezdett zakatolni az agyam, hogy hogyan került rám a pizsamám. A másik, hogy egyáltalán hogy kerültem ide.
A fejem szörnyen lüktetett és az egész szobát az íróasztalon elhelyezett teamécses halovány fénye világította be. Kezdett derengeni minden előzmény, ahogyan Moniq felnyomott a falra… vagy Desdemona?
Nem hagyott nyugodtan ez a skizofrén barom, aki rettegésben tartja az egész sulit. De mondjuk, azt nem tudom, hogy képzelődtem, vagy annak a csajnak tényleg lángnyelvek borították a karját?
Lassan felálltam és az ablakhoz sétáltam. Félrehúztam a sötétítőt és láttam, hogy a Hold már magasan jár az égbolton. A mécseshez lépdeltem, gondolván, hogy megkönnyítem a harcát az életben maradásért  vagyis eloltom, de ekkor észrevettem két cetlit, plusz egy borítékot az igazgatótól.
Először a borítékot bontottam fel.

Loralei,
Beszélgetésünk során, elfelejtettem mondani a legfontosabb szabályokat. Ezek a következők:
1. Sötétedés után, a nappali tagozatos diákok csakis a szobájukban, vagy a lakosztályukban tartózkodhatnak!
2. Az erdőbe belépni tilos! Saját felelősségre sem!
3. Tanórákon vigyázz az eszközhasználatra! Nincs biztosítása az iskolának új testrészek felvarrására!

És még így tovább folytatódott két oldalon keresztül, de ezek a legfontosabbak. Ugyan már kit érdekel bárkit is, hogy tilos rágózni vagy éppen, hogy tilos a barátunkkal, barátnőnkkel érintkezni a folyosón? Őrület.
Az egyik papírdarabon Mr.Brave üzenete volt, hogy vigyázzak és próbáljak meg pihenni, reggel meglátogat az iskolaorvos, és megmondja, hogy részt vehetek-e az órákon.
A másikon annyi állt, hogy beszélnünk kell és egy D betű. Azaz Damen.
Na, ez kész, a történtek után rengeteg kérdésem van az igaz, de hogy pont vele csevegjem meg? Őrült vagyok én?
A fejem egyre jobban hasogatott, minél több kérdés jutott eszembe. Engedelmeskedve Mr.Bravenek, visszafeküdtem az ágyamba, és nyugtalan alvásba kezdtem.

Rettentő fejgörccsel ébredtem. A szemeim alatt sötét Gucci szatyrok, és ami még ennél is ijesztőbb, egy vad idegen fószer állt az ablakomnál. Kifelé bámult rajta, kezeit zsebre vágta, fehér köpenyt viselt. Ősz haja a feje közepén már túlságosan is ritka… mondhatom nyugodtan: kopasz.
- Jó reggelt! – szólaltam meg rekedtesen. – Maga az orvos?
- Áh! – kiáltott fel és megfordult.
Magas homloka fölött már nem volt haj, apró harcsabajusza volt, egy körülbelül hét dioptriás szemüvege. Az ősz hajzat között, valamint a borzalmas szemüveg alatt egy barátságos idős arc pihent, akinek mélykék szemei arra ösztönöztek, hogy ne vegyem le róla a szemeimet és elmerüljek a látványban. Elég furcsa volt, mert idős bácsikra sosem gerjedtem be, még Johnny Depp-re sem, pedig
ő egy görög-római félistenszerűségre hasonlít a leginkább.
- Fel akartam ébreszteni Miss Swan, de olyan édesdeden pihent, mint háromszáz éve az én kis Rebeccám…- mondta miközben az orvosi táskájában kutatott, én meg leestem az ágyról, amikor meghallottam azt a bizonyos sok x-es számot. – De mindez a múlté. – sóhajtott fel, amikor megfordult. – Ön mit keres a földön? Talán szédül? Keljen fel, mert a vesegyógyítás nehézkes folyamat lenne még nekem is.
Mellém döcögött. Rám mosolygott, karját felém nyújtotta, majd felsegített.
- Hallottam, hogy mi történt tegnap Moniq kisasszonnyal. Meg kell hagynom, viszonylag elég jól megúszta. Most pedig sóhajtson! – szuszogta, amikor a jeges sztetoszkópját a hátamra tette. – Plusz még a lilás monokli kiemeli a zöld szemeit.
Kicsit elnevettem magam, de arra a diagnózisra jutottam, hogy pár bordám biztosan eltört, vagy maximum megrepedt, mert szörnyen fájt, na meg egy óriási köhögésroham tört rám.
- Feküdjön le a földre, kérem.
Engedelmeskedtem. Ő letérdelt mellém. Az ujjaival meg a spéci Police karórájával megnézte a pulzusom, kivilágította egy kis lámpával a retinámat, megvizsgálta a reflexeimet, végig taperolta a bordáimat, a karomat, megvizsgálta és kötést cserélt a csuklómon és a bokámon lévő égési sérüléseken.
- A feje még fájni fog egy ideig, a szédülés pedig néhány napig gyakori jelenség lesz, de nem látom akadályát, hogy ne menjen be a tanításra. Pár bordája meg van repedve, de igya azt a folyadékot, amelyet az íróasztalára tettem. – utasított. – De még nem szabad megerőltetnie magát!
- Értettem - vettem el a kezében lévő papírt. – Kérdezhetek valamit öntől? – kezdtem óvatosan.
- Persze. – bólintott, amikor az eszközeit visszatette a táskájába.
- Nos, ha az előbb jól értettem, ön a lányáról azt mondta, hogy háromszáz éves…
- Háromszáztizenkettő pontosan, de folytassa.
- Értem. – ráztam meg a fejem és szorítottam össze a szemeimet, majd azon töprengtem, hogy
biztos-e az, hogy én ütöttem be a fejem. De próba szerencse. – Ön ismeri Moniq-t igaz?
- Igen, én tanítottam, hogyan próbáljon uralkodni magán akkor, ha nem önmaga.
- Ehhez az önmaga dologhoz köze van a Desdemona névhez? – mondtam ki.
A mélykék szemein sötét árnyék suhant át a név hallatán. – Honnan tudsz erről a névről?
- Nos?
- Mennem kell. Egy nap egy kérdés Miss Swan. – azzal az ajtóhoz sietett. - Á és kisasszony, vigyázzon a nevekkel. Jobbulást önnek! – azzal eltűnt.
Szép dolog volt pofán hagyni a beteget. De mit is vártam? Hiszen az évek tapasztalata már bizonyította, hogy jobb elmenekülni a válasz elől és elfelejteni azt.
Nem akartam Moniqnak örömet okozni azzal, hogy gyáva nyusziként az odúmban maradok addig, míg vissza nem kapom az életerőmet. Nem, ettől én több voltam, még akkor is, ha egy teljes dobozkaalapozó kellett az arcomra.
Bedöcögtem a gardróbba. Nana már várt rám.
- Jól vagy? – kérdezte. – Eléggé… nos… levertnek látszol…
- Szellemes… - puffogtam. – Segítenél felöltözni? Kicsit káó vagyok.
- Persze. – és egy apró mosoly suhant át az arcán.
Felerőltettünk rám egy fekete testnadrágot egy tornacipővel. Felvettem egy fekete toppot, rá egy kék kockás hosszú inget. Nana segített megfésülni a hajamat, mert egyedül vért izzadtam  Szó szerint. Kisántikáltam a fürdőszobába, ahol felvakoltam az arcomat, így sikeresen eltüntetve a kis millió zúzódást, karcolást.
Amikor megelégedve láttam a „régi” arcomat, a tükörképemre mosolyogtam. Felkaptam a karosszékben lévő táskámat, beleraktam pár könyvet és kimentem a nappaliba, ahol pont elkaptam Boo-t és Idhreniel-t.
Meglepődve pillantottak rám, majd felvillanyozva rohantak oda hozzám.
- Örülünk, hogy nem haltál meg! – nevetett Boo.
- Kedves tőletek... gondolom. - mosolyogtam rájuk.
Amíg lefelé sasszéztunk a folyosón és a lépcsőkön elmondtam, hogy hogyan is történt az egész. Persze útközben jöttek a meglepődött pillantások, a mosolyok, a dicséretek. Sokan beálltak meghallgatni a történetet, vagy csak úgy tettek, hogy semmi dolguk nem volt és az iPodjukkal voltak elfoglalva, de túlságosan közel jöttek így gondoltam mi lehetett az oka.
Az első óra szintén irodalom volt, habár a csajok lovagkultúrára vagy mire mentek, így a nagyteremnél elváltak útjaink.
Megpróbált kiigazodni a térképen, pont én, aki még az egyenesen is eltéved, de próba szerencse. Meg persze mivel nem haltam meg a tegnapi eset után, így sokan odajöttek kérdezősködni, hogy mi újság, hogy hogy itt vagyok a két lábamon, és egyáltalán mi az, hogy megvan a két lábam?
Kedves kérdések, de elnéző voltam és próbáltam türelmesen, odaadóan válaszolgatni, és ha már untam a beszélgetést, megkérdeztem merre is kell mennem.
A harmadik kanyarnál elfelejtettem, hogy mit mondtak. Egyenesen, vagy azt, hogy fordulj balra? Tudom, hogy nem GPS-ek, és nem mondják, hogy menj két lépést előre majd a következő lehetőségnél fordulj balra, majd érkezés a célhoz. Itt nincs újratervezés. Ha eltévedsz megette a fene. Az igaz, hogy túléltél egy őrült pschihopatai HP találkozást, de még akkor is az új lány vagy, ha meghaltál, ha nem. Mindenki kötve van a saját klikkjéhez. Mivel én vagyok a kis hal és még az uszonyomat próbálgatom, nem sok segítségem van, plusz a többiek is tartják azt a bizonyos megengedett távolságot, amelyet a címük megenged.
A címek a legfertőzőbb emberi történések egy ember életében. Ahhoz kell tartani magad, rettegsz attól, hogy más vajon mit mondana, ha például eddig csak croassiant ettél, erre meg kipróbálnád a pizzát. Na, jó bevallom elég röhejes példa. Akkor egy másik. Az iskolai klikkesedés az indiai kasztrendszerre hasonlít, mivel az ókori Indiában is szokás volt ember és ember között különbséget tenni. A brahmanok, a pom-pom lányok, vezérszurkolók, vagy éppen azok a srácok, akik elveszik, az ebédpénzed plusz még a fejedet a WC kagylóba nyomják. A satriák, azaz a harcosok, azok az él szurkolók bizalmasai, vagy éppen pletykafészkei, de személy válogatja. Őket követik a vaisják, akik próbálnak az előző kasztba kerülni, tulajdonképpen ők a törekvők. Utána a sudrák. Őket felismered kétpercnyi hírnévről, amíg megírják a házi feladatodat, vagy csak szimplán megírják a röpdogájukat. Na és a pláne: az érinthetetlenek. Itt vagyok én most. A lúzerek szintjén. Egy plankton méretű kis senki jelenleg, aki kivívta az ellenszenvét az él szurkolónak. Az a szerencse, hogy a sulikban legalább van átjárhatóság, de azért az itt is meg van, hogy aki, amelyik kasztba tartozik, azzal barátkozik, vagy onnan választ magának barátot, barátnőt. Tehát az iskolai klikkesedés csupán ostoba beskatulyázás, amiben élned kell addig, amíg meg nem halsz, vagy éppen le nem ballagsz. Utána nem kell elmenned az osztálytalálkozókra, hiszen vagy nem ismernek fel, vagy felismernek, csak spontán kicikiznek a világból és az első autó elé veted magad, hogy mekkora egy lúzer voltál. 
Igen túl naiv voltam, hiszen ébresztő, még csak egy nap telt el. Meg amúgy is: Róma sem egy nap alatt épült fel.
Az optimizmusomból egy hátnak csapódás keltett fel.
- Miss Swan! - szólalt meg Mr.Brave amikor meglepődve megfordult.
- Á! Elnézést, elbambultam. - vallottam be.
- Semmi gond. Örülök, hogy jobban vagy. - jelentette ki, amikor leguggolt összeszedni az irományait, amiket sikeresen kikamikázéztam a kezeiből.
- Hát az erős túlzás, de jobban vagyok, mint éjjel - mosolyogtam rá és lehajoltam segíteni.
Amikor a földön matattam egyrészt örültem, hogy nem fogok elkésni az óráról, másrészt viszont nem volt az ínyemre, hogy néha bunkó néha jó fej tanárral a porban matatok, de végül is ennyi járt, ha már én löktem fel. A szemem sarkából figyeltem Mr.Brave-t. Nem tudom miért, de a kisugárzása a tipikus jó pasi érzetet keltette, még akkor is, hogy ha nős és van legalább három gyermeke. A pillantásom a csuklójára esett, megvizsgálván az ujjait, de sehol egy gyűrű, sehol egy gyűrű nyom. Akkor ez vakvágány volt. Tovább fürkésztem az arcát. Nem tudtam eldönteni, hogy szimpátiát vagy bármit kellene éreznem iránta. Tegnap délelőtt bunkó volt és lekicsinylő, éjjel gondoskodó, most meg szimpatikus.
Amikor felvettem egy fekete borítékot kiesett belőle valami. Gyorsan lecsaptam rá a tenyeremet, nehogy elguruljon vagy valami ilyesmi. Lassan megfogtam és felemeltem.
Egy aranymedál volt. Az enyémhez hasonló, csak ez egy jelenetet ábrázolt. Itt nem volt lány, és a másik három elem. Ez a tüzet jelképezte. A lángok ösvényei egy bonyolult labirintust alkotnak. Megfordítottam, hogy lássam, mi van a hátulján, mivel az enyémen három betű szerepel: A.L.S. Az L.S a monogramom, de az A-re nem jöttem rá. Ezen csak egy D betű szerepelt, valamint egy szárnyakat ábrázoló minta, amely egy vasvillával van átdöfve.
- Ez nem a tiéd! - mondta Mr.Brave, amikor hirtelen eltűnt a medál a kezemből.
- De,,,
- Nem! - magasodott fölém, a hangja fenyegetésként csengett. - És most menj be a terembe! Folyosó végén fordulj balra! A harmadik terem lesz az!
Hátat fordított és az ellenkező irányba sétált.
Lassan felálltam, mert még midig szoros barátságban voltam a padlóval.
A halántékomat masszírozva elindultam a folyosón. Közben pörögtek az előbb látott, valamint hallott filmkockák.
Furcsa az emberi természet és az, hogy hogyan vonnak az emberek falakat maguk köré a védettség szempontjából. Hogy mi elől menekül az ember és miért kell neki védettség? Az ősi titok, senki sem tudja pontosan. Félelem a csalódástól, félelem attól, hogy megbántanak és jobb kőfalak mögé bújni, bízva az eszünkben, hogy jól dönt. De mi van, ha mégsem? Az embereknek az agyukkal kell gondolkodniuk, de döntést hozni csak a szívükkel, ami úgy nem megy, ha több mázsás kőoszlopok nehezednek körülötte. Nem védhet meg minket egy burok a fájdalomtól és a csalódástól. Csalódni kell ahhoz, hogy később boldog lehessen az ember, így okulva hibáiból. Ha nem csalódnánk, nem erősödne a lelkünk és hamar elbuknánk. Talán épp ez jó benne: megtanít erősnek lenni...

A tanterembe belépve minden szempár rám tapadt. Legszívesebben megfordultam volna és azzal a lazasággal, amivel bejöttem, kifáradtam volna. Nem tehettem, ha már itt vagyok muszáj magabiztosan a helyemre sétálni.
Mély levegőt vettem és hosszasan kifújtam. Felemelt fejjel a padomhoz sétáltam. Senki sem mozdult csak árnyként figyelték minden mozdulatomat.
Zane volt az egyetlen kivétel, aki nem legeltette rajtam a szemét. Ahogyan láttam, megint a rajztömbje felé hajolt. Letettem a cuccomat az asztalra és ránéztem várva egy kis segítségre, hogy csináljon valamit, hogy a többiek ne bámuljanak visszafojtott lélegzettel, mert még valaki rosszul lesz!
Amikor le akartam ülni, Zane lassan de biztosan el kezdett tapsolni és a többiek követték.
Meglepődve néztem a jelenetet, ahogyan mindenki tapsol, bólogat vagy éppen valami olyat kiabál be, hogy ez az, jó voltál.
- Mi folyik itt? - néztem Zane-re, aki időközben felállt.
- Nem haltál meg, ez nem elég? - mosolygott rám.
- Mert az itt már elég? - néztem rá döbbenten.
Nevetésben tört ki: - Itt a túlélésért játszunk Loralei. Kint már rég meghaltunk volna, vagy egy cirkuszban mutogatnának minket. De ez aranyos volt. - jelentette ki.
- Miről beszélsz? - húztam fel a szemöldökömet és értelmetlenül néztem fel rá.
Még csak most vettem észre, hogy legalább másfél fejjel magasabb, mint én.
- Az erőnkről, szerinted miről beszélnék? - nézett rám ő is döbbenten, aztán egy váratlan fordulatból megsimogatta a fejemet. - Jól beüthetted a fejedet, de figyelj! - a nyakánál kezdett matatni, majd kihúzott egy láncot, ami egy sötét háromszög alakú medálban végződött. Leginkább egy pengetőre hasonlított. Megfogtam és az ujjamat végighúztam a mintán. Különböző indák keresztezik egymás útját. Megfordítottam a medált. P.E.Z., mint a cukorka és egy földgömb volt mellette.
- P.E.Z?- kérdeztem.
- A P, a hercegi jelzőt jelenti. Az E, a Földet, a Z pedig szerény személyemet.
- Baj, ha nem értem?- ráncoltam a szemöldökömet.
Ebben a percben kinyílott az ajtó és Mr.Brave rontott be rajta, minden padra egy-egy lapot letéve.
- Röpdolgozat. - jelentette ki.
Nagyra nyílt szemekkel figyeltem. Óvatosan próbáltam magamra hívni a figyelmét, amit meg is látott:
- Te is, Loralei!
Oké, suttogtam magamban.

A csengőszó után mindenki Mr.Brave asztalára tette a dolgozatát. Megvártam, hogy mindenki kimenjen és beszélhessek vele.
- Mindenkivel ilyen... Bunkó? - kérdeztem csípőre tett kezekkel.
- Többnyire. - vonta meg a vállát, de nem nézett rám. Csak az idióta újságával volt elfoglalva.
- Egy szót sem tudtam. - vártam a reagálásra, közben toporogtam.
- Nos akkor unalmas lehetett számodra ez a negyvenöt perc. - lapozott egyet.
Kitéptem a kezéből az újságot.
- Megtenné, hogy legalább annyi tiszteletet mutat egy diákja felé, hogy legalább a szemébe néz? - fakadtam ki, de legalább figyelt. - Tegnap jöttem és már írhatok egy dogát, plusz megtámadott egy bolond csaj és Önről lepereg minden! Miért ilyen közönyös? És mi az a név, hogy Desdemona?
- Mit mondtál? - kerekedett el a szeme.
- Jaj, nem figyelt? Még egyszer nem tudom elmondani. - néztem rá lemondottan.
- Nem... Mármint, igen. Ne ejtsd ki a szádon többé ezt a nevet! - parancsolt rám.
- Miért ne...
- Mert Én, azt mondtam! - mennydörögte, majd azzal a lendülettel, hogy hatásosabb legyen, felborította a tanári asztalt és kisomfordált a teremből.
Rám az ordítás mindig is hatással volt, mindig leblokkoltam és fülem-farkam behúzva elszaladtam. De ilyen még nem volt, hogy asztalt borítottak volna rám, így olyat ugrottam, hogy az olimpikonok megirigyelték volna.
Mivel egyedül maradtam az öreg kőfalak között, fájósan lehajoltam és felállítottam az asztalt. Törökülésben ültem a földön, ahogyan a papírdarabokat, dolgozatokat, könyveket szedegettem össze.
Már rég csengettek, de nem volt második órám, így nyugodtan pihentem a poros talajon. Lépteket hallottam, amelyek egyre gyorsabban közeledtek. Nem tudom miért, de hatalmába kerített a félelem, így minthogy kislisszoltam volna a teremből, ehelyett a sötétítőket gyorsan behúzva az egyik ablakpárkányra gyorsan felültem.
Mit ne mondjak elég keskeny volt, de amikor le akartam mászni másik búvóhelyet keresni, kinyílt a hatalmas ajtó.
- Mégis mit mondtál neki, amikor megkérdezte? - kérdezte egy nő.
- Mit mondtam volna Ms.Cher? Azt, amit mindenki mondott volna, hogy ne említse többé ezt a nevet. - válaszolta Mr. Brave aki elég feszült volt.
- Moniqnak óvatosabbnak kell lennie! Meg persze önnek is Mr. Brave. - jelentette ki a kis törpe.
- Nekem? Miért is?
- Mind a ketten jól tudjuk, hogy miért van itt Ariel. - kivettem a sötétítő mögött a mosolygó fenyegetést a hangjából.
Ariel Brave. De szép neve van.
- Ide figyeljen, megtehetném, hogy elpusztítom magát és vége lenne. Megtehetném, hogy...
- Igen, megtehetné. De nem teszi! Itt az én játékszabályaim szerint játszunk Ariel. Fel kell nőnöd az igazi játékhoz. Ne legyél gyenge! Tizenhat éve is az voltál, gyenge! - egy kisebb sikolyt hallatott Ms.Cher.
Kíváncsi voltam mi történik. Közelebb húzódtam a falhoz. Egy nagyon picit arrébb húztam a sötétítőt.
- Ölj csak meg, Ariel - mosolygott elégedetten, amikor láttam, hogy Mr.Brave egy kézzel felemelte és a magasban tartotta a torkánál fogva. - Így már nem csak a szeretteidet és a bérelt helyedet veszíted el.
Letette őt a padra.
- Jó fiú - mondta Ms.Cher, miközben a nyakát simogatta. - Hamarosan úgy is rájön, és beteljesedik az ereje is. Nincs mit tenni. Hamarosan elkezdődik a háború. - jelentette ki, és kitopogott a teremből.
Tudtam, hogy Mr.Brave még bent van. Hallottam bizonytalan lépéseit. Keserves kiáltás hallatott és felborította megint a tanári asztalt, amelynek az egyik lába a sötétítőm alatt landolt, így felszabadítva egy hatalmas porfelhőt.
Csak imádkozni tudtam, hogy szintén rohanjon, ki a teremből mielőtt még eltüsszenteném magamat. Lépéseket hallottam, amelyek felém közeledtek, majd megtorpantak. Szaporábbá váltak a lépések, majd egy nagy puffanást hallottam. Tüsszentettem, amelytől a sötétítő is megadta magát és rám szakadt.

Miután kiszabadultam a sötétítő karmaiból, volt még négy unalmas órám. Két történelem, nem az a vívós fajta, amilyen a tegnapi volt. Egy matematika, és egy rajz.
A töri órákra mondhatni, hogy rendesek voltak, csakhogy itt valami elátkozott ipsésről volt szó, aki a sátán személyes szolgálatában áll, akiről sosem hallottam. Az átok egy része a pasira vonatkozott, hogy csak teliholdkor jöhet fel a felszínre és ölthet alakot, de megszegve a szabályokat éjjelente is megjelenthet, sőt nappal is, mint egy árny. Az átok második része, egy tulajdonképpeni jóslat, hogyha jól vettem le. Ugyanis a jóslat szerint, minden ezredik Holddal születik egy gyermek, aki az ő vére. Ezek a gyerekek úgy jönnek a világra, hogy az anya, vagy az apa, valamilyen természetfeletti lény, angyal, tündér, kobold, és a többi, és a többi. Ezek a gyermekek különleges erővel rendelkeznek, habár ők csak idővel jönnek rá, de addigra már késő, hiszen a lelküket elöntötte az árnyék, így uralja őket a csávó, majd ha meg van a lelkük, akkor meg simán megöli őket. Ja, meg ezeket a gyerekeket mindenhonnan összegyűjtik és próbálnak rájuk vigyázni, de sokszor nagyobb a gonosz hívó szava. Szerintem csak mese habbal, de azért majd ha lesznek, gyerekeim elmesélem nekik, ha rosszak lennének. Valamint arról is szó volt, hogy megszületett az utolsó gyermeke, jobban mondva lánya, aki mindközül a legerősebb, aki a trón várományosa. Vagyis a lány és az ipse fia az örökös, ami azt jelenti, hogy a papa és a "hűn szeretett" lánya lepedőakrobatáznak, ami valljuk be elég gusztustalan és ocsmány dolog! Na de mindegy. A lényeg az, hogy miután megszületett a gyermek, a lányt kegyetlenül megöli, áldozatként bemutatva a fiának. Tulajdonképpen ez a mese vége, de mi jól nézne már ki egy filmvásznon, mondjuk az Avatár mellett 3D-ben.
Az azért furcsa volt, hogy Lidén, mindig, amikor a lányról beszélt, mindig kereste velem a szemkontaktust, ami már kezdett az idegeimre menni.
Délután elengedtek az órákról, mert hát nem voltam túl jól és elnézték nekem. Így a délutánom tulajdonképpen alvásból állt ki, hiszen eléggé kiütöttek, a szó legszorosabb értelmében.

Egy hatalmas durranásra ébredtem fel. Odakint haragosan süvített a szél, és a villámok a sajátos körtáncait járták. Automatikusan is összerezzentem a dörgésre. Minden ember retteg a viharoktól, a villámlástól vagy a mennydörgéstől. A kezdetleges sokkból felébredve páran gyönyörködnek a fények szabadságában, de belül megretten, és lepörög benne az elmúlt pár nap, mi okozhatta ezt a hirtelen felfordulást. Mit követtünk el? Miért ez a csapás? Miért ez a félelem? Nem tudtam pontosan, de később rájöttem.
Rápillantottam a faliórára, amely éjjeli tizenegy órát mutatott. Kivánszorogtam a fürdőszobába, ahol megmostam az arcomat és a fogamat, majd a hajamat feltűztem, hogy ne zavarjon.
Nem voltam álmos, ami persze érthető volt, mivel egy fél napot átaludtam. A csajok már biztosan aludtak, így végig gondolva a dolgot, ideje volt egy kis felfedezőtúrának, még akkor is, ha tilos.
Beosontam a gardróbba nehogy felébresszem, Naná-t, és leakasztottam egy fekete kapucnis felsőt, amit a fejembe húztam. Visszahúztam a fekete tornacipőt, ami aznap volt rajtam. Zsebre vágtam még a mobilomat is biztos, ami biztos.
Halkan mentem végig a nappalin, mert Boo a szőnyegen aludt el. Megláttam egy takarót a sarokban azt felvettem és ráterítettem. A talpam alatt párszor megnyikordult a padló, már attól féltem, hogy Boo felébred és vége a kimenőmnek. Szerencsémre úgy aludt, mint a bunda.
Amikor kiértem a sötét folyosóra kicsit megrémültem, mert sehol egy lámpa, sehol egy fáklya. Végig a fal mellett haladtam és a telefonommal világítottam. Amikor befordultam, ott voltak a képek, amelyeket tegnap reggel is láttam, de nem vizsgáltam meg őket közelebbről. A Draculás képpel kezdtem.
A sötét hátranyalt hajú fickóban volt valami ismerős. Az arcvonásai, azok a gyönyörű sötét szemei, a tartása. Nem jöttem rá kire, ami bosszantott. Tízperces vizslatás után, újból elindultam a fal mellett, majd lesiettem a lépcsőn. Odalent is sötét volt. Pár tanterem mellett jöttem el, ahol még folyt az éjjeli tagozatosoknak az oktatás. Halkan lépdeltem, mire elértem egy szűk folyosót, aminek a falai vörös bársonytapétával voltak kirakva. A folyosó végén egy fekete ajtó állt. Sóhajtottam, ha már eddig eljöttem és semmi izgit nem találtam, legalább merészkedjek be abba a helyiségbe még akkor is, ha talán Frainkeinsteinnel futok össze.
Amikor beléptem, egy halványan megvilágított teremben voltam. Körül néztem. A terem üres volt. Ez az előadó vagy színház terem, amit odafentről láttam. Az a terem, ahol láttam, hogyan mozgott Damen.
Felmásztam a színpadra. Levettem a pulcsimat és a cipőmet. A telefonomat elővettem és kikerestem belőle egy pörgős számot.
Apró mozdulatokkal kezdtem, hiszen olyan régen táncoltam már és féltem, hogy saját magam előtt lebőgök. De éreztem, hogy tájár a régen várt szenvedély. Elúsztak a gondolataim. A tánc visszavezetett a valódi énemhez, akinek semmi baja nem volt a világgal. A lágy mozdulatok, a Comatose ütemére, kezdtek haragossá átcsapni. Éreztem, ahogyan a hátamon végig folyik a verejték, de nem érdekelt, ahogy az sem, hogy mindenem fájt. Megadtam magam a zenének.
Megpróbálkoztam a pirouettel, mert még azelőtt, ezt gyakoroltam. Az első sikerült, de megtetszett így még megcsináltam még egyszer, majd még egyszer, még egyszer, egy kattanás, és a földön voltam.
Új zene indult el a telefonom, mi más, mint a Hallelujah?!
Dörzsölgettem a bokámat, ami már kezdett feldagadni. Odacsúsztam a felsőmhöz. Éppen magamhoz akartam húzni, amikor valaki a magasba emelte.
- Nem kéne itt lenned. - jelentette ki Damen, aki a hangfal tetején ült és egy almát rágcsált.
- Nem tudtam aludni, és nem tudtam, hogy a te színpadod - mondtam miközben felküzdöttem magam álló pózba és megtámaszkodtam. - Visszaadnád a felsőmet?
- Nem, - mondta és leugrott közvetlenül elém. - Mármint nem az én színpadom.
Megragadott a csípőmnél és felrakott oda, ahol az előbb ő ült. Tiltakozásba kezdtem, hogy tegyen vissza a földre, vagy sikítok és ilyenkor feldobta nekem az almáját, amit reflexből elkaptam.
- Te mindig ennyit beszélsz? - vonta fel a szemöldökét. - Csak segítek rögzíteni a bokádat. - jelentette ki.
Hallottam, ahogyan letép egy darabot a felsőmből. Megfogta a lábamat, csavargatta, amire felszisszentem.
- Láttalak az előbb. - mondta.
- Mióta figyelsz? - kérdeztem meglepődve.
- Nem figyeltelek... amikor bejöttél, mert mondjuk aludtam.
- Itt? - néztem körbe.
- Itt. Miért nem folytatod a táncot? - nézett fel rám, amikor megszorította a kötést.
- Nem tehetem. - válaszoltam, ami elég érthetetlen volt, még számomra is, hogy miért nem.
- Értem. Leadnád az almámat?
Lenyújtottam neki az almát, amit a szájába vett, és felnyúlt értem. Kezeimet az izmos vállára tettem, amíg ő a földre rántott.
Szemtől szemben voltunk. Ő még mindig a derekamon pihentette a kezét, én pedig a vállán az enyémet. Az alma a szájában volt, ami mondjuk rontotta az összképet, de ahogy belenéztem a szemeibe ez a bűn meg lett bocsájtva. Fekete hajának pár tincse az arcába lógott.
- Ömm... izé... köszönöm. - szólaltam meg és levettem a kezemet róla.
- Nincs mit. Loralei? - szólított meg, amikor a cipőmért sántikáltam.
Felé fordultam.
- Hagyd békén Monát.
- Mona?
- Moniq. Hagyd őt békén, és ne használd a másik nevet. Néha elborul az agya, de viszonylag rendes.
Jaj, hát persze elfelejtettem, hogy együtt vannak.
- Ezt nem nekem kellene mondanod. - sütöttem le szemeimet, majd hátat fordítva kezembe kapva a cipőket leslattyogtam a színpadról.
Már félúton jártam, amikor Damen közvetlenül előttem állt.
A nyakamat nézte, vagyis inkább a Mellkasomat. Követtem a tekintetét. A medál.
Remek, ha ő is bevadul, nekem annyi.
Meglepetésemre elfordult: - Rakd el!
Így tettem.
- Hát akkor tényleg te vagy az - inkább volt kijelentés, mint kérdés.
- Ki is? - indultam el újra.
- A lány.
Na, erre a kijelentésre lefagytam. A lány. Az a lány? Nevetésben törtem ki.
- Ezt te sem gondoltad komolyan, ugye? - nevettem tovább. - Ez csak egy mese.
- Nem az. - mosolygott vissza, de a szemében megcsillant valami, amitől kezdtem magam kellemetlenül érezni. - Végig itt voltál, amikor kerestelek.
Szóval keresett, de aranyos. Vagyis most mi van?
Értetlenül ráncoltam a homlokomat.
Felsóhajtott, és a pillanat törtrésze alatt előttem volt és a magasba emelt, majd visszarakott.
Megijedtem és futni kezdtem. Folyosókon rohantam el, de Damen mindig előttem termett, vagy a közelemben. Nem tudtam, hogy hogyan csinálja, de rám hozta a frászt.
Odakint még mindig tombolt a vihar.
Kivágtam a főajtót és az erdő felé rohantam.
Itt már ő is futott. Iszonyat gyors volt, ja és fegyvere is volt.
Több nyilat lőtt ki felém, szerencsére nem talált egyik sem.
Az egyik nyílvessző pont az előttem lévő fába vágódott.
Nekifeszítettem magam és nagy nehezen kihúztam egyben. Damen felé fordultam, és mint ahogyan a kislabdát kell, eldobtam a nyilat.
Újra futni kezdtem.
Hirtelen óriási fény borított el mindent, majd egy örvényszerű bigyó jelent meg előttem, amiből hat lovas pasas vágtatott ki nyílpuskákkal, bárdokkal.
- O-Ó! - álltam meg, és visszafelé kezdtem futni.
Összeütköztem Damennel, aki felszisszent, mert a karjából kiállt egy nyílvessző. Én a sárban végeztem. Tulajdonképpen rám ugrott és fojtogatni kezdett.
- Ez nem a legjobb alkalom erre! - ziláltam és az ösvény felé mutattam.
Értetlenül pillantott rám, de engedett a szorításából. Az ösvény felé nézett, az arca eltorzult:
- Te ostoba liba! - üvöltött a képembe. - Megnyitottad a kapukat! - És az öklével lecsapott.
Azt hittem, hogy monoklit csinál nekem, de még időben a fülem mellett csapott a földbe.
Hirtelen köddé vált. Ijedten ültem fel.
- Ez itt hagyott! - motyogtam magam elé.
A lovak patáinak a dübörgése egyre közelebbről hallatszott. Ráértem arra, hogy kiakadjak Damen sunyiságán, meg azon, hogy megtámadott, de most menteni kell az életem.
Futni kezdtem, már amennyire a bokám engedte.
Mellettem suhant el két lovas, akik elzárták az utat előttem. Megfordultam, de mire elindultam még ketten előttem termettek. Jobbra majd balra néztem, de ott is egy-egy lovas állt.
Valamiről pusmogtak. Szívesen a fejükhöz vágtam volna, hogy társaságban nem illik, de meg sem mertem szólalni. Csak remélni mertem, hogy nem arról pusmognak, hogy mit kellene velem tenni. Jogos az aggodalom, hiszen annyi szörnyűséget hallani, hogy hogyan tűntek el az emberek, lányok és hogyan végezték!
- Szóval, - kezdte az egyikük - te nyitottad meg a kaput?
Hallottam már valahol a hangját, de az arcát sötét maszk takarta így nem tudtam beazonosítani.
- Ha ez azt vonja maga után, hogy megkérdeznének egy bizonyos medálról, vagy arról, hogy te vagy-e annak a gonosz ipsének a lánya, akkor nemmel kell, hogy feleljek. - ömlöttek belőlem a szavak.
- Rendben van - szólalt meg a másik. - Akkor most kénytelenek vagyunk megölni! - hajolt előre a nyergében.
Ó, Damen, miért hagytál egyedül?
Amikor a Hold fénye megcsillant, a kard, éles pengéjén, valami elsuhant mellettem. Abban a percben, aki előrántotta a kardot, a földön hevert... Holtan.
Mind az öten leugrottak a lovukról, fegyvereiket előrántva. Felém közeledtek. Hátrálni kezdtem, de megbotlottam egy fa gyökerében.
Valaki elém ugrott a semmiből. Damen!
Hihetetlenül gyors volt. Előre lendült, megzavarva a támadókat. De valami nem volt rendben, de ő ezt nem látta, csak már akkor, amikor egy háló volt rajta, amiből sehogy sem tudott kibújni.
- Á, a szépfiú! - nevetett az egyik férfi, és ráköpött.
Hirtelen felemeltek a földről a hajamnál fogva. Ordítottam, de semmi a szorítás erősebb lett.
Ekkor nyílvesszők suhantak a fejem fölött, majd a világ hirtelen elsötétült előttem.

Szörnyen fájt a fejem. Valami keményen feküdtem. Sötét volt. A szobában csak egy apró gyertya égett a sarokban.
Bár ne égett volna semmi, mert így nem kellett volna látnom, hogy egy sötét, nyirkos tömlöcben vagyok. Azért ennyire nem lehet büntetni, hogy kilógtam este.
De mi is történt, mielőtt elaludtam?
Jaj, hát persze, az az öt manus, Damen, a nyílvesszők, az ütés. Ütés? Valaki elég rendesen fejbe kólintott, de ki volt az.
A rácshoz sétáltam. Megráztam és ordítozni kezdtem:
- Hahó! Valaki!!! Nem akarok patkány rágcsa lenni!
Nem jött válasz.
Minden Damen hibája! Ha nem hozza rá a frászt, nem emel a levegőbe, nem üldöz ki a suliból, utána meg nem terít le a földre, senki sem tudta volna meg, hogy Loralei Swan körülnézett kicsikét. De erre meg mindenki tudja, gondolom én, és bezártak ide! De akkor Damen miért nincs a szemben lévőben? Ő is kilógott velem együtt!
De lehet, hogy alszik. Felemeltem egy kisebb követ, ami a zárkám mellett volt. Áthajítottam a szemben lévő zárkába, és nagy puffanással a falhoz csapódott. Ennek mi lett a következménye? Á semmiség, csupán egy csontváz dőlt a porba, amitől felsikkantottam. De semmi pánik, az ilyen helyen ez megszokott.
Megszokott? Akkor én is így végzem?
Szörnyű volt az életem, de azért nem annyira, hogy egy büdös tömlöcben a patkányok rágják le a képemet és itt aszalódjak meg! Ki kellett jutnom innen!
Amikor azon kezdtem el agyalni, hogy a filmekben, hogy szöktek meg a bűnözők, kinyílt felül az ajtó és a lépcsőn valaki lefelé csörtetett.
Ms.Cher titkárnője volt az, szürke szoknyában, fehér ingben és szürke magas sarkúban.
Nem volt egyedül, két izmos fickó is jött vele.
- Látom felébredtél - csiripelte. - Gyere! - nyitotta ki a zárat kulcs nélkül.
- Nem volt bezárva? - lepődtem meg.
- De, bevolt. - jelentette ki és felfelé lépdelt a lépcsőfokokon.
Úgy mentünk, mint a Star Warsban a nagyúr, annyi különbséggel, hogy itt két akkora izomagy volt a Miss "kísérője", hogy a széles válluk három nagyobb darab embert is eltakarna.
Amikor már megszoktam a félhomályt, akkor visznek fel a felszínre, ahol a retinámat kiégetik a napsugarak.
Nem az igazgatói felé vittek. Teljesen más irányba, arra a részre, amelyet tegnap nem tudtam felfedezni. Végül is mindegy volt, hiszen ha megpróbáltam volna elszaladni, az gyávaság lett volna, na meg rám foghattak volna valami olyasmit, amit nem is tettem. Így hát türelmesen sétáltam, mint Darth Veder.
Rengeteg kanyar után, egy fehér ajtón egy hatalmas arany díszítésű nyolcszögletű terembe vezetett, ami hasonlított egy bírósági teremre. Középen ott ült Ms.Cher, tőle jobbra a kispadon, lazán feküdt Mr.Brave, az ablakon pedig Damen kifelé bámult.
- Miss Swan, kérem, üljön le! - intett egy előtte lévő székre Ms. Cher.
Az az egy nyamvadt szék! Leültem tehát, míg ő az iratait rendezgette.
- Loralei, olvastad a szabályzatot? - köszörülte meg a torkát Ms.Cher.
- Nos, addig nem válaszolok, amíg nincs itt az ügyvédem. - jelentettem ki makacsul és keresztbe vetettem a lábamat.
- Ez nem játék Loralei. Igen vagy nem? - ült fel Mr.Brave.
Kifújtam a bent maradt levegőt. Bólintottam.
- Tehát tisztában vagy vele, hogy büntetést érdemelsz?
- De most komolyan! Egy minden higiéniát nélkülöző tömlöcbe egy ilyen kis kihágásért nem dughat! - fakadtam ki, mire ők csak nevettek. - Most mi az?
- Loralei, nem ezért kapod a büntetést. Inkább azért, hogy besurrantál az erdőbe, és megnyitottad a Világok kapuit!
- A mit? - húztam fel a szemöldökömet.
- A Világok kapuit. - mondta Mr.Brave. - Ez egy olyan virtuális kapu, amelyet csak az utolsó gyermek nyithat ki. A kapu őrzői azért jöttek át éjjel, hogy megöljék a lányt és a halálával bezárják a kaput, vagy életben hagyják, de átviszik.
Értettem, vagyis nem: - És?
- Te vagy az a lány Lora. - jelentette ki Damen,a ki eddig meg sem szólalt.
- Oké, tisztázzuk: ezek szerint, ti azt állítjátok, hogy én lennék az a lány, és hogy én nyitottam ki azt az izét, ami zárva maradt volna, hogy ha Damen nem akar megölni! - villantottam rá szúrósan a szemeimet.
- Loralei, ez nem játék! - masszírozta a halántékát Mr.Brave. - Te vagy az a lány. Hiszen éppen fogantatásod éjszakáján telihold volt, és az édesapád egy...
- Angyal volt. - fejezte be a mondatot Ms.Cher.
Mint akit fejbe talált egy nyílvessző, körülbelül úgy éreztem magamat: - Most őszintén, mit tudnak maguk a... a... az én fogantatásomról? Ez perverzióra utal, már ne is haragudjanak. A szüleim szerelmi élete, még nekem és tesóm számára is tabu volt, nem hogy vadidegeneknek.
Felálltam és elkezdtem sétálni.
- Akkor miért hozott ide... pont ide az édesanyád? - kérdezte Ms. Cher, amit valljunk be jogos volt. - Miért, akart minél előbb elköltözni ide Onbrezbe? - még egy pont, hiszen eddig nem is hallottunk erről a kisvárosról. - Miért hagyott egyedül?
- Nem hagyott egyedül!
- Látod itt őt? - körbe nézett és a hitelesség kedvéért az apró karjaival körbe mutatott. - Nem, hát én sem látom. Át fogsz menni azon a kapun, mielőtt valaki megsérül és veled mennek a kiválasztottak.
Kiválasztottak?  -visszahangzott a fejembe, és a fel nem tett kérdésemre Mr.Brave mesélni kezdett: - A kiválasztottak, azok a fiatalok, akiket a népük az egyensúly fenntartása érdekében a Földre hozott. Ők képviselik a Tűz népének az erőt, a Víz mélyének a pusztítást, a Levegő felhőinek az életet, a Föld hegyeinek a születést. És mellettük még megtalálhatóak ketten itt. Egyikük a sátán gyermeke, a másik pedig egy angyalé, ezzel a Földön meg van az egyensúly.
- Világos, mint a taxióra mutatója, de én nem vagyok hajlandó sehová sem menni! Nem én vagyok az, akit keresnek!
- Van egy nyakláncod, a medállal, szóval te vagy az!
- Mert mondjuk anyám megvette egy bolhapiacon? - üvöltöttem.
Meglepődve meresztette a szemeit Ms.Cher. Mondani akart valamit, de hang nem jött ki a torkán.
- Nem, mert ezek a láncok, a kiválasztottak és a gyermekek születése napján kerülnek melléjük, ezzel megbélyegezve a kicsi sorsát. - válaszolta Mr.Brave.
Valami furcsa volt az arcán. Most először láttam őt szemtől szemben. Sötét szempár, amit már biztos láttam valahol, de nem ugrott be, hogy honnan.
- Írd alá a tekercset! - intett a sarokba, ahol hirtelen megjelent egy tűzből kipattant kis tekercs.
Lassan odasétáltam. Kinyújtottam a kezemet: a láng elaludt és a tekercs a kezembe esett.
Ősi jelek voltak rajta.
- A medál. - szólalt meg a hátamnál Mr.Brave.
Kihúztam a felsőmből.
A medál, mintha önálló életre kelt volna: felizzott, az elemek körkörös mozdulatokat írtak le. A lány egy helyben forgott. Az A betű felizzott, szárnyakat növesztett és a tekercsre röppent.
A tekercs feketévé változott, elszenesedett és a földre hullott. Néztem az elszenesedett kupacra, amiben hirtelen arany betűk formálódtak, amit megértettem.
Összefoglalva egy útlevél volt a világok között, úgynevezett nagykövetségekre, amik állítólag királyságok.
- Ez hülyeség! Ahová én elmegyek az az otthonom lesz! Nem akarok bekerülni egy diliházba, habár már ott vagyok, szóval erről lekéstem.
- Ez az utolsó szavad? - nézett rám Ms.Cher.
Bólintottam. A láncomat ismét elrejtettem, remélve, hogy visszaállnak a helyükre az elemek és az A betűm visszaröppen.
- Vigyék vissza! - szólt ki Ms. Cher.
- Hogy mi?! - de mire bármit mondhattam volna, a két izomagy megragadott a karomnál fogva és lehurcoltak a tömlöcbe.

A vaksötétben a pókok, patkányok, kisebb testű rágcsálók társaságában töltöttem a napomat. Nem volt teljesen sötét, mert kaptam gyertyákat, amelyekben a legrosszabb az volt, hogy odataláltak a rágcsávók.
A zárkám, mondhatni "két szobás" volt, amelyek között nem volt ajtó. A belsőben volt egy apró ágy, egy dézsa, és egy pisilős edény. Tiszta óközépkori trend. A másik "szoba", ahol a rács volt, volt egy kis asztal, három székkel, egy rajz a falon, és egy láda. A sarokban hevert egy vízzel teli kancsó.
Az ágyon feküdtem és zenét hallgattam, mert a telefon a zsebemben maradt. Szörnyen fájt a bokám, a kancsóból egy rongydarabra hidegvizet folyattam és vizes borogatást tettem rá.
A fent elhangzottakon agyaltam. Kezdtem magam őrültnek hinni, miután a nyakláncomból kirepült a betű, ami ezek szerint az Angel-t jelenti, de ez abszurd. Nem léteznek boszorkányok, tündérek, démonok, sátánok, angyalok... na jó azok lehet, mert hiszek Istenben így a lótifutijaiban is hinnem kell, vagyis nem muszáj, de így ésszerű, ha már Ő is van, akkor ők is vannak nem? De ha így vesszük, akkor, ha Ő is van és Ők is vannak, akkor másoknak is kell lenniük, hiszen Ő teremtette őket, úgy, hogy ők segítettek. Fejfájós gondolkozás, de ez hülyeség.
Kiürítve a gondolataimat, a következő számot elkezdtem dúdolni. Mivel a kutya sem foglalkozott itt lent velem hangosan is elkezdtem énekelni.
- Nem rossz. - mondta Damen.
Ijedtemben felültem és pislogtam magam elé. Kibicegtem a rácshoz: - Mit akarsz? - néztem rá kérdőn.
- Hoztam neked ennivalót. - mutatott az asztalra.
Odanéztem és egy kis tálca volt ott.
- Be tudsz jönni? - lepődtem meg.
- Suhantam. - mosolygott és lányos zavarában beletúrt a hajában, amitől az izmai megfeszültek.
Egy halk köszit motyogtam és az asztalhoz ültem.
Volt saláta, meg valamilyen főzelék, amiben megállt a kanál, de szükség idején bármi jó. Enni kezdtem. Ahhoz képest, hogy milyen szörnyen nézett ki, elég ehető volt.
Meglepetten vettem észre, hogy Damen a falnak támaszkodott.
- Kérsz? - nyögtem teli szájjal.
Megrázta a fejét.: - Fontold meg, kérlek. - mondta halkan.
Félrenyeltem. 
- Tudom, hogy ez neked fura, nekem is az volt háromszáz évvel ezelőtt.
- Hogy mennyi évvel? - köptem ki a salátát.
- Háromszáz.
- Mi vagy?
- Lidérc. - mosolyodott el.
- Azok gonoszak nem? - néztem rá.
- De. - felelte könnyedén és még jobban mosolygott.
Felálltam és járkálni kezdtem. Egy lidérc. Jöhet még ennél jobb?
- Loralei, csak segíteni akarunk azzal, hogy segítesz nekünk. - mondta lassan, tagoltan, mintha valami bajom lenne a felfogóképességemmel.
Nem szólaltam meg, kíváncsi voltam hova lyukad ki ez a beszélgetés.
- Lora, mit szeretnél?
- Azt akarom, h vége legyen ennek az egésznek. Azt akarom, hogy végre visszakerüljek a normális életembe! Azt akarom, hogy végre... szabad legyek!- sóhajtottam és a rajzot kezdtem el vizsgálgatni.
- De hiszen szabad vagy, Loralei!
- Igen? Na ne viccelj!- rohantam a tömlöc ajtajához és hatalmas erővel rácsaptam egyet, amitől Damen hátratántorodott -  Ha szabad lennék, nem lennék bezárva egy sötét, büdös tömlöcbe! Ha szabad lennék, önként és dalolva elhagyhatnám ezt az egész mesevilágotokat, és visszatérhetnék a normális emberekhez...
- Nekünk ez a normális- válaszolta idegesen. - Neked mi a normális? Neked itt a helyed, főleg, hogy megszegted a szabályt, így az összes világra bajt hoztál....
- Neked köszönhetően - válaszoltam flegmán, de mit sem törődve velem tovább folytatta.
- Plusz az sem mellékes, hogy minden világból rád utaznak az árnyak vezetői és el akarják vágni a torkodat. Más vilá...
- Nem érdekelnek más világok, hiszen az enyém sem érdekel senkit! - ordítottam és éreztem, ahogy gyülekeznek a szemembe a könnyek, de nem törtek maguknak utat.
- Attól, hogy más, még nem feltétlen rossz. Vagy talán mi emberevő szörnyetegek vagyunk Loralei, csak azért, mert különlegesek vagyunk? Olyanok, mint te?
Elhalva figyeltem, ahogy a legnagyobb nyugalommal mondja ezeket, de számomra ezek mérges kígyó által köpött mérgek voltak.
- Attól, hogy különlegesnek nevezed magadat és a többieket, nem lesztek azok, én sem vagyok az, sőt.
- Miért baj, ha valaki más? Az átlag a társadalom legalja. Valamiben kitűnsz közülük, ez jó.
- De én nem akarok más lenni, Damen! Nem vagyok más, mint egy családját gyász hisztis kamasz, aki amúgy sem találja a helyét a világban! Nem szorulok rá a "túlvilági" biztatásaidra...
Talán nem kellett volna mondanom semmit, mert átnyúlt a rácsokon és a tarkómnál fogva teljes erejéből a rácsokhoz nyomott
- Eressz el, ez fáj!- sziszegtem.
- Csak velünk vagy biztonságban!- suttogta. - Ha valakinek vagy éppen a valóságnak hátat fordítasz, és valakit cserbenhagysz, az nem ugyanaz. A cserbenhagyást nem teheted meg nem történtté, de ha hátat fordítasz csak menekülési utakat keresel, ha nem találsz, vállalod a kockázatokat és szembenézel a könyörtelen valósággal és akkor még segíthetsz. A cserbenhagyásnál már másképp van, ilyenkor találtál egy menekülési útvonalat. De ha a menekülést egyszer elkezdted, nem mászhatsz ki belőle. Ez a kettő között a legnagyobb különbség....
- Miért választhatok, hogy ki öljön meg előbb? Te vagy akitől annyira féltettek?
A válaszom szíven találhatta, hiszen másik kezével egy hatalmasat ütött a rácsajtóra, amitől hátrazuhantam és beütöttem a fejem a nyirkos padlóba. Lassan kiserkent a vérem is.
- Addig maradsz itt, amíg meg nem jön a józan eszed, és míg el ne fogadod azt a tényt, hogy neked kell megmenteni a világokat!
- Ne várd ezt tő...
- Nem bántanálak Lora, de kihozod az emberből az állatot!
- Ez ironikus nem gondolod?- szorítottam kezemet a vérző fejemre, már úgyis elég távolságra voltam és nem tudott megütni, így nyugodtan önthettem az olajt a tűzre- ember és állat, pont tőled...
- Szánalmas vagy- suttogta- Én csak azt szeretném, hogy biztonságban légy, és ezt, apádat is szeretné...
Aljas mosoly jelent meg az arcán, amikor látta,hogy a szememből elindultak a könnyek.
Szavai a szívembe martak és a kis biztonságot nyújtó falacska is darabokra hullott. 
Zsebre dugott kézzel a lépcső felé indult, közben egy Metallica számot dúdolt.
- Gyűlöllek!- ordítottam.
Kicsit hátranézett és eltűnt a lépcsők fölött
A könnyeimmel maradtam. Nem hagyhattam, hogy bárki is így lásson. A dézsához bicegtem, ahol megmostam az arcomat. A hajamat is belemártottam. A víz rögtön bebarnult, ahogy a sárdarabokat mostam ki belőle. 
Amikor támaszkodtam, a nyugodt vízben láttam a nyúzott arcomat. Mit ne mondjak, nem festettem jól. Tudom, hogy ez viccesen hangzik, de egy nő a szükségben is hiú tud lenni, még a halálára is gondol színtiszta hiúságból, hogy melyik ruhát vegye fel, mivel tűzzék fel a haját, melyik cipőt adják rá, temessenek-e mellé valamit.
De így látva magamat, még a halál angyala sem jönne értem, még akkor sem, ha rég bekövetkezett az Apokalipszis.

Keveset aludtam. A lábam szörnyen fájt, a fejem zakatolt. Minden gondolatom egymást kergette, hogy egy kerek történetet nyerjek, de semmi.
Lassan három napja voltam idelent, amikor valami felmászott az ágyamra, végig a lábam mellett. Elhessegettem egy gyors, biztos paranoiás vagy gondolattal, és behunytam a szemeimet. Egy perc sem telt és kinyitottam. A mellkasomon egy hatalmas nagy patkány.
Visítottam egyet és próbáltam ledobni magamról, amikor megszólalt:
- Loralei, nehogy megint a padlóra vágj, mert megharaplak! - cincogta.
- Idhreniel? - kerekedett el a szemem.
Megfogtam a hosszú farkánál és magam mellé tettem.
- Lora, bocsi, hogy eddig nem jöttem, jöttünk, csak két mamlasz őrködik fent az átjárónál. - forgatta apró szemeit. - Nos tudom, hogy minden fura neked most, de meg kell értened mi zajlik körülötted és gondolom nem mesélték el neked normálisan.
- Nem igazán... - feleltem óvatosan.
Kerülve a feltűnést megcsíptem a karomat, hogy ébredj, de felszisszentem a fájdalomtól. Egy patkánnyal beszélgettem, aki a szobatársam.
- Figyelsz? Jó. Szóval, van a kapu, amin átküldtek négy gyereket a múltban... plusz mínusz kettőt. A négy gyerek közé tartozik: Zane, Boo, én, és Matthew. A másik kettő te és Moniq vagy más néven Desdemona. - ezt a nevet csak suttogva cincogta. - Nos, Mona egy apáca és Lucifer frigyéből származott, de arra nem gondolt Mr. Főgonosz, hogyha apáca, annak odafent a Nagyfőnöknél bérelt helye van, főleg úgy, hogy mágiával jutott be a zárdába és mindenkit megrontott. Sok gyermeke született,d e Moniq volt az egyetlen, aki mellett megjelent a medál, plusz a tarkóján lévő tetoválás. Így Mona egy fél lény. Birtokában áll tűz elsöprő ereje, de ugyanakkor gyógyítani is tud, de a halálból visszahozni valakit, nem. A szépség angyali eredetű, amit az apáca egy ősétől örökölt. Azért hívjuk Moniqnak, vagy Monának, mert a Desdemona névre láthattad szolgálóvá válik, csatlóssá. Ha bárki aki, tudja, hogy ki vagy mi ő, a sajátjának akarja, hogy őt szolgálja, de Mona belehalna. Nagyon erős fizikailag, szellemileg és érzelmileg. Ezért olyan pokróc mindenkivel.
- Ehhez mi köze van hozzám? - érdeklődtem.
- Nos... semmi, csak azért jó tisztázni. - mosolyodott el a bajusza alatt. A nagyon hosszú bajusza alatt. - Amit rólad tudunk az nagyon csekély. Tudjuk, hogy édesanyád egy ember és az apukád, pedig angyal volt. Az erőd hatalmasabb, mint azt bárki hinné. Már régen meg kellett volna tudnod, hogy mi is vagy, mert ettől elmenekülni nem lehet. Ha a túloldalról jelet kapnak az árnyak, felkeresnek és megpróbálnak megölni itt, így már átjutottál a túlvilágra, ahol elkapták a lelkedet és viszik Hozzá. Kész horror, ha engem kérdezel!
- Várj! Szóval, akik rám támadtak a versenyen ezek azok az izék...az árnyak? -mutogattam.
- Igen. Lora, át kell mennünk a túloldalra! - sóhajtott fel és a mancsát az ujjamra tette. - Itt így senki sincs biztonságban. Mi négyen sem. De, hogy ha...
Nem fejezte be, mert hirtelen a rácsom hangosan kinyílt. Felugrottam. Szegény Idhreniel a mocskos padlóra esett.
- Miss Swan, itt van? - kiáltotta Ms.Cher.
Hát hol lennék ember?- kérdeztem önmagamtól halkan.
- Itt van! Jöjjön gyorsan! - azzal sarkon fordult és előttem szaladni kezdett.
Idhrenielre néztem, aki az orrával intett, hogy menjek.

Mire felértünk, már tudtam, hogy anyát eszméletlenül hozta be ide Damen, akit a kapun kívülre küldtek. Visszatértek azok a fickók, akik megölték apámat is, csakhogy anyába egy nyílvesszőt engedtek. Barátságos megoldás nem? Apucit öljük meg, anyuciba meg lőjünk egy nyílvesszőt, majd csak elvérzik, a kislányka meg bánatba merül. De nem ez lesz, mivel tudom, hogy elállították a vérzést, csak nem tér magához.
Egy hatalmas ajtó előtt álltunk meg.
- Magadra hagylak. - jelentette ki Ms.Cher, aki sarkon fordult és távozott.
Mély levegőt vettem.
Akarom én ezt egyáltalán látni?- futott át az agyamon.
- Te nem vagy normális! A saját anyád haldoklik, erre meg biztos vagy-e benne, hogy akarod-e látni? Te tényleg nem vagy tiszta. - súgta a kritikus felem.
Lenyomtam hát a kilincset és halkan besettenkedtem. Hatalmas szekrények, könyvespolcok sorakoztak. A szobát csak gyertyák és fáklyák világították meg.
- Ne haragudj rám Dana. - mondta egy férfi az anyámnak.
Füleltem és értetlenül néztem ki a fejemből. Az árnyékban maradtam.
- Nem akartam, hogy ez történjen. - lassan zokogott a férfi. - Persze akartam, hogy legyen családunk, de nem így terveztem. Nem tudtam, hogy az én gyermekemet várod. Megnehezítette az életeteket.
Kikémleltem a Bűn és Bűnhődés kötet mögül. A férfi, Mr. Brave volt. Anyám csuklóját szorongatta és lágy csókot lehelt az ujjaira.
- Maga mit csinál? - ejtettem el a kötetet.
- Ez nem az, aminek látszik! - ugrott fel hirtelen a székéről.
- Igen? Pedig, annak tűnik, hogy az eszméletlen anyámnak vallja be egy régi hibáját, amit egy átkozott vallomással próbál meg jóvátenni?
- Soha sem késő újrakezdeni. Előröl nincs értelme, mert nem lesz olyan, mint volt, de ha újból megpróbálod összeszedve a bátorságodat, talán valami új is kisülhet belőle. - morogta.
- Igen, de nem tizenhat évvel később!
- Várj! Te tizenhat vagy? - suttogta.
Bólintottam.
- De van egy testvéred, nem? - tágultak ki a pupillái.
- Egy nővérem... volt, meghalt.
Sötétbarna szemei elsötétültek, mintha csak két széndarabot látnék. Aztán beugrott minden.
Ő volt az a férfi a fényképen. Ilyen szeme volt Laurennek. Lauren! Lauren apja volt Mr.Brave!
- Igen. - felelte csendesen. - Át kell menned a kapun, vagy ő meghal. - mutatott anyára. - Ki kell szabadítanod a lelkét. Csak így éli túl.
Azzal kisétált a teremből.

Nem tudom mi volt a rosszabb: Hogy anyám egész életében hazudott nekem, vagy az, hogy az egész életem hazugság?
De most itt volt ő, aki tizenhat éven keresztül azért mégiscsak vigyázott rám és játszotta az én vagyok a főnök anyukát, akkor is szeretett. Cserbenhagyás a saját félelmeim miatt fontosabbak, mint ő?
Ha valakinek vagy éppen a valóságnak hátat fordítasz, és valakit cserbenhagysz, az nem ugyanaz. A cserbenhagyást nem teheted meg nem történtté, de ha hátat fordítasz csak menekülési utakat keresel, ha nem találsz, vállalod a kockázatokat és szembenézel a könyörtelen valósággal és akkor még segíthetsz. a cserbenhagyásnál már másképp van, ilyenkor találtál egy menekülési útvonalat. De ha a menekülést egyszer elkezdted, nem mászhatsz ki belőle. Ez a kettő között a legnagyobb különbség. Kockáztatsz, vagy már az elején feladod?

- Biztos vagy benne? - kérdezte, Nana, amikor meghúzta a fűzőt.
Bólintottam: - Te is velem jössz, már elintéztem. - mondtam.
Nem mondta volna, de látszott a szeme csillogásából, örül annak, hogy elhagyhatja a szekrényt.
Egy fekete bőr testnadrágot készítettek be, hogy vegyem fel. Egy fehér inget, rá fekete fűzőt. Kaptam egy magas sarkú fekete bőrcsizmát is. Körülbelül, mint Csizmás kandúr valamelyik testőrként.
Nem tudtam minek kell ennyire beöltözni, de nem is érdekelt.
A hajamat lófarokba fogtam, a nyakláncot feltettem, de az ingtől szerencsére nem látszott.
A zúzódások az arcomon már kezdtek halványodni, de azért még felismerhető volt alapozó nélkül, hogy összevertek.
Halk kopogás hallatszott az ajtómnál. Odasétáltam, de csak egy cetlit csúsztattak be az ajtómon.

" Kilenckor a nagyteremben!
A táskádat, Nana előkészíti.
Majd találkoztok.
Ms. Cher "

Elmondtam Nanának, hogy miket pakoljon és próbáljon úgy, hogy csak egy táskát vigyünk, szóval hogy ő is az enyémbe pakoljon.
Lerobogtam a lépcsőkön egyenesen a nagyterembe, ahol már az igazgatónő várt rám.
- Örülök, hogy elvállalta. - mondta, amíg a teáját kortyolgatva, miközben az ablakon kifelé bámult.
- Én nem annyira. - vontam vállat. - De amit a kötelesség megkíván...
- vagy az édesanya. - értetlenül néztem rá, amikor szembefordult velem. Ő csak sóhajtott. - Túl jó vagy Loralei. Túl jó és befolyásolható. Az élet nem habos torta, de te bólogatva beleegyezel, ha egy akadályba ütközöl. Nem próbálsz más utat választani, rögtön beleugrassz a közepébe, amibe talán belehalhatsz te is, és ő is, ha nem igyekszel. - farkasszemet néztünk, de folytatta. - Haragudhatsz rájuk, mármint Dana-ra és Arielre, mert hazudtak, de szerették egymást és ezt mind a hárman tudták. Sokszor előfordul, hogy két férfinak ugyanazon nő a sorsa, de csak a nő választhat, kivéve akkor, ha az egyik fél angyal, mint Ariel. Dana apádat is szerette, de az igazi szerelme, aki az első volt Ariel volt. - éreztem, ahogyan a szemembe könnyek szöknek, de nem indultak el. - Az apukád tudta, hogy Ariel a vérszerinti apád, de ő úgy szeretett, mintha a sajátja volnál, ezt soha sem szabad elfeledned. Sokáig nem tudták odafent sem, hogy Ariel az apa, de ahogy megtudták a Földre küldték, addig, míg nem teljesíti be a lánya a küldetést.
- Értem. - mondtam. - A többiek hol vannak? - nyeltem egy nagyot, hogy a torkomban lévő gombóc eltűnjön.
- Itt vagyok! - ugrott be az ajtón Damen.
Felhúzott szemöldökkel flegmán néztem rá: - Azt látom. De minek is? Ha jól tudom, nem vagy ilyen örökösféleség.
- Ő fog téged kísérni és segíteni Lora. - mondta Ms. Cher.
- Nincs szükségem bébiszitterre! - mondtam határozottan.
Damen nevetésben tört ki. A könnyei is folytak. Nem értettem, mi olyan nevetséges.
- Bocsánat, - mondta kurtán - de az, hogy tegnap megnyitottál a kaput...
- Mert üldöztél...
- És átengedtél rajta, pár gonosz fickót...
- Mert meg akartál ölni...
- Plusz, ha nem jön Matt és Moniq, akkor már rég halottak vagyunk!
- Nos ezért fog elkísérni Lora. - mosolyodott el Ms. Cher. - Most pedig Damen, vezesd Lorát Rebeccához és induljatok. Sok szerencsét! - üvöltötte utánunk Ms.Cher amikor kivágtattunk az ajtón.
Gyorsan lépdeltem kifelé az épületből, de leálltam, mert gőzöm sem volt merre kell menni.
A bejáratnál bevártam őt, aki csak lassan sétált felém a legnagyobb nyugalommal.
Kinyitotta előttem az ajtót. Ismét gyorsan indultam el, de ő megint csak lassan cammogott mögöttem.
Megfordultam és mellé mentem. Zsebre dugta a kezét és elvigyorodott. Az arcába mosolyogtam és jól pofon vágtam. A mosolyom így vált igazivá.
- Ezt meg miért? - kérdezte az arcát simogatva.
- Hosszú lenne felsorolni és mi SIETÜNK! - az utolsó szót ordítottam, amitől a füle bedugult, amire csak onnan következtetek, hogy ad egy, eltorzult az arca és elhúzódott, ad kettő a fülét piszkálta.
Végre elkezdte szedni a lábát. Átvette az irányítást. Nem az erdő felé mentünk, hanem a tó felé, amit még nem volt alkalmam megnézni.
A Hold már magasan járt, és visszatükröződött a sötét víz felszínéről. Egy hatalmas szikla előtt álltunk meg.
Damen egy róla lelógó indát húzott meg, mire a szikla kettévált és egy lépcsősor vezetett le a mélybe.
Damen előreengedett.
Mind a ketten beléptünk, mire a szikla ajtaja bezárult, így teljes vaksötétet hagyva maga után. Éppen ki akart jönni rajtam a pánik, de Damen meggyújtott egy fáklyát, amitől kicsit megnyugodtam.
A másik problémám csak annyi volt, hogy pókiszonyom volt, és rögtön az első fordulónál láthatóvá vált, hogy régóta nem járt itt senki, és az egész út pókhálóval volt beszőve.
- Nyugalom. - mondta Damen, amikor nem indultam. - Nem fognak megenni. - jelentette ki.
Léptem egy lépcsőfokot, de rögtön visszaléptem, mert megláttam egy tenyér nagyságú fekete bestiát.
- N-Nem fog menni! Undorodom tőlük. - ráztam meg magamat, hogy elmúljon az az érzés, mintha mászna rajtam valami.
De az érzés nem múlt el. Remegő ajkakkal néztem a lábamra. Három hatalmas dög és a pereputtyuk mászott felfelé rajtam. Egy óriásit sikítottam és lefelé kezdtem futni. Az összes pókhálót összeszedtem és éreztem, ahogyan a bőrömön másznak, fel a nyakamon, az arcomon, a fülem közelében. Beesett egy az ingem alá is. Hárompercnyi rohanás után a földre estem és sikítva hemperegtem és ütöttem magam, ahol értem.
Két kéz ragadt meg a vállamnál és talpra állított. Végig sepert rajtam a tenyerével. Amikor újra megpróbáltak a pókok rám mászni, Damen feléjük tartotta a fáklyát, amitől ők hátra húzódtak.
Éreztem, hogy mozog még egy rajtam eléggé illetlen helyeken. Nem csak én éreztem, de Damen is látta, hogy egy ököl nagyságú bestia van az ing alatt.
Fújtatva lélegeztem ki be, hogy hátha kimászik vagy valami, de nem csinált semmit.
Damen felsóhajtott, elém lépett. A kezét bedugta az ingem alá és tapogatózni kezdett.
- Az nem a pók! - szisszentem fel.
- Kitaláltam! - vigyorodott el, ami miatt újra megpofoztam.
Végre kivette azt a dögöt, amit összetaposott.
- Köszönöm. - mondtam, mire újból elmosolyodott.
- Én is! - de amikor újból lendítettem a kezemet, megfogta azt. - Ne üss meg többször Loralei! - gesztenyebarna szemeiből sütött a szenvedély és az indulat.
Nem tudom miért borzongtam meg egy ilyen bunkó féreg miatt, de akaratlanul is elvörösödtem, amikor hozzámért.
Ellökte a kezemet, de végig a szemembe nézett.
Elfordítottam a fejemet, mire ő ismét elmosolyodott. Utáltam ezt az önelégült mosolyt, még akkor is, ha az övé volt a legvonzóbb, amit eddig láttam.
Tovább haladtunk, egészen addig, amíg egy hatalmas vízeséshez nem értünk, ami egy örvénybe torkollott.
- És most? - kérdeztem, mutatva, hogy nem látok egyetlen egy ösvényt sem.
- Úszunk. - jelentette ki és levette az ingét. - Tudsz nem?
- De, de az kizárt, hogy leugrok neked tizenöt méter magasból! - ráztam a fejemet.
- Huszonkettő. - javított ki, miközben lehúzta a csizmáját. - Bízol bennem? - kérdezte.
- Nem! - vágtam rá gondolkodás nélkül.
- Pedig muszáj lesz! - kacsintott rám, majd a derekamat átkarolva magával rántott.
Sikításomat csak a nevetése szárnyalta túl:
- Mély levegő! - ordította.
- MI?
- Most!
Elnyelt a víz, vagyis az örvény szippantott magába. Ha éppen nem sikítottam, a róka akart kiugrani a bokorból. Vadul dobálta testemet a víz. A fagyos víz égette a bőrömet. Legalább így megtudtam mit érzett a telefonom, amikor véletlenül kimostam.
Azt hittem megfulladok, amikor a "lefolyó" eldugult egy csomó hínár és moszat miatt. De ez a megváltás nem sikerült, mert Damen egyenesen a fejemen landolt és kicuppantam a lyukból. Sokat zuhantam, de egy csónakba, amiben egy fátyollal eltakart ember ült. Megütöttem magam, nehezen érzékeltem mi történt. De az azért még megvan, hogy Damen hátsója a gerincemen landolt.
Amikor már végre magamhoz tértem, a fátyolos férfi evezett, Damen pedig bóbiskolt.
Egy fél óra után kitette minket a parton. Damen a fák közé indult.
Tíz perc után szólalt meg:
- Vigyázz, hogy mit kérdezel. - lépett előre egyet, majd megállt. - Inkább ne is kérdezz semmit!
Betessékelt egy barlangba, ahol rózsaszín, türkiz, és tengerkék színek pompáztak.
Egy víz által vájt medencében egy hiányos öltözékű nő ült, akinek az idomait csak hosszú szőke haja takarta el.
Az egyik szeme kék volt, míg a másik zöld. Az egyiket egy csillag alakú tetoválás vette körbe.
- Kit látnak szemeim! - szólalt meg mézes mázos hangon. - Damen, a fiatal kis Casanovánk! - mosolyodott el.
- E-Ennek a nőnek, most kajak farka van? - súgtam oda Damennek, aki a kezébe temette az arcát.
- Úgy hívják, hogy uszony. - mordult fel a nő. - Gondolom te vagy Loralei. - örülök, hogy végre megismertelek! Nem is annyira különleges, mint vártam. - ült ki a medence szélére, majd az uszonyát is kiemelte a vízből, amelyek lábakká váltak. A nő meztelenül lépett oda hozzám és megfogta az arcomat. - Már majdnem emberi. - motyogta.
A szemei felizzottak, a csillag is világítani kezdett.
- Rebecca, az útvonalat szeretnénk. - szólt közbe Damen aki a falat tanulmányozta.
- Ó igen! - mosolyodott el Rebecca és végigsimította az arcomat. A medence széléhez lépett, ahol felvette a köpenyét.
- Ó igen! - mosolyodott el Rebecca és végigsimította az arcomat. A medence széléhez lépett, ahol felvette a köpenyét. - Kövessetek! - szólított fel bennünket.
Követtük őt egy szűk alagúton keresztül lefelé.
Az alagút is türkiz, rózsaszín és tengerkék színekben pompázott. Az egésznek egy terrárium hangulata volt, hiszen körben bennünket kintről víz vett körül, amelyekben különféle állatok, halak laktak és kíváncsian vettek minket szemügyre.
Ahol nem voltak üvegszerű falak, ott a sziklákba különféle mintákat véstek. Később jöttem csak rá, hogy egy történetet mesél el.
Az alagút végén, ahol nem volt ajtó, se inda, amit meg lehetett volna húzni, hogy kinyíljon egy titkos ajtó, csak egy farúd, amit szimplán felvett a földről és megforgatta a kezében, mintha egy majorett lenne. A mutatvány végére, Rebecca a farúd végével az üvegfalra suhintott, ami megrepedt, majd kettényílt, feltárva nekünk egy hangulatos kis rejtekhelyet.
A szoba rózsaszínben és a vörös árnyalataiban úszott.
Volt ott vízágy, medence, asztal, térképek, szekrények, kismillió ruha szanaszét, tollak, álarcok, egyéb harci felszerelések, mint például az ostor.
Rebecca velem mit sem törődve Damenhez ment, és az ágyához húzta, ahol leültette, végig simította az izmos hasát. Beletúrt fekete hajába, és megcirógatta az arcát.
Meresztett szemekkel bámultam őket, amit észrevett és önelégülten elmosolyodott.
Nem értettem miért zavar, hogy egy tök más nő, mint például én vagy Moniq ölelgeti, kényezteti. Azt tudom, hogy Moniq engem kibelezne, de vajon Damen-t ha tudná, hogy ő még hagyja is magát?
- Bocs, - szakítottam félbe a románc kezdetét - de erre most nincs időnk.
- Nyugi kislány, lazulj el. - mondta mit sem törődve velem Rebecca.
- Hallottad, lazulj! - dőlt hátra Damen.
Egy aprócska káromkodással feltérképeztem a szobát és a sarokban egy álarc mögött megpillantottam egy sötétkék ékkövet. Odasétáltam és magamhoz vettem.
Megkocogtattam Rebecca hátát, aki Damen hátsóján ült és a hátát masszírozta.
Horkantott egyet, majd dühösen felém fordult. Amint meglátta, hogy a magasba emelem a követ, készen arra, hogy bármelyik pillanatban ripityára törjem, leszállt róla.
- Mit akartok tudni? - sziszegte.
Damen felült és a fejét masszírozta: - Merre menjünk? Jobban mondva hova elsőnek?
A nő elvigyorodott: - Át akartok kelni?
Damen bólintott, mire Rebecca nevetésben tört ki.
Újra a magasba emeltem a követ, amire elhallgatott: - Zane az első örökös, így hát az ő népéhez kell mennetek először. Ott meg kell keresnetek a Lelkek labirintusában a következő kapu őrzőjét. Ennyit tudok.
- Köszi az infót. - mondtam és intettem Damennek.
Rebecca egy inget adott neki és megszorította a kezét: - Ha elmész meglátogatni Anabeth-et, üdvözlöm.
- Átadom. - válaszolta határozottan Damen, viszonozva a szorítást.