2013. augusztus 14., szerda

Suttogó próféciák - Lidérces egy szerelem (5.)


5.
„Mindig annak tenni a szépet, ki bejön, köszön és le is lépett…”
Az a tüzelős dolog úgy történt, hogy amikor "partra szálltunk", én bealudtam.
Matt rám terített egy pokrócot, majd ő is elaludt. Hamar felkelt, amikor hallotta, hogy valakik közelednek, de ő is kimerült volt, ezért legyőzték.
Akik elhurcoltak minket, ők a niraveliek. Semelyik birodalomba nem illeszkedtek be, ezért ők a Föld és a Víz Birodalmának a határán élnek. Bőrszerelésben mászkálnak és a föld alatt élnek.
Amikor, engem próbáltak meg máglyán elégetni, az csak azért volt, mert azt hitték, hogy Lauren az. Csak azért nem sütöttek meg, mert Matt ismeri a niraveliek vezetőjét. De az nem jelentette azt, hogy mászkálhattam vagy valami. Nem, én egy hatalmas, terebélyes fának a legmagasabb részére voltam kikötözve, ami úgy sacc per kábé négy méter valamennyi lehetett. A vicc csak annyi az egészben, hogy kicsi a bors, de erős. Ugyanis, ez a népcsoport a törpéktől alacsonyabbak, de annál inkább agresszívabbak.
Amíg itt lógtam a semmiben, akkor is hárman a faágakon pihentek, négyen pedig az avaron.
A ruhám még mindig nedves volt, öt percenként vagy tüsszögtem, vagy köhögtem, mint egy kivert kutya. A nedves bőrömet dörzsölte az erős, szúrós kötél. Éreztem, ahogy a húsomba vág pár helyen.
Hangokat hallottam odalentről.
A fa hirtelen mozogni kezdett, majd pár kezecskét éreztem a karomon. Hallottam, ahogy a kötél az elszáradt levelekre esik és én pedig gyorsan megpróbáltam átfogni a fa törzsét, mert már csak a lábam volt kikötve. Féltem, hogy az arcom lenyomatával illetem meg a földet egy kis piros árnyalattal.
De hiába próbáltam kapaszkodni. A kis manó lenyisszantotta a lábamról a kötelet és a gravitáció lefelé rántott. Már nem visítottam, mint egy fába szorult féreg. A kezeimet összefontam a mellkasom előtt, és vártam.
Minő véletlen, valakinek a karjaiban voltam. Kinyitottam a szemeimet és meglepődve vettem tudomásul, hogy akinek a karjaiban vagyok az nem más, mint Damen.
- Hát te? - néztem fel a sötét szemeibe, de rögtön leeresztettem a lábaimat a karjaiból.
Sehol egy karcolás, sehol egy zúzódás.
- Megkértem Matt-t, hogy vigyázzon rád, de rögtön a niravelieknél kötöttetek ki. Szerencséd, hogy azt a kis fickót ismerem. - mutatott a faágon almát majszoló kisemberre.
- Miért vagy itt? - dörzsöltem a csuklómat.
- El kell mennünk Anabeth-hez.
- De mi van Matt-tel? Tárgyal... - kezdtem, mire ő nevetett. - Mi az?
- Ő már rég úton van. Tárgyal. És az alkunak, hogy téged elengedjenek az első pontja, hogy hozzon el egy Mene nőstényt, ami valljuk be, egyenlő a halállal. És ha már Matt-t is erre a sorsra szánják, az már gáz szituáció. Utána küldtem egy garjzla jelet és tudni fogja, hogy hova menjen. Szóval, indulhatunk?
Meg se várta a válaszomat ő már elindult.
Csak álltam ott és vártam. Majd hirtelen ötlettől vezérelve nekirontottam, és ököllel ütöttem, ahol csak tudtam. Ez már az őrület jele?
Nem csinált semmit, csak állt, néha felszisszent, de hagyta, hogy megüssem, habár mind a ketten tudtuk, hogy mit ígértem. Már sírtam és lefogta a kezeimet és magához húzott.
Ellöktem magamat tőle.
- Jobb már? - kérdezte rekedten.
Felkiáltottam és újból neki akartam rontani, de ellépett előlem és előre estem. Felpattantam. Újból megpróbáltam. De ő elkezdett sétálni és kitért előlem. Ismét neki rohantam, hogy megüssem a hátát, de leguggolt és egy tigrisbukfenc lett belőle. Ott feküdtem, amikor a fejem fölé hajolt:
- Jobb már? - ismételte meg.
Felszisszentem. A nyaka köré fontam a karomat, fellökve a lábaimat átlöktem őt fölöttem. De hamarabb felállt, mint én. Ismét sétálni kezdett.
Nem adtam fel. Megragadtam pár követ és dobálni kezdtem, de elhajolt előle. Megállt és várt. Odarohantam és már a kezemet lendítettem, mire megfordult és megszorította a csuklómat, majd lerántott a földre.
- Elég a hisztiből! Mondták már, hogy nem vagy éppen egy könnyű eset? - szórt szikrákat a szeme.
Felhorkantam és kihúztam az egyik kezemet a szorításából és behúztam neki egyet, amitől ellökött.
Felállt, nekiszaladt a sziklaperemnek és ugrott.
- Ne! - kiáltottam.
Az arcomat a tenyerembe rejtettem és bőgtem, attól a tudattól, hogy valaki miattam vetette magát a mélybe. De ekkor szélcsapást éreztem és felnéztem. Egy hatalmas sárkány repkedett fölöttem.
- Hogy én, hogy utállak! - kiáltottam fel neki.
- Az érzés kölcsönös. - vonta meg a vállát Damen. - Felülsz, vagy siratod a jelent?
Hisztizni, vagy menekülni? Ez itt a kérdés. Akkor nemesb e a lélek, amikor... Ez hülyeség! Mentsük, ami menthető és felnyújtottam a karomat.
Damen elkapta és felrántott maga mögé.

Mindig is féltem a hüllőktől. Az incidensek sorozata előtt történt, hogy Daviddel elmentünk az állatkertbe és a kezembe nyomtak egy hatalmas kígyót. Mindig is azt hittem, hogy egy nyálkás csúszó mászó, de amikor a pikkelyei végig súrolták a kezemet, elejtettem. Ilyen finom, puha anyagot ritkán fog az ember, talán ezért is olyan ijesztő.
Ahogy itt ültem ezen az őskövületen, és éreztem a finom pikkelyeket alattam, párszor átfutott az agyamon, hogy mi van akkor, ha lecsúszok róla.
A pompás színe, amelyet Da Vinci sem keverhetett volna ki, egyszerűen csodálatot keltett mindenkiben, aki látta őt. Mintha az univerzum fényei festették volna őt. Tépdelt szárnyai előtt szinte szétnyíltak a felhők. A fején lévő kis szarvszerűség, mint egy ékes dísz, vagy mint egy GPS-ként funkcionált.
Lassan két órája repültünk, és mindvégig szorosan hozzátapadtam Damen-hez, hogy ne adj, Isten leessek.
- Kapaszkodj! - szólt hátra Damen.
Engedelmeskedtem és még jobban szorítottam őt.
A sárkány megcélozta az alattunk elterülő ködös sztyeppet és zuhanni kezdett. Ha akartam se tudtam volna kinyitni a szemeimet.
Amikor éreztem, hogy lebegünk, kinyitottam a szemeimet és elhúztam az arcomat Damen hátától.
- Most már elengedhetsz. - jelentette ki, majd leugrott a sárkányról.
Én csak ültem ott néztem magam elé, amikor ő a kis házikó felé sétált.
Lassan felálltam és elkezdtem sétálni a farka felé, de akkor ráléphettem valami katapultra, vagy nem tudom, de emelkedni kezdett, én meg megcsúsztam. Kapaszkodtam a farkába, de amíg nem szállt fel nagyon magasra elengedtem, és ráesetem Damenre.
Lepattantam róla és segítettem neki felállni.
Valamit morgott a bajusza alatt, de csak besétált a házba.
Követtem őt. Meglepve vettem észre, hogy a félhomályban Moniq a kandalló mellett ül és a tűzzel játszik, Boo Idhrenielt piszkálja különböző légcsavarokkal. Elmosolyodtam, amikor megláttam, Nana-t Zane ölében. Nem tudtam, hogy egy ilyen elviselhetetlen természetű lény, hogy lehet ennyire aranyos. De hát igen, őrültség a szerelem. Aztán követtem a pillantásommal Damen-t, aki az ablaknál ülő hosszú feketehajú nőhöz igyekezett.
Felkapta, megpörgette és puszit, nyomot a hófehér arcára.
Megijedtem, amikor láttam, hogy az egyik szeme körül egy fekete félholdtetoválás van, a másik körül pedig egy Naptetoválás, de a legfurcsább az volt, hogy a szeméből már rég kihunyt a fény. Megdöbbenve fürkésztem az arcát, és elszégyelltem magam, hogy egy vak embert bámulok, de még sosem láttam élőben egyet sem.
- Drága Damen, hát itt vagy. Elhoztad őt is?
- Igen, az ajtónál van.
- Gyere közelebb kedvesem, had lássalak! - nevette el magát.
Közelebb mentem, és a pöttöm tenyere már az arcomon volt.
Megnyomogatta a fülcimpámat, meghúzogatta a hajamat és elmosolyodott, amikor észrevette, hogy az egyik oldalon hiányzik a fele. Megrángatta az orromat. Ujjait végighúzta az ajkaimon, majd a szemeimen és ott megállt.
- Te vagy A lány? - ráncolta a homlokát. - Te vagy Lauren igaz?
- Nem, én Loralei vagyok. - pillantottam zavartan Damenre.
- Ez egészen biztos? - húzta össze keskeny szemöldökeit, aztán erőltetetten elmosolyodott. - Nos, mindegy is, a lényeg, hogy itt vagytok épségben. Ha megbocsájtotok, beszélnem kell Damennel négyszemközt. - azzal pofon vágta Dament. - Bocsánat, nem láttalak! - nevette el magát, majd megragadt a kezét és egy szobába vezette.
Felsóhajtva odaballagtam Moniq mellé és leültem a szőnyegre.
Bámultam a tűz veszedelmes táncát azon töprengve, vajon miért van az, hogy az ember mindig vár valamire, és ha megkapja, akkorát koppan, hogy utána egy élet is kevés, hogy talpra álljon? Mindig van bennünk egy álom, hogy egyszer egy képzeletbeli világba csöppenünk, és mi leszünk a hősök. De veszélyes egy ilyen játékot elkezdeni, főleg akkor, ha az ördög is benne van a játékban.
Bámulva a pattogó tüzet, eltűnődtem az idő haszontalanságán is. Semmi értelme. Élj a jelenben? Mégis minek? A pillanat egy törtrészének a tizedrésze a jelen, vagy még annál is kevesebb. Ahogy elhagyja a szádat egy hang az már a múlté. Nincs olyan, hogy jelen! Nem lehet arra koncentrálni! Nincs olyan, hogy jelen. Csak olyan van, hogy most, múlt vagy jövő. Időutazó minden ember, mert képesek hátat fordítani a múltnak és rögtön belemászni a jövőbe.
- Lora, miért van az, hogy több időt töltesz a barátommal, mint én? - tette fel a költői kérdést egyszer csak Moniq.
- É-én... É-én... Én sajnálom, de elég pancser vagyok, és nem tudok magamra vigyázni. - érzetem, hogy vörösödik a fejem.
- Ezen segíthetünk, mint ahogyan a hajadon is.
Lassan felállt, összefogta a hajamat és nyissz! Volt hosszú haj, nincs hosszú haj. A maradékot a tűzre dobta.
A lassan derekamig érő hajam már csak a vállamig ért.
A pengét visszacsúsztatta az övébe.
- És most gyere! - mondta és kitessékelt a házból.
Kint álltunk a ködben. Alig láttuk egymást.
- Az első szabály: Bízz a megérzéseidben!
Azzal eltűnt előttem, és hátba vágott.
- Basszus Moniq! HA agyon akarsz verni, ne így tedd! – morogtam, mire megpofozott és előre estem.
- Gyerünk! – morogta.
Felálltam és hallgatóztam. Leguggoltam.
- Jó! - mondta Moniq.
Felálltam és sétálni kezdtem, majd ugrottam.
- Remek! – ismételte halkan.
Előttem termett és behúzott egyet.
- Az élet olyan, mint egy bokszmeccs Loralei! Ha kapsz, egy jobb horgot üss vissza, ne add fel! Ha pedig KO-val kiütnek, örülj annak, hogy megpróbáltad és kiálltál! Leckének vége.
Dörzsölgettem az államat. Láttam, ahogy az erdő felé sétál. Nem mentem utána.
Lassan bementem a házba. A többiek elaludtak. Odasétáltam a szoba ajtajához, ahol eltűntek az előbb a többiek. A fülemet az ajtóra tapasztottam, de egy árva neszt sem hallottam. Lassan kinyitottam és majdnem hassal előre vágódtam. Lefelé vezetett egy lépcsősor, de a fáklya nem volt a helyén.
Tudom, hogy nem helyes, meg mi van, ha lent lapul egy mumus és elkap, de a kíváncsiságnak semmi sem szabhat határt.
Lassan elindultam. Pár perc lefelé sétálás utána három folyosó volt előttem. Hát igen, nehogy megkönnyítsék a dolgomat!
Nos, a babonáim szerint a jobb és bal általában az ördöghöz vezet, a középső pedig az angyalokhoz. De ki tudja, milyen ördögi játéknak vagyok a részese?
Elindultam egyenesen, de egy idő után visszafordultam, mert beleestem egy csatornaszerűségbe.
Amikor visszaértem a kereszteződéshez a balt választottam, ami sikeres volt.
Egy vékony faajtó volt előttem és hallottam a kiszűrődő hangokat.
Damen, Anabeth, Matt és még valakié. Vitatkoztak.
- Ő nem lehet az! - hallottam az aggodalmas hangját Anabethnek.
- De ki más lehetne? - csapott valamire a harmadik.
- Nem tudom, de ennek nem lesz így jó vége. Főleg, ha mind a hárman éreztek valamit. - köszörülte meg a torkát Anabeth.
- Elmegyek a Tanácshoz és elmondom tévedtem. - felelte Damen.
- Képes lennél meghalni és mindent feladni a miatt a lány miatt? - kérdezte Anabeth.
- Nem miatta... Miattam.
- Mióta vagy te ennyire önfeláldozó? Mindig te voltál a középpontban, de senkiért sem mozdítottál egy fűszálat sem. Mi ez a nagy változás testvér?
- Az idő és az emberek változnak... - szólalt meg a harmadik.
- Igen, az emberek, de nem te... és nem mi. - jelentette ki Matt higgadtan.
- Igaza van Matthewnak... De az is lehet, hogy ő az... Csak későn érő... - szólalt meg Anabeth.
- Lehet, de mennem kell. Bonyolult a fenti világ. - sóhajtott a harmadik. - Anabeth, Rebecca az üdvözletét küldi. - erre Anabeth felszisszent és keserédesen elnevette magát. - Adj neki még egy esélyt. Már rég megbánta.
- Ahogy én is, hogy a bizalmamba fogadtam. Isten óvjon!
- Vagy inkább az ördög kísérjen az utadon. - nevetett fel ekkor a másik két fiú.
Hallottam a motoszkálást és a vaksötétben hátrálni kezdtem.
Amikor végre elég tágas lett a folyosó már futottam. Elérve a lépcsőt közelebbről is megvizsgáltam a lépcsőfokot, de nem álltam meg, felosontam.
Gyorsan befészkeltem magam a kandalló mellé. Fejemet a kezembe helyeztem és lehunytam a szemeimet.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó.
- Valld be, Derek... Ébrednél mellette... - terített rám valamit Matt.
- Nincs sok közöd hozzá, hogy ki mellett ébrednék kölyök. És neked sem kellene fantáziálnod ilyenről, mert még a végén a pengéid ellened támadnak.
Azzal kivágtattak mind a ketten az ajtón és kis idő múlva elszenderedtem.

Súlytalanul lebegtem a felhők felett. Élveztem, ahogy repülni tudtam, pont úgy, mint az égi madarak. Megpillantottam a távolban egy felhőkből borított épületet. A pillanat törtrésze alatt mellettem termett Boo és kézen fogott.
A kristály épület bejáratéig húzott, ott pedig köddé vált.
Mit tehettem volna? Kettőt koppintottam a kristályajtóra, amely egy nagyon kicsit megrepedt, de a hangja fülsértő volt. Olyan, mint amikor a táblán nyikorogva végig húzzák a tanárok a krétát, vagy éppen a körmüket, hogy kínozzák a diákokat.
Egy idős férfi nyitott nekem ajtót, akinek a lábai egy apró bárányfelhőbe voltak elrejtve.
- Loralei kisasszony, megtisztel minket azzal, hogy feltámadt a halál irdatlan állapotából és részt vesz Boo kisasszony esküvőjén.
Tátva maradt a szám. Mit mondhattam volna? Hogy a foszlásnak indult barátaim odalent is szerettek volna eljönni? Nagyon vicces kis ember volt. Boo esküvője és az, hogy én feltámadtam.
Beléptem az ajtón és rögtön felkapott magára az egyik felhő, amelybe elsüppedtem.
Egy márvány szobába vezetett, ahol a hófehér ágyon egy éj kék uszályos ruha feküdt. Belenéztem a kristálytükörbe és felsikítottam.
Az arcom oszlásnak indult a hasamnál, a tüdőmnél, és az egyik lábamon egy-egy hatalmas lyuk tátongott. A hajam fele kihullott. Aztán a tükör vibrálni kezdett és megmutatta az igazi arcomat. Aztán a képek forogni kezdtek. Nem tudtam leállítani így nem láttam az alakokat, akik a kisfilmben szerepeltek. Láttam, hogy valaki zuhan egy szikla szirtről és egyenesen neki csattan valaminek. Láttam, ahogyan egy fekete ruhás lány felemelkedik és a hátából hatalmas fekete szárnyak nőnek ki. Láttam, ahogy ez a lány kínok között elveszíti azt és megöregszik. Azt is láttam, hogy feltételezhetően én állok egy hatalmas üregben és előttem áll egy arany színbe burkolózott férfi és választást kínál.
Aztán megjelent Lauren képe a tükörben és a hasamba szúrt egy tőrt.
Verejtéktől gyöngyöző homlokkal ébredtem fel és fájt a hasam, ahol az a nő belém döfte a tőrét. Kis idő elteltével, miután összeszedtem magamat, én is kimentem a házból, hogy felderítsem a környéket és, hogy gondolkozzak.
Az égbolton már látszott pár csillag, de a köd nem engedte, hogy bármit is lássak.
Óvakodtam az erdőtől, inkább a házikó hátsó részéhez mentem, amely egy dombra vezette fel.
Ledobtam magam egy hatalmas, nyirkos kőoszlopra.
Miért kell a való világnak úgy kinéznie, mint egy több emeletes matematikai egyenletnek? Több tényezős felbontás, amelynél minden prímszám egy tapló, vagy egy hisztis díva; amelynél minden törtszám sittes, idegosztályról menekült, vagy éppen a karácsonyi vacsorákon a halálba kerget az "unhatatlan" sztorijaival; amelynél minden páratlan szám, egy párosra mozdul rá, vagy éppen egy nagy nullára, akit utána sehogy sem tudsz kitörölni az életedből. Ha már kezdesz rájönni a csínyjára-bínyjára, na, akkor üt be a mennykő és nem tudod kijavítani, újból lehet kezdeni. Miért matematika az élet?
- Min álmodozol? - ült mellém Damen.
Lassan felültem, hogy lássam az arcát, amely már tele volt sebekkel és zúzódásokkal.
- Mi történt az arcoddal? - ijedtem meg.
Megtapogatta az arcát, majd felcsillant a szeme.
- Ja, semmi. A sárkány ereje miatt nem láttad őket. Szóval, min gondolkodtál?
- Hogy mikor kapom meg a koronámat és mikor kapok cuki hercegnő ruhákat. - grimaszoltam.
- Komolyan kérdeztem...
- Ahogyan én is.
Felsóhajtott és lefeküdt: - Ha csak álmodsz arról, hogy megvalósítod az álmaidat, akkor miért siránkozol? Álmodni az álmot és megvalósítani azt, nem ugyanaz.
- Ha megvalósítanám, akkor sem lenne teljes! - feküdtem le mellé.
- De legalább megpróbálnád és talán a lelked is megnyugodna kicsit... De igazad van, sokkal jobb siratni az elérhetetlent, mint küzdeni érte. Igazad van, ennek az egésznek semmi értelme. Csupán a Földön van hét milliárd ember veszélyben, plusz mínusz pár száz dimenzió. Feküdjünk itt az önmarcangolásba merülve és lazuljunk el!
Utáltam, hogy folyton igaza van. Utáltam, hogy sosem hagyja, hogy normálisan kihisztizzem magam... De akkor a délutáni az mi volt?
Gyorsan felültem, és ő követett.
Megnéztem az arcát. Ugyanaz a sárm, még így összeverten is. Ugyanazok a csillogó szemek. Az a félszeg mosoly. Mi lehet más?
- Ki volt a harmadik délután? - sütöttem le a szememet.
Szemöldöke a magasba emelkedett, aztán elterült az arcán egy elismerő vigyor.
- Szóval hallgatózunk is?
- Én nem hallgatóztam... én csak... figyeltem... - éreztem, ahogy elvörösödik a fülem is.
Nevetett.
Rég láttam ezt az énét, vagy talán sohasem? De kimondottan tetszett, amikor az a cuki gödröcskéje megjelent. Örültem annak, hogy miattam nevetett egy jót, még akkor is, ha beégtem, de egy ilyen mosolyért megérte.
Abbahagyta és egyenesen rám nézett.
Mi járhatott a fejébe?
Közelebb húzódott hozzám és intett, hogy én is húzódjak közelebb.
Odaültem mellé, de még mindig intett az ujjával, mint amikor valaki meg akar osztani veled egy titkot.
A fülem mögé tűrte a hajamat és odahajolt. A hideg futkosott a hátamon.
- Tetszik a hajad, habár elég tépett! - suttogta és megpuszilta a fülemet.
Elhúzódtam és értelmetlenül meredtem rá.
Idegesen felnevettem. Leugrottam a szikláról és zavartan elindultam a ház felé.
- Hova mész? - állt fel ő is.
A kezeit zsebre vágta. Várakozás telien nézett rám.
Megdörzsöltem a homlokomat és elnevettem magamat:
- Tudod, hallgatni kellett volna a szüleim tanítására, hogy soha ne álljak szóba idegenekkel.
Megfordultam, de megfogta a kezemet és megfordított.
- Nekem azt tanították, hogy ha találok valakit, akivel elképzelhető lenne az életem, akkor őt ne hagyjam csak úgy elsétálni.
A szívem a felsőmet majdnem átszakította.
Egy ködös, Isten háta mögötti és azon is túli helyen állva, alig látszólagos Hold fényben, amikor egy olyan valaki mond neked ilyet, akit egy görög és egy római félisten köpött ki, az az érzésed, hogy menten elájulsz. Nem attól, hogy ez a legaranyosabb dolog, ami veled történhet, hanem attól, hogy egy tizenhat éves lánynak egy ilyen komoly dolgot mondani hiba. Mert mi van, ha elhiszi?
Magához húzott. Az arcomat a tenyerével támasztotta meg. Pipiskedtem, hogy magasabb legyek. Már egy centi sem volt közöttünk, de ekkor meghallottuk az eget rengető sikítást az erdő felől.
- Moniq! - ugrottam fel.
Damen zavartan pillantott rám. Káromkodott egyet és az erdő felé rohant.
Nem gondolkodtam, utána szaladtam.
A faágak több helyen felsértették a bőrömet, de már nem törődtem vele.
Egy tisztás közepén álltunk, ahol Moniq hasából egy karó állt ki.
Damen odarohant hozzá és még időben elkapta.
Mögöttem termett Matt, aki szintén odarohant hozzá. Intett, hogy segítsek, ezért átfogtam a karjai alatt. Nem láttam vért.
- Nem megmondtam, hogy őrködj! - üvöltött Damen Matt-re. - Az ilyen hülye pisis felfogásod miatt vagyunk mindig pácban!
- Nem szerelmi vallomásokat kell tenni egy tabus csajnak az éjszaka közepén, amikor a barátnőd kalandtúrásat játszik a Kitaszítottak erdejében! - ordított vissza.
Elengedték Moniq-t, már csak én tartottam. Megsimítottam az arcát, azt suttogva, hogy tartson ki. Matt és Damen lökdösni kezdték egymást.
- Egy aprócska feladatra kértelek meg, de azt is elszúrod, mint ahogy minden mást!
- Mondja ezt az, aki szíve szerint minden csajt megdöngetne, még akkor is, amikor a barátnője öt méterre van tőle!
- Hallgassatok már! - ordítottam. - Matt, nem volt semmi. Damen kuss! Moniq-on segítenétek?!
Idegesen rám pillantottak, majd az eszméletlen Moniq-ra.
Damen a karjaiba vette. Megsimította a sápadt arcát.
- Matt vidd ki innen Lorát! Remélem, ez menni fog! - azzal rohanni kezdett.
Matt üvöltött egyet és a két öklével a földre csapott, amiből úgy spontán feltört a víz.
Megsimítottam a vállát, de lelökte magáról a kezemet.
Fújtatva elindult én utána.
Az eső is esni kezdett. Elé rohantam és elálltam az útját.
- Mi bajod van? - tártam ki a kezeimet így elállva az útját, amit ő szimplán elütött.
Ismét elé rohantam.
Megfogott a csípőmnél és elrakott az útból, mint egy babát.
Lehajoltam, felvettem egy földdarabot és a hátának hajítottam. Gyorsan megfordult és már ott termett előttem:
- Tudod Loralei, legszívesebben megcsókolnálak, de félek attól, hogy meghalnék. - elfordult és sétálni kezdett.
Beleleheltem a tenyerembe és elgondolkodtam, hogy mikor is mostam fogat utoljára.
- Ne szagolgasd, nem a fogad miatt. - szólt hátra, amitől teljesen bénának éreztem magamat, ami lehet, hogy nem állt távol a valóságtól.
Melléfutottam és megfogtam a kezét.
- Matt, mi ez az egész? Miért halnál meg? Miért van az, hogy süt rólatok, hogy utáljátok egymást Damen-nel, még is csüngtök egymás szaván? Áruld el, kérlek! - meresztettem rá a boci szemeket.
Gesztenyebarna szemeivel áthatóan pillantott rám és elmosolyodott, de rögtön felvette a fapofát.
- Nem hiszem, hogy én vagyok a kiválasztott arra, hogy megcsókoljam a lányt.
- És meghalnál, hogy ha megcsókolnál? - néztem rá ijedten mire ő nevetett.
- Nem csak a testvérem kiherélne. - mosolygott rám és tovább indult.
A testvére?
- Matt. Te meg Damen, olyan izé... tehát, hogy ő meg te, meg akkor Anabeth is olyanok vagytok, hogy... - magyaráztam a kézenfekvőt.
- Igen, - állt le és sóhajtott. - Damen és Anabeth a testvérem.
Kilencven fokot fordult velem a világ, azaz szebb szavakkal élve: elhasaltam.
Egy tapló, egy volt Casanova növendék, egy aranyember és egy aranyos még is gyagyás vak nőci testvérek. Többnél több volt a titok és minden kezdett összemosódni. Mi értelme, ha semmit nem tudok?
Lassan letérdelt mellém, amikor feltápászkodtam és leporoltam a felsőmről a sarat. Megfogta a vállamat, de elhúzódtam.
Felálltam és dacos léptekkel elindultam az ösvényen.
Nem érdekelt, hogy sötét van és egy rossz horror film jelenetbe csöppentem. Csak mentem egyenesen.
Matt alkalmazta a módszeremet és elém állt. Kikerültem mentem tovább. Én nem tudtam őt felemelni és arrébb rakni. Ha megtehettem volna, én vagy dobom, vagy összetöröm.
Egyszerűen az volt az érzésem, hogy vissza kell kerülnöm a valóságba, ahol nincsenek, vagy vannak, csak éppen a hülye nem gondol a dimenziókapukra, ahol a postás nem egy őrült, ahol egy vak, az vak és nem egy tetovált egyed. Ahol az adoptálást közlik a szülők a gyerekeikkel és másokkal is. Ahol vannak ugyan családi titkok, de nem ekkorák. De ha már itt tartottunk: volt-e valaha családom?
Mindig menni, hogy elérjünk egy célt, amit ha elértünk semmibe veszünk és kitűzünk egy újat. Ha sikerül, akkor egy újabb cél után nézünk, ha pedig nem, akkor jobb esetben újra megpróbáljuk. Rossz esetben viszont feladjuk, és úgy végezzük, mint egy rossz csöves. Kéregetve a Mc'Donalds-nál, hogy a kapott összeget a piára, vagy a káros szenvedélyekre költsük, siratva a múltat és átkozva a jövőt.
- Mi a baj? - termett előttem, és rám meresztette azokat a nagy boci szemeket.
- Érdekel? - tűrtem hátra egy kósza hajtincset, miközben ő hevesen bólogatott. - Akkor beszéld meg a testvéreiddel, úgyis termett a semmiből egy jó pár... Ja bocs, nem a semmiből... Eddig is megvoltak, csak a kutya nem tud róla!
És ismét kikerültem.
- Most komolyan ezen vagy kiakadva Lora?
- Te csak ne Lorázz! - Fordultam vele szembe és a mutatóujjammal bökdöstem a mellkasát. - Az Lorázzon, aki nem sunyiskodik a családjával kapcsolatban!
- Bagoly mondja...
- Mondja, mert kiderült, hogy semmit sem tud az életéről! Olyan, mintha egy rózsaszín üvegkalitkából léptem volna ki és...
- Hogy jön ide a rózsaszín, meg az üvegkalitka? - húzta fel a szemöldökét.
Magasba emeltem a tekintetemet, miközben lemondóan legyintettem. Elindultam a ház felé, amikor Matt előttem termett és az ajkai megtalálták az enyémet. Mit ad Isten: az eső nem elkezdett szakadni?
Esőben csókolózni egy olyan férfival, aki egy csöppet sem közömbös a számodra, felér egy második eljövetellel. Amikor elhúzódtam tőle, az orromra cseppent egy esőcsepp.
Felbámultam azokba a barna szemekbe és összezavarodtam a mosolyától.
- Izé... én most megyek vissza... - nyekeregtem.
Meg se vártam, hogy bólintson, mert már elillantam.
Nem ezt akartam. Vagyis akartam én, de nem így. Talán nem is tőle. De lehet, hogy tőle. Istenem, miért nehéz ez? Szingliként is azt éreztem, hogy valakit megcsalok, de miért? Senkim sem volt.
Hátravetettem a fejemet és felhördültem. Ahogy visszaeresztettem a fejemet, hátratántorodtam, amikor megpillantottam az elázott ruhájában az álarcos fiút, aki egy sziklán ült.
- Milyen kis romantikus lélek vagy te Loralei. - mosolyodott el.
- Miért jelensz meg folyton és mész az agyamra?
- Mert az agyadra megyek? - lett szélesebb a mosolya. - Ez tetszik! Eddig azért, mert meg kellett téged menteni. És most is jött egy füles, hogy történt valami, de csak annyit láttam, hogy egymás szájában vagytok Matt-tel. - állt fel.
Elvörösödtem. Legszívesebben a föld alá bújtam volna. Mi az már, hogy valaki premier plánban nézte végig, hogy valaki csókolózik valakivel? Ez személyes dolog! Főleg, ha az ember lányának ez az első.
Megsimította az arcomat, miközben hahotázott. Elütöttem a kezét és megfordultam.
Hallottam, ahogyan Damen idegesen kiáltozza a nevemet.
Gyorsan megfordultam, de az álarcos sehol sem volt.
- Mit keresel itt egyedül? - ragadta meg a kezemet és húzni kezdett.
- Damen, mi a baj? - ijedtem meg.
Nem válaszolt, csak húzott maga után. Megismételtem, de nem jött válasz. Ránéztem a kezemre, ahol megfogott. Véresek voltak az ujjai.
- Damen, miért véres a kezed? Mi folyik itt?- kaptam el egy ágat, amibe belekapaszkodtam. - Damen!
- Milyen volt a nyálcsere Loralei? - fordult dühösen felém.
- Honnan tudsz róla? Az ott Matt vére? Te hülye vagy? - néztem vele dacosan farkasszemet.
- Az övé. Csupán utánunk jött Nika, miután jeleztünk neki, hogy mi történt Moniq-kal és mindent látott. Loralei, mikor tanulod már meg: ez nem játék!
- Mert te nyomulhatsz rám más meg nem? És ne viselkedj úgy, mint egy ma született bárány, pláne ha eltitkolsz, egy olyan információt mondjuk, hogy testvérek vagytok!
- Elmondta? - ütött bele a fatörzsbe.
- Kikövetkeztettem... - forgattam a szemeimet.
Damen halk morgást hallatott,a majd belenézett a szemeimbe és elfordult. Ismét rám nézett és az arcát a tenyerébe temette.
- Ne nézz már így legalább! - kérte.
- Mert, hogy nézek? - csattantam fel.
- Lélekbemaróan....
Elkerekedett a szemem. Mondták már, hogy ijesztően tudok nézni, vagy hogy simán kancsi vagyok, de azt, hogy lélekbemaróan nézni? Na, ilyet még álmaimban sem. Nem tudtam, mit reagáljak így csak álltunk ott, mint a cövek, míg el nem indult.
Követtem őt.
Lassan visszaértünk a házhoz, amikor tudatosult bennem, hogy itt van Matt barátnője, Moniq haldoklik, az álarcos sehol, Damennél az esélyeim egyenlők a nulla szorzataival, és a nővérük meg utál. Szép az élet az Isten háta mögött!
Észre sem vettem, hogy leálltam. Damen átkarolta a vállamat és kicsit az ajtó felé tolt.
A látvány letaglózott.
Moniq a kandalló előtt a földön feküdt, míg Zane pár apró szobanövényből varázsolt pár gyökeret. Idhreniel, apró tűzszilánkokkal matatatott a karó által hagyott üregben. Boo az ujjaival aprócska forgószelet csinált, amivel tisztította a lyukat. Matt víz gömbökkel simította Moniq arcát és hasát. Anabeth a hintaszékében ült és borozgatott. Majd az apró lépcsőn kuporgott egy alak, aki nem mozdult, amikor meglátott, csak résnyire húzta a szemeit, amivel ölni tudott volna, de ismét Mattre szegezte a tekintetét, amire ő ránézett, majd felém nézett. Szeme csillogni kezdett, de visszanézett Moniq testére.
Damen Moniq mellé térdelt és a két tenyerét végig húzta az egész testén. Az egészen! Itt is, ott is. Egyszer csak Damen egész lényéből fehér fény sugárzott és a többiek elengedték Moniq-t. Meglepetten figyelték, ahogyan Damen fénye átjárja Moniq testét, kicsit felemeli a földről.
Matt volt az, aki elsőnek fölocsúdott és megragadta Damen karját. Ő aranyfénylő szemekkel nézett rá. Szorosan behunyta a szemét és megszűnt a tűzijáték. Moniq levegő után kapkodva ült fel, kezét a gyomrára szorította, ahol ismét szivárogni kezdett a vér. Nem törődött vele. Egyenesen Damen szemeibe nézett.
Majdnem visszaesett, de Damen megtartotta. Moniq végig simította az arcát. Szemébe soha nem látott könnyek szöktek.
- Derek? - suttogta.
Damen dühös pillantást vetett rá és a földre helyezte a fejét.
- Ő már meghalt. - vicsorogta Damen, majd kivágtatott a természetbe.

Három nap telt el, amióta Moniq-t "felszarvazták". A köd még tömörebb lett, sokszor voltak orkán erejű szelek. Moniq-t ördögi láz gyötörte és semmi sem segített neki. Ha Damen nem csinál vele valamit azon az este, talán már nem élne. Matt és én tartjuk a sok millió lépés távolságot, ami butaság. Sőt az is, hogy nem tudunk úgy egy helyiségben lenni, hogy valamelyikünk ne lenne olyan vörös, mint egy rák, amikor egymásra nézünk. Nika eddig még nem szólt semmit. Végül is mit mondana? Kikaparom a szemedet te kígyó? Akár. Változtatna valamin? Semmit. A baj már megtörtént. Ami tulajdonképpen nem is baj, csak egy elszámított apró fordulat, ami hülyén jött ki. Miről bezsélek? Ez baj! Ez katasztrófa! Mindig is azt hittem, hogy soha sem lennék képes olyanra rámászni, akinek van valakije, erre meg tessék. Az első adandó pillanatban elvakít a kéjvágy.
Nanától sokszor szúrós pillantásokat kapok. Csak ő tudja... Ja, meg még Damen... Na és Matt... meg Nika... és még az álarcos... meg Anabeth, hogy mi történt. ár az ember a saját kis titkos szekrényben lapuló manójára sem számíthat a megértésért, még akkor sem, ha rajtam múlt, hogy találkozhat élete párjával, akivel azóta is viszonylag boldogan lubickolnak a szerelem lefolyójában. Idhreniel odakint az erejét próbálta tökéletesítgetni, több-kevesebb sikerrel. Már meg tudott idézni tűzlényeket, de ha nem tudja őket irányítani veszve van az egész. Így történt, hogy felgyújtotta a fél erdőt. A tűz eloltására Boo sietett segítségül, de hiába mondtuk neki, hogy ne használja a forgószelet, hisz azzal csak másfelé fújja a tüzet. Hát igen, így történt, hogy az erdő két harmada is elpusztult.
Damen keveset beszélt. Velem semmit. Vagy odakint tevékenykedett, vagy a kandalló mellett ült és bámulta Moniq-t és ha látta, hogy emelkedik a láza, pár aranycseppet varázsolt az ujjaiból a vízbe és megitatta. Olyankor Moniq megnyugodott kicsit.
Leültem mellé az ablakhoz, de fel se tűnt neki.
- Mi az, amit az italába cseppentesz? - kérdeztem.
Merev tekintettel nézett rám, mintha fel sem fogta volna, hogy hozzá beszélek. Megijedtem. Kifújtam a levegőt és felálltam.
Megfogta a csuklómat és visszarántott. Nagy puffanással ért a hátsóm a kemény fadobozra.
- Őrölt angyalszárny. – jelentette ki büszkén.
- Angyalszárny? - húztam fel a szemöldökömet. Tévedtem, hogy már nem okoz meglepetést ez a világ.
- Igen.
- És honnan? – kíváncsiskodtam.
- Rátapintottál a lényegre. - mosolyodott el, majd féloldalasan rám nézett. - Az bizony titok zöldfülűeknek. Hogy vagy?
Figyeltem a barna szemeit, amiben aranybarna csíkocskák húzódnak, amit eddig észre sem vettem.
- Én megvagyok. De ez abszurd, hogy te kérdezed tőlem.
- Igaz. Akkor kérdezz engem. - fordult felém és levette a fekete pólóját.
Örültem, hogy csak a kandallóban égő tűz világít, így annyira nagyon nem látszott, hogy mennyire vörös lettem, látván a fehér bőrét, és kigyúrt vonásait.
- Ennyire meleged van? - lepődtem meg én is a kérdésemen, mire ő vigyorogva megrántotta a vállát. - Oké. Szóval... Hogy is vagy? - köszörültem meg a torkomat és próbáltam a mögötte lévő halott ló festményét csodálni.
- Most már jobban. – terült el az arcán az aljas vigyor.
- Aha... Szóval élvezed, amikor zavarba hozhatod a másikat?
- Így is mondhatjuk. - nevette el magát, aztán a tekintete komollyá változott. - Miért nem táncolsz? Erre a kérdésre kitérő választ adtál nem is olyan régen.
- Damen, rólad volt szó, nem rólam. Ha meg itt tartunk. Gondolom láttad, hogy láttalak táncolni. Mióta táncolsz? – tereltem a témát vissza rá, ugyanis nagyon kevés dolgot tudtam róla.
Elmosolyodott: - Biztos tudni akarod?
Szólásra nyitottam az ajkaimat, de abban a pillanatban össze is csuktam őket. Villámokat szórt a szemem, mert ez nem igazság. Elnevette magát.
Felállt, megköszörülte a torkát és felém nyújtotta a kezét.
- Itt akarsz táncolni? Így? Zene nélkül?
- Bocs, hogy nem elég kifinomult az ízlésednek. És a zene az benned van, és a természet adja azt. Na, gyerünk!
Forgattam a szemeimet. A tenyeremet az övébe csúsztattam és ő felrántott.
Felnéztem az arcába. Nem tudom miért, de dideregtem, mint a nyárfalevél.
- Nyugalom. - suttogta.
Bólintottam.
Úgymond lassan kiterelt Moniq körzetéből, majd megfordított.
Magához húzott, miközben dúdolt egy dallamot. Libabőrös lettem.
Határozottan vezetett végig a kopott fapadlón. Egyre hevesebben szedtük a lábunkat. Tök véletlenül megpofoztam. Ő megfogta a csuklómat. Végig húzta az arcán, végig a nyakán, majd eldobta azt, mintha rongyból lett volna. Megragadta a másikat és ismét megpörgetett. Megállítottam a forgást, és a vállába kapaszkodtam. Az egyik lábamat befűztem a térdéhez, míg ő lassan hátra csúszott. A másikat a magasba emeltem.
Visszarántotta önmagát, engem ellökve magától, de mindvégig tartott, hogy ne essek el. Megfordultam és hátradőltem. Kezeit a csípőmre helyezte és felemelt. A levegőben megfordított és lassan visszahúzott a földre. Csillogó szemekkel nézett az enyémbe és közeledett az arca az enyémhez.
Kivágódott az ajtó:
- Damen itt vagy? - rikácsolt Anabeth.
- Időzíteni mindig tudott. - dörzsölgette a halántékát.
- Talán jobb is így. - sütöttem le a szemeimet.
Damen felemelte az államat és adott egy puszit az arcomra.
A pólójáért nyúlt, ami a földön hevert, de a szeme végig rajtam volt.
- Damen? Most, ha lehet!
Morgott egyet, odalibbent hozzá, megforgatta és lágy csókot lehelt az arcára.
Anabeth valami olyasmit mormolt, hogy mi üthetett belé, habár biztosan tudta, hogy mi, csak éppen én nem.
Nem tudtam pihenni. A többiek valahol kint kódorogtak, én meg idebent voltam egyedül... ha nem számítjuk bele Moniq testét.
Idegesített, hogy már olyan régen eltűnt Damen és Anabeth.
Nem nyugodhattam. Elindultam a lépcső felé.
Ismét megtettem lefelé az utat, habár most nem estem le.
Ugyanannál az ajtónál telepedtem le és heves vitát hallottam.
- Hagyd abba! Egy vak ember is képes arra, hogy teljes életet éljen. - jelentette ki Anabeth.
- De nem látsz semmit, csak puszta sötétséget! - horkant fel Damen.
- Igen... Talán jobb is, ha nem látom azt a mérhetetlen pusztítást a valóságban. Látó vagyok, így a sötétség csak ideiglenes állapot. Meg amúgy is ha meghalok, újra látni fogok, akkor is ha a pokolba kerülök, vagy a mennyekbe.
Damen idegesen elkezdett nevetni, gondolom kifigurázta Anabetht. Hallottam, ahogy megnyikordul egy szék.
- Mi van, ha tévedsz? Ha nem ő az?
- Nem én tévedtem...
- Szerintem lényegtelen, hogy ki tévedett, ha tévedett.
Valaki az ajtó felé lépdelt, de megtorpant.
- Derek! - szólalt meg Anabeth. - Desdemona meg fog halni, ha nem kap megfelelő gondozást. Walter király segíthet, de mielőbb indulnotok kell!
Amennyire tudtam a falhoz préseltem magamat, remélve, hogy nem vágja ki az ajtót.
Meglepetésemre az ajtó lassan nyílt ki.
Lélegzetvisszafojtva, behúzott hassal lapultam, imádkozva a Nagy Főnökhöz, hogy ne bukjak le.
Két alak sétált ki a szobából. Büszke léptekkel haladtak egymás után. A kereszteződésnél megálltak. A fekete köpenyt viselő alak és Damen meghajoltak egymásnak és kezet fogtak.
Damen lefordult és eltűnt a sötét folyosón. A férfi háttal állt nekem. A köpenyt lehúzta a fejéről, felnézett. Egy arany fehér burok vette körül és láttam, ahogy a köpenyt ketté szakítja a hatalmas fehér lepel, amely szárnyak formájában mögötte lebegett. A szárnyak csapkodni kezdtek. Az idegen elillant és a folyosóról eltűnt a fény.
- Mennyit láttál? - érintette meg a vállamat Anabeth, amitől majdnem szívinfarktust kaptam.
A szavak a torkomra fagytak, a szó legszorosabb értelmében. A hajamról apró jégcsapok ékeskedtek, a vállaimon zúzmara pihent.
- Ne aggódj! Gyere! - intett.
Belépve a szobába az élénk színeken meglepődtem. Sárga és piros váltakozása. A kandallóban pattogott a tűz.
Az egyik széket a kandalló mellé húzta és leültetett rá, majd a ládácskájában kezdett kotorászni. Szívesen segítettem volna neki, de egyszerűen nem tudtam beszélni.
- Lányom, lányom. Ez van, ha más dolgába ütöd bele az orrodat! – ütött rá az orromra. -  Ha az ember angyalt lát, mármint a szárnyával együtt, az sokszor egyenlő a halállal, hiszen rögtön megfagynak, vagy lemerevednek és elfelejtenek lélegezni. Ha túl sokáig figyeled, akkor hamarabb elintézted volna magad, mint az Árny. Idd ezt meg! - adott a kezembe egy kis üvegcsét.
Nem tudtam megfogni. Nem hajlott a kezem.
Anabeth kikapta a kezemből és kitapogatta a vacogó ajkaimat. Az ujjait bedugta a számba és beöntötte a löttyöt.
Rögtön köhögni kezdtem.
- Mi volt ez? - ugrottam fel, mert végig marta a torkomat.
- Egy kis hungarikum, egy régi utazásomról. Pálinka. Rögtön átmelegíti az embert...
- Az biztos... - krákogtam és köpködtem. - Angyalt láttam?
- Igen. - mosolyodott el a bajusza alatt. - Egy angyalt. De nem is akármilyet. Láttad az arcát?
- Nem. - ráztam a fejemet.
- Kitűnő.
- Miért ne láthattam volna? - csattantam fel.
- Mert meghaltál volna. – jelentette ki, mi sem természetesebb hangon.
- A szépségétől? - húztam fel a szemöldökömet.
- Először kaptál volna egy sokkot, ha meglátod. Másodszor dühösen közeledtél volna felé és megérintetted volna. Megfagyott volna a szíved. Aztán meg persze, ha hozzá sem érsz, az aurája bevonzott volna, a szemei helyét az univerzum fényei töltötték volna be és ellátta volna a feladatát, ugyanis ő a halál angyala volt.
- A halál angyala?
- Ariel, igen. Az ő feladata.
- És te ilyen jóban vagy a halállal? - ültem le.
- Loralei, - ülte le velem szembe - aki már idősebb, mint háromszáz, az hidd el cimborál a sátánnal ugyanúgy, mint a fentiekkel.
Aha, szóval a dilis nőci, aki itt ült velem szembe, tulajdonképpen bármelyik rossz pillanatában átküldhetett volna a másvilágra. Szép dolog.
- Mennyit hallottál a beszélgetésből? - kortyolt ő is a kis üvegcséből, de neki meg se kottyant.
- Hát... valami olyasmit, hogy valaki tévedett. Gondolom rólam volt szó. A másik, hogy Desdemona meg fog halni, ha nem segítenek neki. Anabeth, tulajdonképpen miért kell vigyáznom a Desdemona névvel? Mármint azt tudom, hogy átváltozna egy őrült nőszeméllyé, de hogy hogy? Meg miért hívtad te is Dament Dereknek?
Anabeth hófehér szemein megcsillant a fény és elég ijesztő volt a szituáció. Sejtelmesen elmosolyodott és motyogott valamit. Kortyolt egyet az üvegcséből és eltűnt a szemem elől.
Amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam és az ajtó felé intéztem határozott lépteimet, ám akkor megpillantottam egy nagy faládikát a sarokba, aminek a tetején egy kisebb tál és rengeteg rongy hevert.
Túl nagy volt a kísértés. Lepakoltam az összes holmit, ami rajta volt.
Izzadt a tenyerem, amikor a zárhoz értem. Ösztönösen körbe néztem, hiszen ilyenkor paranoiássá válok és folyton kísértetet látok mindenütt.
Aki nem mer, az nem nyer, ugyebár. Így felnyitottam a ládát.
A ládában négy kisebb ládika volt. Négy különböző színnel és különböző jelekkel.
Az első színe vörös volt fekete indákkal. A tetején egy szem. Megemelve egy kicsit láttam, hogy Anabeth neve van rajta. Megpróbáltam kinyitni. Hiába feszültem neki és feszegettem nem történt semmi. A kandalló mellől elvettem az egyik apró fadarabot és azzal akartam megpróbálni. Mielőtt bedughattam volna a zárba egy nagy füstcsomó szivárgott ki a zárból.
- Ha nem tudod az igét, légy kárhoztatva! - visította a füst, amitől ijedtemben elejtettem és gyorsan visszahelyeztem a helyére.
A következő doboz kék volt, mint az ég. A tetején a végtelenség szimbóluma egy karddal átszúrva. Kicsit megemelve Matthew neve állt rajta. Megpróbáltam felnyitni, de a rekesz megint nem engedett.
A másik két ládika egyforma volt. Mind a kettő sötét arany motívumokkal. Mind a kettőn volt egy szárny és közöttük egy sötét árny.
Felemelve a középsőt, Damen neve állt rajta, de ismét nem tudtam felnyitni.
A levegőt kifújva emeltem fel az utolsót, amin Derek neve állt. Megemeltem a tetejét. Az zökkenőmentesen kinyílt.
Ha láttam volna magamat, biztos elkap a röhögés az önelégült fejem láttán.
A dobozban volt pár ősi nyelven írt irat, egy arany inga, egy arany tárcaszerűség. Kinyitottam és egy egy oldalról Damen és Derek vonásai mosolyogtak rám vissza. Mint két tojás! Épp vissza akartam tenni a helyére a tárcát, amikor kihullott belőle egy megsárgult boríték.
Nem voltam én olyan, hogy más levelébe beleolvasok, de egy hét alatt sok minden megváltozik.

Kedves Derek,

Mivel már szinte hónapok óta próbálunk összehozni egy találkozót és nem sikerül, ezért levélben mondom el, amit szeretnék.

Már egy ideje amellett a ténymegállapítás mellett vagyok, hogy nem érdemes második esélyt adni semminek és senkinek, mert abból úgyis valami rossz jön ki, vagy megismétlődik az, ami már egyszer megtörtént. Tapasztalatból tudom, hogy az egy esély a biztos, és ha valaki elrontotta vagy valami nem működik, nem érdemes még egyszer megpróbálni. Eddig nálam ez mindig bejött. Akárhányszor adtam még egy esélyt, meg még egyet, újra és újra rosszul sült el. Sajnos, ez is, már, ami engem illet. Ugye, mindig mondjuk, hogy semmi sem véletlen: az sem, hogy először megszakítottam a kapcsolatot. Abban a fél évben, amíg mi nem váltottunk egy szót sem, velem nagyon sok minden történt, tudom, veled is, de én kicsit más irányba fordultam és teljesen megváltoztam, nagyon sokat fejlődtem. Lehet, ez most beképzelten hangzik, de ez tényleg így van. A sok megbántottság és szívtörés durván elbánt velem, de minél többet fordult elő, én annál tapasztaltabb lettem és egyre többet fejlődtem. Kiment belőlem az a gyűlölet, amit az összes ember iránt éreztem, a sok felszínesség és képmutatások miatt. Közben ezeknek is megértettem az okát. Ráadásul rájöttem nagyon sok dologra, köztük arra is, hogy lényegtelen mások hogyan viselkednek és gondolkoznak, mennyire néznek le, vagy utálnak, vagy lehetnek kétszínűek és gonoszak. Rám ez az óta nem hat, mióta elfogadtam őket és ugyan, nem kell őket szeretnem, de utálnom sem kell őket. Felesleges bárkinek is sajnáltatnia magát, hisz, nekem is lenne rá okom, de nem teszem, mert a panaszkodásnak egyáltalán nincs semmi értelme. Te viszont mindig ugyanazt szajkózod, hogy milyen szar a világ, meg az emberek, meg a nem hívők, meg a hívők. Az utóbbi időben számomra a kapcsolatunk zátonyra futott és én voltam ezen a legjobban meglepődve. Egyszerűen már nincs egymással dolgunk. Nekem olyan emberekre van szükségem, akik velem ÉLNEK, felvidítanak, nem pedig lerántanak. Sajnos, te most már az utóbbiba tartozol. Nekem is fájt, mikor erre rájöttem, de a mi közös utunknak itt vége. Őszintén mondom, hogy nagyon szerettelek és szeretlek most is, miközben a sorokat írom, őszintén, tisztán és nagyon sok mindent köszönhetek neked. Mondanám, hogy ne haragudj, de közhely, és, amúgy is tudom, hogy szerintem nem haragszol, csak fáj. Most is nagyon furán érzem magam és el is gondolkoztam sokszor, hogy lehet, mégsem kellene ezt, de egy nap beszélgetés után ugyanezt írnám le. Nem bánom, hogy találkoztunk és, hogy megismertük egymást. De azt sem, hogy ennek itt most vége.

P.S: Derek, a szerelem, amit irántad éreztem akkor, amikor először találkoztunk és megérintettél, azt hiszem soha sem fog elmúlni. Remélem egyszer megérted az üzenet lényegét és nem lesz késő!

Mona

Szegény Derek! Én már az első két mondatnál elvesztettem a fonalat. A dátumot megnézve, először azt hittem, hogy jojózik a szemem, ugyanis 1867 nyarán íródott, nem sokkal (ha jól tudom) Derek halála előtt.
De ha Moniq ilyen csúnyán kitette a szűrét, vajon mit csinált? Mi volt az oka, hogy szakítson vele? Mit kell megértenie? Agyrém! Egy latin szappanopera!
Hallottam egy kisebb ajtócsapódást, ezért amilyen gyorsan csak tudtam visszadobáltam mindent és a helyére raktam. Visszahánytam a csomó rongyot és odasomfordáltam az ajtó mellé.
Damen sétált be. Én ismét hátra húzódtam és nem vettem levegőt. A biztonság kedvéért a mellettem lévő fogas mögé próbáltam beférkőzni.
Benézett Anabeth szerkényébe, majd visszazárta azt. Utána a földön heverő üvegcsét vette fel. Beleszagolt és egy fintorral a tűzbe dobta, amitől az hatalmas lángokban nyaldosta a kémény kivezető nyílás elejét.
A láda mellé lekuporodott és benyúlt mögé, majd elővett egy sötét folyadékot. Kiemelte a saját ládáját, az ujjával egy csepp fekete lötyit cseppentett a jelre és az kinyílott.
A kezét elhúzta felette. A benne lévő tárgyak, és lapok katonás rendben lebegtek a levegőben. Kiemelt egyet, de semmi nem volt rajta.
Ideges lett és lapot kettétépte.
- Miért nem láthatom legalább a múltamat?! - ordított bele a semmibe.
Lehajtotta a fejét, de a dobozkából aprócska arany porszemcsék szálltak fel, amelyek három aprócska alakká álltak össze.
- Jól tudod, Damen. - szállt az egyikük a vállára. - Nem mehetsz vissza a múltba, akárhogy is akarnád.
- Nem tudom, hogy mire vigyázzak... - suttogta.
- Damen, nem tudsz vigyázni rá. Soha sem tudtál... és nem is fogsz tudni. - emelte fel a második a tenyereit, amire rászállt.
- De ő tudta volna, és...
- Ő nem tette volna meg azt, amiért te szenvedsz Damen. Mint tűz és víz. - lebegett előtte a harmadik, aki semmilyen gesztust nem csinált, csak csípőre tett kezekkel nézett farkasszemet vele, mire Damen elmosolyodott.
- Te soha sem kertelsz, igaz? - a másik tenyerét felé nyújtotta, mire a kis portündér rászállott és a lehető legapróbb, de mégis a legszeretet teljesebb puszit adta az arcára, amit valaha láttam!
A lapokat visszavarázsolta a ládába. Suhintott egyet a kezével és porrá változtak a tündérkék.
Felállt. Az ajtóhoz sétált. Körbenézett és kisétált. Kifújtam a levegőt. Pár perc elteltével én is követtem őt.
Odafent nagy volt a nyüzsgés. Úgy tettem, mint aki semmiről sem tud, hogy mi történik és Matt elmagyarázta, miközben Anabeth mosolygott és azt hajtogatta, nagyon jól csinálod. A többiek nem értették, de nekem sült a képemről lefelé a bőr. Soha nem hittem volna, hogy egy hazudós dög leszek valamikor. Jó voltak svindliim, de most az, hogy tök véletlenül elfelejtettem anyának szólni, hogy várja az igazgató, vagy, hogy letörtem a visszapillantóját, az semmi ehhez képest.
Kimentünk a házikó elé. Damen füttyentett egyet.
Két sárkány közeledett felénk a magasból. Az, amelyikkel mi jöttünk, és egy tűzvörös, akinek a mintái fekete körök voltak.
Nem is a két sárkány döbbentett meg, hanem az egyik "sofőrje". Az álarcos ült rajta és ugrott a földre.
Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy büszke léptekkel közeledik felénk.
- Hát te? - léptem oda.
- Drága Loralei, ezt ne most beszéljük meg, kérlek. - dörzsölte meg a halántékát és Damenhez lépett. - Segítek nektek. - nézett vele farkasszemet. - Elhoztam Crocant. Kicsit szeszélyes tűzokádó, de megbeszéltem vele mindent. Hol a lány?
- Itt vagyok. - vágtam egy grimaszt, mire mindenki flegmán nézett rám.
Damen megrázta a fejét és oldalra lépett, így már nekem is leesett, hogy Moniqról volt szó.
Az álarcos ölbe vette őt. Pár pillanatra átjárt a féltékenység, hogy mi az, hogy az én őrangyalom fogdossa Moniqot? Neki nem volt sajátja?
- Vigyázz rá! Ott majd találkozunk. - jelentette ki Damen.
Az álarcos bólintott egyet. Kimért pillantással nézett rám az igéző szemeivel, és elmosolyodott. Az arcán egy aprócska gödröcskét láttam feltűnni. De ezt a titokzatos alakot nem csodálhattam sokáig, mert dobbantott egyet s rögtön a magasba emelkedett Moniqkal. Aztán eltűntek.
Csalódva néztem a felhőket.
Damen, én, Nana és Zane utaztunk Damen sárkányán. A többiek Crocan hátán.
Annyira már nem volt félelmetes, mint elsőre. Már majdnem élveztem. De azért két napon keresztül repülni, úgy hogy köss csomót a húgyvezetékeidre.
Végre a harmadik napon leszálltunk. Kicsit megingott alattam a talaj, amikor a végtagjaimat próbálgattam. A tűzzel szerencsétlenkedtem, amikor Crocan apró tűzcsóvát intézett felém. Rámosolyogtam, megköszöntem neki, mire BÓLINTOTT és a magasba repült. Elképesztő egy teremtmény!
Bámultam a pattogó tüzet, miután megkönnyebbültem.
- Mi a baj Loralei? - ült mellém, Nana.
- Nem is tudom... - suttogtam.
- Próbáld meg. - biztatott.
- Van ez a három férfi, vagy lidérc, vagy a tököm tudja, hogy mik. ÉS mind a hármójukban van valami, ami vonz. Annyira rossz volt látni, hogy az álarcos csak úgy a magasba repült vele. Annyira rossz látni, hogy Matt meg Nika, de annyira süt, hogy nem viselik el egymást vagy nem is tudom, hogy mondjam. Damen meg... egy külön rejtély. Most mondd, meg Nana. Mi van velem?
- Talán szerelmes vagy? - mosolyodott el.
- Nem hiszem, hogy egyszerre három pasiba lehet egy ember szerelmes... az nem úgy működik.
- Ha szerelmes lennél Matthewba, már megkérted volna, hogy szakítson vagy valami. Vagyis én így tettem volna. Inkább leszek egy versenyen harmadik, mintsem második. Hiszen a második első is lehetett volna, ha nincs az a pár zavaró tényező. Vagyok inkább utolsó, hisz valamit megpróbáltam és azt fel tudom és fel is merem vállalni. - megsimította a combomat és Zanehez ment.
Utálom, ha igaza van.
- Indulnunk kell. - szólt Damen és a folyóparthoz ment.
Követtük őt, de nem értettük, hogy miért vagyunk térdig a vízben.
- Matt, te jössz.
Matt bólintott és lebukott a víz alá.
Egy örvény közeledett felénk, amitől én beparáztam de a többiek higgadtan álltak és vártak. Egy síkos dolog csavargott a lábaimnál, amitől kicsit felnyüszítettem. Damen felemelt egy siklót és kidobta a partra.
Először Nika tűnt el az örvényben, majd Zane és Nana. Boo és Idhreniel. Damen, én és Matt.
A folyó feneke alatt voltunk. Fuldokoltam. A víz betöltötte az orrüregemet és bódult állapotba kerültem. Kómás tekintettel láttam, ahogy Nika szemei fenn akadtak. A lábamat megragadták a hínárok és húztak lefelé. Valaki megfogta a kezemet. Damen volt az, akinek a szemei csukva voltak. Semmilyen aprócska buborék nem hagyta el sem a száját, sem az orrát. Leragadtak a szemeim. Óriási fájdalmat éreztem a nyakamnál és az ujjaimnál. Üvöltöttem a víz alatt. A nyakamhoz kaptam, hogy tompítsam a fájdalmat, de semmit sem javított. Kis lyukak alakultak ki ott és lettek egyre nagyobbak. Az ujjaim között apró bőrredők feszültek. A bőröm színe kezdett halványzöld lenni. A többiek ugyanígy voltak. A csizma lehullott a lábamról. A lábfejem helyén egy-egy uszony integetett felém, amitől szörnyen megijedtem és megpofoztam velük saját magamat.
A többiek is méregették magukat, de senki sem volt annyira meglepődve, mint én.
De a legnagyobb megdöbbenés, akkor következett be, amikor az uszonyaim helyére ismét visszakerültek a lábaim. A pikkelyszerű anyag, ami a kezemet borította, a bőröm alá húzódott, véres hegeket hagyva maguk után.
A torkomhoz kaptam és egy sikoly hagyta el a torkomat, amitől a víz már-már az agyamig feljutott. Erős szorítást éreztem a bokámnál és még mélyebbre kerültem, mint az előbb. Hiába ragadta meg a karomat Damen, ami húzott erősebb volt. A szörnyű fájdalom még mindig átjárta a testemet, de azon voltam, hogy a testemet körbevevő hínárok közül kikapálózzak. Kevés volt a levegőm, sőt semennyi. A hínár a torkomnál járt. Szorított. Próbáltam elhúzni onnan, de azok még erősebben csavarodtak. A testem elnehezedett. A szemeimet nem bírtam nyitva tartani. Csak lebegtem. Tudtam, hogy valamit tennem kellene, de átadtam magam a nyugodtságnak. Nem bírtam tovább. Az ajkaim szétnyíltak és a szájüregemet elöntötte a sós víz. A fejem hátra billent és erőlködve kinyitottam a szemeimet. A fényforrást egy közeledő alak takarta el.
Az alak befogta az orromat és a száját az enyémre tapasztotta. Az oxigént a szó legszorosabb értelmében, csakúgy nyeltem.
Mire magamhoz tértem Matt igéző szemeivel találtam magam szembe. Karmaival lenyisszantotta a torkomról a hínárt és magához szorított.
Ismét nem kaptam levegőt. Megállt és újra életet lehelt belém.
HA mocsok lettem volna, túráztattam volna még őt, kicsikét, de valahogy iszonyodtam már attól is, hogy csak azért tapasztjuk össze az ajkainkat percenként, mert muszáj.
De hol van ilyenkor Damen? Vagy az álarcos?
A többiekhez értünk, akik ijedten figyeltek és egymásra néztek. Matt megint a számba rágta a levegőt, amit Nika csak tűrt. Damen izmos karja a derekamon pihent és felfelé úszott. A fejem kijutott a vízből és hálásan kapkodtam a levegőt.
- Mi történt? - lihegte Damen. A haja a szemébe lógott és az az eszeveszett gondolat került be a fejembe, hogy én leteperem.
- Nem tudom... - makogtam.
Megrázta a fejét, amitől a haja kócosan állt össze vissza, A kezét kiemelte a vízből. A magasba tartotta és összecsapta. A tenyerei között egy nyúlós, átlátszó gömb volt.
- Nyeld le! - utasított.
- Mi ez? - kerekedett el a szemem.
- Csak kapd be!
- Nem kapok be semmit! - makacskodtam.
- Ne akard, hogy a szádba tömjem, Loralei! Fogytán van a türelmem! - húzta össze a szemeit.
- Nem! - fordultam el.
Damen a rövid hajamtól fogva hátra rántotta a fejemet. A kezeimet a számra tapasztottam és álltam a pillantását. Megrázta a fejét, miközben az égbe emelte a tekintetét. Az egyik kezével megcsiklandozta a hasamat, amitől röhögni kezdtem. A kezeimet gyorsan lefogta a lábaival... vagyis az uszonyaival. A kezével kitámasztotta a számat és a másikkal azt a cuccot a számba tömte. Összezárta a számat és megvárta, amíg lenyeltem.
A hányinger kerülgetett.
- Ki ne hányd! - ordított rám.
- Mi volt ez? - üvöltöttem.
- Levegő! - üvöltötte vissza.
Lenyomta a fejemet a víz alá és ott tartott legalább két percig. Mivel nem kezdtem el fuldokolni, megint a derekamat megszorította és visszaúsztunk.
A többiek kicsit nyugodtnak tűntek, kivéve Nikát.
Lefelé kezdtünk el úszni és azon töprengtem, vajon miért van az, hogy mindenki sellőbarbie-vá változott, én meg nem.
Matt hirtelen rám nézett.
A frász kapott el, amikor rájöttem, hogy tudja, hogy mire gondol az ember. Elpirultam. Ő elmosolyodott és bólintott
Sosem lehet tudni, vajon ki kotorászik a fejedben. Lehet, hogy az élet egy kész vicc, vagy egy bábjáték, ahol mi vagyunk a marionett bábuk. Ki tudja? Bolond a világ, eszeveszett dolgok történnek. Ha csak a mi világunkat nézzük. Temérdek pusztítás mindenütt, folyamatos háborúzás. Egy-egy nép sorsa, egyetlen egy vezetőn múlik és egy rossz döntés és vége. Azt hiszik, ők irányítják a játékot, de rá kell jönnie mindenkinek, mi csak apró puzzle darabkák vagyunk az ismeretlen nyitott táblajátékán.
Sok órás úszás után megpillantottunk egy hatalmas korall mezőt, ami mögött faragott kőoszlopok sorakoztak. Mielőtt átúsztunk volna a kapunk, egy ronda monstrum állt elénk, aki egy szigonyt szorongatott, aminek kék fénye volt. Valamit morgott, mire Matt pár kőtallért dobott elé. Ő elengedett minket.
Rusnya egy teremtés volt. Próbáltam megállni, hogy ne bámuljam, több-kevesebb sikerrel persze.
Sikerült levennem róla a szememet és tovább siklottunk a vízben.
Kőből készült épületek, hínárral borított ablakok. Nem láttunk más élőlényeket.
Egy térre értünk, amely közepén egy szökőkút állt, aminek nem nagyon értettem a logikáját. Jó a Spongyabob az más tészta, de ez? Nem víz folyt belőle, hanem arany. Damen közelebb úszott hozzá. Nem ért bele, mert időben visszahúzta a kezét, miközben a fejemben megszólalt a hangja, hogy: csapda!
Mindannyian megfordultunk és láttunk több tucat uszonyos férfit, aki a szigonyát ránk szegezi.
Damen feltartott kezekkel a vezetőjükhöz úszott és a pikkelyei közül elővarázsolt egy kőtáblát.
A vezér aprólékosan szemügyre vette a tábla minden egyes szegletét és motyogott valamit, amit én persze nem értettem. Csak követtem a többieket, mert ők követték őket.
Átúsztunk egy hatalmas arany kapunk, ami csodálatosabb volt, mint Versailles-é.
A kapu mögött hatalmas kövekből, kagylókból és csigákból álló palota volt. Megpróbáltam Mattre gondolni. Sikerült, mert rám nézett. Felé lövelltem azokat a gondolatokat, hogy, hű de csodálatos ez a hely, de mégis hol a büdös életben vagyunk?
Elmosolyodott és hallottam a hangját a fejemben:
- Jó hely mi? Csak kár, hogy az itt élők harapósak... De amúgy, ez a híres-neves Atlantisz...
Tök véletlenül nyitva hagytam a számat és persze félrenyeltem. Hát elég érdekes a víz alatt köhögési rohamot kapni, de nekem minden összejön. Damen ott termett mellettem és jól hátba vágott, amitől feljajdultam. Összehúzott szemekkel néztem rá, mire meghúzta a vállát.
- Atlantisz? - küldtem neki a gondolatot. - Hogy került ide? Hiszen ez a mi részünkön legenda...
- Tudod Lora, minden legendának van egy pici valóságalapja. Tündérek, boszorkányok. Ez arra a következtetésre vezet, hogy talán ez a világ volt először és aztán a tiétek. De ez rossz hozzáállás. Az is lehet, hogy Atlantisz a két világ határán van és valahol Olaszország partvidékei alatt úszkálunk.
Aha. Inkább megpróbáltam kiüríteni az elmémet, mert ismét túl sok volt az információ.
Nem voltak ajtók az épületen. Az egyik ablakon úsztunk be.
Odabent minden aranyból volt és a plafonon gyertya égett, ugyanis száraz felületek is voltak. Rögtön oda siklottam, majd örültem a szilárd talajnak. Damen is követte a példámat. Ahogy kiült a kőlapra a lábai visszaváltoztak.
- Hallom Atlantiszban vagyunk. - csavartam ki a hajamból a vizet.
- Hát igen... Nagy kőhalom az egész. - dörzsölte meg a fejét.
- Nem valami lelkes... - motyogtam.
A vízből kiemelkedett egy alak. Fekete haj, izmos test. Kezében egy arany szigony. Aprócska szakálla volt, és ami feltűnt, Idhreniel egyszerre nem tudott másra koncentrálni.
- Miért jöttél ifjú lidérc barátom? - úszott Damen felé.
- Dela herceg, legrusnyább pikkelyes barátom. - üdvözölte Damen és meghajtotta a fejét. - Jól tudod. Mona itt van. Ha jól tudom, atyád segített rajta.
- Damen, naiv vagy, mint mindig. - nevetett. - A lány itt van, lábadozik, de nem engedhetem el. Nektek viszont távoznotok kell. Most.
- Na, álljon meg a nászmenet. - lépett elő Idhreniel. - Nem tudom, hogy ki vagy te, de nem azért változtunk hallá, hogy egy fél percre jó pofizzunk veled és utána üres kézzel távozzunk.
A herceg elmosolyodott Idhreniel bátorsága láttán.
- Bocsáss meg Raven leánya. - hajolt meg Idhreniel előtt, aki ráncolta a homlokát. - Dela herceg vagyok és a szabályokat itt én hozom.
- Az apádhoz, a királyhoz jöttünk Dela, nem hozzád. - szólalt meg gyorsan Damen.
Dela a szigonyt Damen nyakához szegezte. Matt nem tudom honnan, de előhúzott egy kardot és a hercegre szegezte. A testőrei Mattre szegezték a saját fegyverüket és minket is körbe álltak. Idhreniel, Boo, Nika, Zane és még Nana is különböző támadási pózokba állt be. Én meg csak álltam ott, mint egy kis gyökér és figyeltem. Dela nevetni kezdett és leengedte a szigonyt. A testőrei is nevetni kezdtek. Ezek szerint csak mi nem értettük a poént. Matt a kardot nem engedte le.
Idhreniel elbizonytalanodott és leengedte a kezét. Mintha a herceg csak erre várt volna. Rögtön mögötte termett és a karmait Idhreniel nyakába mélyesztette. Ő csak türelmesen várt, nem támadott, semmit sem csinált.
- Mi folyik itt? - csapta meg a fülünket egy erélyes hang. – És nem a folyóra gondolok.
Mindannyian a hang forrása felé fordultunk. Damen és Matt rögtön térdre borult. A többiek is követték a példájukat, kivéve persze Dela-t és Idhrenielt.
- Engedd el azt a lányt fiam! - utasította a szakállas férfi a fiát, aki úgy nézett ki, mintha A kishableányból lépett volna elő. - Azt mondtam, hogy engedd el!
Dela kihúzta karmait a nyakából, mire a hegek vérezni kezdtek. Dela Odahajolt a nyakához, mire Idhreniel megpofozta. A herceg nem csinált mást, mint hogy lefogta a kezeit és a sebeket megnyalta. Ez a szituáció nekem morbidnak számított, hiszen mit nyalogatja a nyakát? De ahogyan elfordult tőle láttuk, hogy csak pár apró piros folt mutatja a sebek helyét.
Idhreniel vörös lett, akár egy rák.
- Derek, miben segíthetek? - nézett farkasszemet az öreg Damennel.
- Damen vagyok felség.
- Nem...
- Csak tudom, hogy ki vagyok felség. - állt fel határozottan. - Mona hogy van?
- Remekül. De mi az igazi ok?
- Az nem elég ok, hogy egy hatalmas lyuk tátongott a hasán? - kérdeztem konokul.
- Á, gondolom te vagy Loralei.- Meghajtottam a fejemet. - Tudod kedvesem, nem szokás a földieknél, hogy lejöjjenek hozzánk. Csak akkor jönnek, ha akarnak valamit, például éppen kincset keresnek, vagy éppen meg akarják dönteni a birodalmat. Két napot kaptok, utána mennetek kell. - jelentette ki, azzal megfordult és olyan titokzatosan tűnt el, amilyen titokzatosan jött.
Idhreniel végig a herceget figyelte. De persze a hercegnek sem volt közömbös a lány. Ki hitte volna?
A testőrség is elúszott, így csak a herceg maradt. Eléggé dühös volt, de ő is elúszott.
- Dela, Mona merre van?
- Legalsó szint a IX-s mellett. - mondta gyorsan, majd ő is eltűnt.
- Matt először szerintem menjünk fel a vendég részre, utána majd lemegyünk hozzá. Szerinted?
Ő bólintott és ismét belecsobbantak a vízbe. Damen a felszínre jött és várakozóan nézett rám. Elmosolyodtam és szégyenlősen összefontam magam előtt a kezeimet. Ő csak vigyorogva bólintott.
Amennyire tudtam hátra mentem és neki szaladtam.
Hatalmasat csobbantam közvetlenül Damen előtt.
- Jobban érzed magad? - vigyorodott el.
- Sokkal! - vigyorodtam rá én is és lebuktam a víz alá.

Az épület legfelső emeletére úsztunk fel, miközben csillogó kékes lilás folyosókon úsztunk el, ahol találkoztunk egy csomó sellővel, akik köveket szedtek össze, a szobájukba surrantak, vagy előszeretettel flörtöltek a fiúkkal, amit, persze Nana megelégelt és Zane hátára úszott, majd a szemeit eltakarta, ő meg szimplán irányított. Nika mintha észre sem venné az eseményeket, csak magába fordulva úszott Matt közelében.
Az emelet száraz volt, így kiültünk a folyosó szélére és megvártuk, hogy mindenki kihámozza magát a vízből, majd sity-sutty lábat növesszenek.
Nem értettem ezt a világot. Pláne azt, hogy itt miért volt száraz minden. Az rendben volt, hogy itt nem voltak ablakok meg miegymás, de kérem, fölöttünk több méter vízréteg húzódott.
Egy szobába létünk be, amelyben öt ajtó más-más szobákba vezetett.
Nana és Zane egy kétszemélyeset lestoppolt. Idhreniel és Boo külön szobákba mentek, így maradt két két személyes.
- Nika, leszünk együtt? - kérdezte Matt.
Ezen a kérdésen elmosolyodtam, de láttam Damen is egy pontot figyel, hogy ne nevessen.
- Hacsak nem akarsz a kis védenceddel együtt lenni, vagy ha nem akarod, hogy a védencednek vége legyen. - a mosoly rögtön lehervadt az arcomról, mire Damen védően elém állt.
- Nika, nem hinném, hogy ezt most kellene megbeszélnünk. - dörzsölte a halántékát Matt.
- Igazad van, menekülj a problémák elől. - felelte kimérten és besurrant az egyik szobába.
Matt mentegetőzve rám emelte a szemeit és utána ment.
Lelkiismeret furdalásom lett. Eddig is volt, de reménykedtem benne, hogy elmúlik. Tudtam, hogy hülye hozzáállás volt, de hát Istenem. Még az is jó, hogy nem őrültem meg teljesen.
- Damen, ez az én hibám. - lélegeztem egy nagyot, míg ő csak hallgatott. Semmi reagálás, csak nézett rám. - Nem mondasz semmit?
- Hát mit mondjak, ha már úgyis tudod? - dugta zsebre a kezét.
- Mondtam már, hogy annyira aranyos vagy ilyenkor? - forgattam a szemeimet.
- Szóval aranyosnak tartasz? - húzogatta a szemöldökét.
- Én... én ilyet nem mondtam. - habogtam.
Megfogta a kezemet és közel hajolt az arcomhoz.
- Nem, tényleg nem. De elárul a szemed Loralei. - suttogta és bement az utolsó szobába.
Akkor tudatosult bennem, amikor berohantam utána:
- Egy szobában vagyunk? - álltam meg az ajtóban.
- Nagyon úgy tűnik. - terült el az ágyon és megveregette azt maga mellett.
- Azt már nem.- fontam össze magam előtt a karomat.
- Már volt rá alkalom Loralei, mi a különbség? - ráncolta a homlokát.
- Az véletlen volt, ez meg, ez meg... ez meg olyan mű.
- Mű?
- Aha...
Ő csak nevetett. Felállt és levette a felsőjét, mire ismét vörös lett a fejem. Visszaült az ágyra és intett, hogy telepedjek le mellé.
Odamentem, de a párnákat leszedtem az ágyról és a földre helyeztem.
- Akkor én alszok a földön. - jelentettem ki.
- Helyes. - vigyorodott el.
- Erre ment ki az egész? - vágtam hozzá az egyik párnát, de ő visszadobta azt.
Felkaptam egy másiakt és odaszaladtam hozzá és ütni kezdtem, de ő sem kímélt. Egyszer csak megbotlottam és elestem. Damen pedig rám. Mind a ketten nevettünk. Aztán Damen megtámasztotta a fejét az egyik karján és úgy nézett rám. Elmosolyodtam a markáns vonásaitól és a szép szemétől.
- Hagyd ezt abba. - mondtam halkan.
- Mégis mit? - simította meg a kezemet.
Kirázott a hideg, de kigurultam alóla és felültem. Ő is feltornázta magát törökülésbe.
Megint elmosolyodtunk. Képzelhetem, hogy állhatott a hajam, ahhoz képest, ahogy az övé kinéz.
- Mégis mit, Loralei? - ismételte meg a kérdést.
- Hát ezt... Soha sincs jó vége ha "közel kerülünk egymáshoz"... - pirultam bele a szavaimba.
- Értem. - mosolyodott el. - Ne aggódj "hercegnő", nem akarok közel kerülni hozzád. - azzal felállt és az előszobába ment.
Idegesített ez a szóváltás, így hát természetes volt, hogy utána rohantam, ki a folyosóra.
- Mi a, hogy hercegnő? Mi az hogy nem akarsz? Ki akart megcsókolni a nővérénél? - szegeztem neki a kérdést és bökdöstem a mellét.
Belepirultam, amikor az ujjam fájt a sok bökdöséstől és neki meg, meg se kottyan.
- Először is, - fogta meg az ujjamat és megpuszilta, amitől ösztönösen lendült a másik kezem, hogy megpofozzam, de megfogta azt - volt egy alkunk. Másodszor,ki hagyta volna magát megcsókolni és végül kivel ki csókolózott? Harmadszor nem azért vagyok itt, hogy szerelmi kalandokba bonyolódjak, pláne, hogy utána elvállnak az útjaink és a barátnőm félholtan feküdt a karjaimban nem rég. Negyedszer, - hajolt a fülemhez - mindig az van, amit te akarsz, ha nem kapod meg hisztizel. - suttogta, majd ott hagyott.
Kicsatoltam az övemet és utána hajítottam, mire visszakiáltott, hogy téves.
Éreztem, ahogyan a szemem könnybe lábad. Berohantam a szobánkba és becsaptam az ajtót.
Az én történetem kezdett átalakulni egy latin szappanoperává. Eddig csak azt hittem, hogy a Vámpírnaplók egyik főhőse vagyok és egy Ian Somerhalder lesz a pasim. De ez? Ez egy agyrém. Erőltetett fiaskó az egész. Hogy mit éreztem? Azt, hogy egy olyan pasi bántott meg, aki egy fikarcnyit sem törődik mások érzéseivel, de az enyémmel meg előszeretettel játszik.
Kattant a zár az ajtón és amilyen gyorsan csak tudtam, letöröltem a könnycseppeket.
Nika volt az.
- Á, helló. – motyogtam és éreztem, hogy ennek nagyon, de nagyon rossz vége lesz.
- Helló. Bejöhetek? – kérdezte úgy, hogy amúgy már bent volt és az ágy felé lépdelt.
- Hát persze. – mondtam, pedig testem-lelkem nem kívánta ezt a beszélgetést.
Szembe fordultam vele és mélyen a szemébe néztem.
Neki barna szeme volt, de nem olyan szép, mint a fiúknak. Tulajdonképpen ijesztő volt a mániákus tekintete.
- Nos, mit szeretnél? – vontam meg a vállamat és leültem én is az ágyra.
- Szerintem jól tudod. Csekély kérés lenne, ha azt mondanám, kopj le a barátomról? Vagy úgy is fogalmazhatok, - mosolyodott el – hogy megértsd.
Felállt és kinyújtotta felém a kezét és felemelt. A torkomat szorongatta és éreztem, hogy lilul a fejem, mire ledobott a földre.
- Szóval, ha nem szállsz le róla, egyszerű: meg fogsz halni.
- Ez buta kép volt Nika. A halál, minden emberért eljön egyszer, így ettől nem félek. És ha ez lenne az ára, hogy boldog legyen, simán megtenném. De leszállni amúgy sem tudok róla, nemén ülök folyton rajta vagy mellette, hogy ne figyeljen másra.
Láttam, ahogy elönti őt a méreg. Nem bírtam ott maradni, így kimentem a folyosóra és belecsobbantam a vízbe. Csak úsztam. Találtam egy üres kis folyosót, amely végében ott ült Idhreniel.
Felé úsztam, amikor éppen be tudtam húzódni a fal mellé, hiszen mellette termett a herceg.
Régen nem hallgatóztam, de mióta abba a suliba kerültem majd ide, annál többet, így hát fejleszteni kellett ezt az érzéket.
- Miss Raven. - hajolt meg Dela.
- Hagyjuk már ezt. Honnan ismered az apámat?
- Idhreniel, mindenki hallott már a két frontról odalent. Egyszer én voltam a követ apádhoz.
Én mondjuk nem hallottam a két frontról - gondoltam magamban.
- Rendben van, de ez nem ok arra, hogy úgy viselkedjen velünk, ahogy.
Idhreniel milyen fapofával ül ott és ossza az észt. Elképesztő!
- Bocsánat, hogy udvariatlan voltam. - ült mellé. - Néha rám tör a bizonyítási vágy, ha egy ilyen gyönyörű szempár kerít a hatalmába, mint a tied.
Nyálas szöveg, tripla adag csoki mázzal a tetején, megkoronázva két eperszemmel.
- Ez aranyos volt. - cincogott Idhreniel. - De nekem nem úgy tűnt odalent, hogy megtetszettem volna neked.
- Szerinted miért pont téged szorítottalak magamhoz? Érezni akartam egy ember illatát, aki a tűz népe közül való.
- Ez itt baj. - nyögött fel Idhreniel. -  Tűz és víz, hercegem. Tűz és víz.
Állt fel és felém indult. Kikukucskáltam és láttam, ahogy Dela elállja az útját.
- Az ellentétek vonzzák egymást nem? - mosolyodott el.
Dela megsimította az arcát, amitől Idhreniel megborzongott. Viszonozta a gesztust és a herceg nyakába ugrott és ajkuk megtalálta egymást.
Na ilyen gyors egymásba fonódást még a filmekben sem látni. Leesett állal figyeltem őket, aztán csak Idhreniel összecsuklott.
Dela ellökte magától és nevetve elúszott mellettem. Nem látott meg. Gyorsan Idhreniel testéhez úsztam.
Megütögettem az arcát, de semmi. Az arca kék és lila volt. A hátából szivárgott a vér apró tócsát hagyva maga után. Az uszonyai vibrálva kezdtek átalakulni.
Megemeltem és úszni kezdtem vele. Egyre gyorsabban csapkodtam a lábammal, amíg el nem értem a folyosónk peremét. Kihúztam a visszaváltozott Idhrenielt a padlóra. Matt kirohant.
- Mi folyik itt?
- Damen?
- Moniqhoz ment.
- Csapda. - jelentettem ki.
Visszacsobbantam a vízbe és lefelé úsztam.
Párszor út eligazítást kértem, amit meg is kaptam.
Egy sötét folyosón úsztam míg megtaláltam a IX-t. Közvetlen mellette volt egy ajtó, amit megpróbáltam kinyitni, de a zár nem engedett. Megpróbáltam berúgni, de nem sikerült. Ismét neki feszültem, de semmi. Harmadszor is megpróbáltam, de túl erősnek bizonyult. A sarokban álló fém rúdra pillantottam, amit erősen az ajtóhoz csaptam, majd a kilincshez és végre betört.
Sötét volt, alig láttam az orromig. Megbotlottam valamiben és megijedtem, amikor egy üveglapra ráestem. Moniq ijedt tekintete nézett velem farkasszemet. A szája betömve, a keze és a lába lebilincselve.
Hirtelen fény gyulladt a szobában. Az ajtó felé néztem és megijedtem látva a herceget és az összevert Damen-t meg pár testőrt.
- Milyen nagy szerencsém van, hogy a lány csak úgy beúszik a körünkbe.
Részemről az öröm - gondoltam erre.
- Á szóval, nem tudsz beszélni a víz alatt.
Tudni tudok, hisz hallod nem?
- Igaz. - nevetett.
Mit tettél Idhreniel-el?
- A víz eloltja a tüzet Loralei. Kérsz egy italt? - lépett egy szekrényhez.
Kösz, nem mérgezem meg magamat inkább. Te nem is a herceg vagy, igaz?
- Herceg vagyok... Csak nem itt. Lauren herceggé tett.
Szóval Lauren. - mosolyodtam el. - Ki hitte volna? Egy olyannak szót fogadni, akinek nem biztos a trónja? Furcsa dolog.
- A trónja biztos.
Nem az, ha fél tőlem.
- Nem fél. Csak szereti a játékot.
- Loralei inkább hallgass! - lehelte Damen és majd megszakadt a szívem látva összevert arcát. - Inkább folytassuk a harcot Dela.
- Hát jó. - azzal felütötte Damen állát.
Ráütöttem az üveglapra, legalább háromszor és végre betört.
Felvettem a leejtett fém rudat és a bilincsekre ütöttem, amik kinyíltak. Moniq erőlködött és átváltozott ő is.
Két tűzgömböt csiholt, de azok elaludtak mire elérték volna a herceget. Összeütötte a tenyerét, mire a víz a falnak dobta Dela-t.
Mind a négyen összenéztünk, hogy mi történik, de Moniq folytatta. Damen felkapott egy kardot, de míg nem figyelt a herceg a szigonyát Damen hátába döfte és nevetve eltűnt.
Damen erőlködött, de az uszonya vibrálni kezdett. Néha felbukkant a lába. Megragadtam őt és felfelé kezdtünk úszni. Moniq csatlakozott és átvette. Sokkal gyorsabban úszott, mint én.
Néhány perc elteltével végre én is felértem hozzájuk.
- Hogy van? - lihegtem.
- Nem jól. - simította az arcát. A szeméből könnycseppek potyogtak.
- Miért nem használta az erejét?
- Azért, mert a víz alatt nem hat a lidércek ereje. Nem erős, nincs ereje. Semmi nem tudsz. - suttogta maga elé.
- Elég sok mindent tudok. Amíg te nem voltál ad...
- Tudod te egyáltalán, hogy lett lidérc? - ordította a képembe, amitől visszaestem a vízbe. - Tudsz róla bármit is? - potyogtak a könnyei. - Idejössz, adod itt a mártírt, hogy szegény kicsi Loralei elvesztett mindent, ami számára fontos volt. Ha ennyire szar ez az egész, mint ahogy azt állítod el sem jöttél volna.
- Nem önszántamból jöttem Moniq!
- Isten akarhatja Loralei, de a döntés mindig a Tied! Az ősidőktől kezdve így van. Feladhattad volna már az elején, de inkább szívod a többiek vérét, olyan alapon, ha már neked fáj, másnak is fájjon!
- Ez nem igaz. - feleltem kimérten.
- Ó, pedig de! - húzta össze a szemöldökét. - Hiába vagy te a lány, nem érdemled meg a címet. Még erőd sincs.
- Miért, valaki megérdemli, hogy áldozati bárány legyen? - visítottam a képébe.
- Még mindig nem érted, hogy ez nem egy játék? - elmosolyodott. - Hát persze, hogy nem. - Mély levegőt vett és letörölt egy kósza könnycseppet. - Menj el innen Loralei Swan. Menj, ameddig lehet. Talán igazad van, ez nem a te harcod. A folyosó végén találsz egy rácsos alagutat. A tövisek erdejébe vezet. Ott keresd meg a tavat és ússz a közepébe, majd várd, meg míg ellep az örvény. Visszajutsz majd az iskolába. - ezzel hátat fordított nekem és Damen mellkasára hajtotta a fejét.
Visszavághattam volna, de mit? Hogy kócos a haja, vagy egyenetlen a szemöldöke? Csak lebegtem ott lefagyva, latolgatva a lehetőségeket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése