2013. augusztus 16., péntek

Suttogó próféciák - Lidérces egy szerelem ( 6 .) ( Közkívánatra :) )

6.
„Síri ködbe semmisülve, kárhozattal elgyötörve, álmot láttam tébolyálmot, mint halandó, senki más.”

Egyedül bandukoltam a sötét folyosón. Igen, tudom, hogy hülye voltam, hogy a könnyebb utat választottam, de mégsem ronthattam el a büszke kivonulásomat azzal, hogy visszamászok. Az emberrel ez a baj. Mindig a könnyebb utat választják, mert az első nagyobb akadálynál nem mernek kiállni és vállalni a következményt. Fülüket-farkukat behúzva rohannak vissza a kis odújúkba, csak hogy könnyítsenek a lelkiismeretükön, de ezzel csak annyi a baj, hogy utána ugyanúgy, vagy még- jobban szarul fogják magukat érezni. Amikor láttam ott a halál szélén Damen-t, egyszerre csak megfordult velem a világ és féltem. Féltem attól, hogy mi lesz, ha meghal.  Ez még most is aggaszt. Mert mi van, ha meghalt amióta eljöttem? Féltem, hogy elveszítem. De miért? Egy undok, utálatos, bunkó, gyilkos természetű, parancsolgató és arrogáns pasi, aki egy csöppet sem emberi. Miért fáj annyira, amikor folyton csak beégeti az embert vagy megalázza? Miért hajt a vágy, hogy megöljem, de mást ne engedjek a közelébe? Miért nem éreztem semmit, amikor Matt megcsókolt ott a szakadó esőben? Jó ez mondjuk nem igaz, hogy semmit, mert a hajának nagyon finom narancs illata volt... De nem az a lényeg. Persze, abban az elborult elmeállapotomban azt mondtam, hogy hű milyen jó esik, de akkor is belerondítottam egy kapcsolatba és tönkretettem egy másikat. Persze az szintén csak mi lett volna, ha szinten létezett.
Filozofálgattam volna még és rugdostam volna a kavicsokat, csakhogy megcsúsztam és a síkos alagutat végig szántottam. A fenekem már égett a sok csúszástól, de végre egyszer megálltam... Jobban mondva berobbantam a természetbe, mint Ace Ventura.
Éjszaka volt. A csillagok vakítóan szórták a fényüket a földre és nevettek rajtam, hogy mekkora egy pancser vagyok. Egy erdőben voltam, ahol a zöld növényzet mellett, burjánzó barnásvöröses tövis indák vettek körül. Éhes voltam és megpróbáltam az almafáról letépni egyet, de az a rohadék tövis mindig oda növesztett egy kis részt, ahol vagy támaszkodtam, vagy éppen elértem volna a gyümölcsöt. Végül felhagytam vele. Végül is az alma egy kietlen vidéken nem jó dolog. Tanúsíthatja ezt Éva, vagy Hófehérke.
Nagyon hideg volt. Mondjuk az sem segített, hogy az alagútban semmit sem száradtam. Próbáltam gyorsabban szedni a lábaimat, de már vagy harmadszorra mentem el az egyik fa mellett. Vagy mégsem? Mindegyik ugyanúgy nézett ki. Szaladni kezdtem, de ugyan oda érkeztem vissza. Nem létezik ilyen. Mocorgást láttam a bokrok között és apró neszt hallottam. Na remek. Bezzeg ilyenkor támad mindenkinek kedve ahhoz, hogy engem széttépjen, amikor senki sincs a közelben.
A zaj egyre közelebbről hallatszott. Megfogtam egy fűben lapuló szúrós botot és fenyegetőzve magam elé tartottam.
Már a bokor mozgott én meg hátráltam.
Előugrott a bokorból egy nyúl. Egy nyúl miatt lettem majdnem halott. Létezik az ilyen? Leguggoltam és hívogattam. Ő közeledet is, aztán eszembe jutott a Mene. Felálltam és arrébb mentem. Megpróbáltam nem az ösvényen haladni, hanem átvágni a bozótoson, de az a kis lény követett.
- Nem akarlak bántani és nem szeretném, hogy bánts. - motyogtam hátra a nyúlnak, aki hegyezte a füleit.
Amint megfordultam, hogy lássam miért állt meg, láttam, hogy nem csak a füleit hegyezi, hanem a fogait is, ugyanis átalakult egy hiper-szuper undorító kis döggé.
- Itt a baj már nem kevés. - habogtam és futni kezdtem.
Szerencsére nem volt olyan gyors, mint én, habár hatalmasokat lépett a lábaival. Nem sok esze volt, ugyanis a filmekből tanulni lehet. Behúzódtam az egyik fa mögé és ő elrohant mellettem.
Már csak sétáltam. A hajamról apró jég darabok csüngtek le.
Erőtlenül lépdeltem és megbotlottam. Egy büdös izére estem, ami megmozdult és kinyitotta a szemét. Én ott álltam a pupillája közepén és visítottam. Az az izé a hurkás ujjai közé vett és méregetett. Láttam én a Herkulesben küklopszot, de így?
- Fogd be. - mondta lassan, mire engedelmeskedtem. - Mi a neved? - vizsgálgatott.
- Lo... Loralei. Ne... Nem va... vagyok ide... idevalósi. Épp. éppen hazafelé ta... Tartok.
- Az úrnő húga? - kérdezte ugyanolyan lassúsággal és meglepetten.
- Milyen úrnő? - hunyorogtam, mint aki semmit sem tud. - É... Én csak turista vagyok.
- Ez esetben, - vakarta a homlokát. - megeszlek.
- Inkább adjon az Úrnő karjaiba! Kérem! Inkább leszek lábtörlő, mint fogpiszkáló. - fontam össze a karjaimat, ha már meg kell halnom, legalább méltósággal.
A küklopsz nevetett, majd füttyentett, amitől a fülemre kellett szorítanom a kezeimet.
Három fekete füst alak jelent meg alattunk, majd rájöttem, hogy azok árnyak.
A küklopsz leguggolt.
- Mit akarsz már megint Küx? - kérdezte az egyik árny.
- Megfogtam a felség vágyát.
- A felség vágyát? - kérdezte értetlenül az egyik. - Érthetően, ha kérhetem.
Küx hatalmasat sóhajtott és megmutatott nekik.
- Ügyes vagy Küx. Elkaptad a lányt. A főnök nagy summát fizet érte. - és a csávó már nyúlt értem, de Küx visszarántott.
- Ha megkaptam a jussomat, utána odaadom. - jelentette ki.
- Küx, az árnyékodat bármikor elvehetjük, ne feszítsd a húrt. Add át a lányt! Ne legyél hülye.
Látszott rajta, hogy fél, így lassan leengedett, majd visszarántott és elhajított.
Még hallottam, hogy ezt mondta:
- Keressétek!
Ordítottam. Nem azért mert repülök és bármelyik percben, ha földet kapok szét placcsanok. Nem, én csak szimplán megijedtem az árnyaktól, amelyek mindenünnen özönlöttek felém.
Eltakartam a szememet, de már nem zuhantam. Féltem kinyitni, mert mi van, ha valamelyik elkapott? De nem bírtam magammal.
- Üdv, Miss Swan. Szép esténk van, nem, de bár? - vigyorgott rám Mr.Brave.
- Mr. Brave? Maga... Meg hogy... hogy hogy... itt?
- Itt nincsenek őrangyalok Loralei és éreztem, hogy baj van. Milyen igazam volt. - mosolygott.
- Teljesen ura voltam a helyzetnek. - jelentettem ki morcosan. 
- Hát persze. Azért üldözött egy Nona. - néztem rá értetlenül, mire sóhajtott. - Egy nyúl. - elpirultam. - Evett meg majdnem egy küklopsz és leptek el majdnem az árnyak.
Kiöltöttem rá a nyelvemet mire nevetett. Csak aztán láttam a szárnyait. Hófehér tollak arany fénnyel.
Zakatolt az agyam. Tudtam, hogy Ariel Bravenek hívják a tanáromat. És megijedtem. Anabeth is egy Arielt emlegetett, aki a halál angyala.
- Mr. Brave, kérdezhetek valamit? - remegett a hangom.
Rám nézett és sóhajtott:
- Fölösleges. A válasz igen.
- Akkor tegyen le de rögvest! Nem akarok meghalni. - jelentettem ki idegesen.
- Nem viszlek át a túl oldalra. Még nincs itt az idő és amúgy sem vagy halott. Én meg nem akarlak megölni. Egy barlanghoz megyünk, mert vihar közeledik, vissza pedig nem vihetlek.
- Értem. - suttogtam.
Csendben szeltük az eget még akkor is, amikor az ég nagy durranásokkal le akart szakadni a helyéről.
Egy kopár sziklamélyedésben landoltunk.
- Ez a nagy terv? - mutattam körbe.
- Biztonságos, míg elmúlik a vihar.
- Meddig tart a vihar?
- Két, három...
- Óra?
- Nap.
- Ki hitte volna? - forgattam a szemem.
Nekem dobott egy takarót és utasított, hogy pihenjek.
- Mr. Brave, - szólítottam meg, amikor elindultam a barlang belsejébe. - az, hogy megmentett az árnyaktól és kiszúrja a szememet egy takaróval, semmit sem változtat.
- Igaz. - mosolyodott el és felém dobott egy nagy üveg Nutellát.
- Átgondolom... - vigyorodtam el.
Egy nedves, bogaraktól nyüzsgő barlangban, vizes ruhában, egy szál takaróval a viharban nem éppen kellemes dolog elaludni, pláne, ha az agyad a víz alatt jár egy fiú körül, akit utálnod kellene, de nem megy.
Az angyal tanár, aki tulajdonképpen halál angyala, aki ironikusan körülöttem repked, most eltűnt. Elrepült. Elszállt. Agyő. Itt hagyott és ki akarja szúrni a szememet egy kis Nutellával meg takaróval. Ha annyira bizonyítani akarná az apa szerepet, hozott volna palacsintát a Nutellához, vagy kis párnát a takaróhoz. Tudom, hogy sokat akar a szarka, de ami járna, az járna. Meg amúgy is, Nutella vacsorára? Így vigyáz az "apám" a fogaim egészségére?
Kínomban felröhögtem, hogy komolyan a fogaim miatt aggódom? Ha elrothad, meg kilyukad az az utolsó. Meg tényleg, azt sem tudom, mióta mostam fogat. Jaj de, négy napja Anabethnél.
A villámok szüntelen csapkodása világossá varázsolta az amúgy éjsötét égboltot. A mennydörgés megremegtette a sziklafalakat és így aludjon az ember nyugodtan, hogy bármelyik pillanatban rászakadhat a mindenség. Szép dolog.
A takarót magamra terítetem és elhatároztam, hogy bejárom a kis vájatokat. Ha már kis koromban régész akartam lenni - na meg, pom-pom lány, hercegnő, hősnő, tanárnő, táncos, óvónő és a többi - legalább próbáljam is ki.
Hülye voltam, hogy tűz nélkül elindultam. Az orromig sem láttam néhány vájatban és sokszor megbotlottam a saját lábaimba. Párszor visítva szaladtam visszafelé, mert egy kis rühes denevér rám hozta a frászt. Becsúsztam egy kör alakú részbe, ahol négy járat indult, de a közepén egy áldozati oltár feküdt.
Kicsit megijedtem, mert láttam én a Barlang című horror filmet és nálam nem volt csákány, hogy fejbe kólintsam az egyik teremtményt.
Apró fény szűrődött ki az egyik járatból és még simán elsétálhattam volna, de nekem már úgyis mindegy volt.
Fordulatok kis kanyarok után megtaláltam a fény forrását.
Egyetlen egy szál gyertya állt a hatalmas rés közepén. Az olvadt faggyú már majdnem az egész termet elborította.
Beléptem a résbe és ügyeltem arra, hogy ne vágjam be az amúgy is sajgó kobakomat.
Feltéptem a kicsi gyertyát és megnéztem a falakat közelebbről, ugyanis a repedések valamit formáltak. Különböző alakok voltak a falba vésve különböző színekkel. Az egyik történetet felismertem. Az édenkert volt, ahol Éva átnyújtja az almát Ádámnak. A következő képrészlet a letaszítás volt, amikor a sátán a mélybe zuhan embereivel... vagy angyalaival együtt. A plafonon apró kőbe vájt angyalok meresztették rám pont szemüket. Tovább simítottam a falat, hogy érezzem a mélyedéseket és megtaláljam a következő motívumot. A harmadik egy templomot ábrázolt, egy csomó halott nőt és egy sötét alakot. A negyedik egy nőt ábrázolt, akit egy szárnyas férfi ölel át és a nő hasát fogja. Az ötödik három csecsemőt ábrázolt. Mindegyiket egy-egy alak fogott a kezében és alulról egy másik alak nyújtja a kezeit. A hatodik képen egy fiatal, fekete ruhás lány állt egy szikla szélén kitárt karokkal. Alatta szöveg állt: " Mint magányos angyal a szirtek felett, törött szárnnyal az égbe vágy. Ember lévén halandó, így szíve felnyársalható. Angyalt öl Ő, trónjára juttatván Őt. A lány a kulcs, de A lány zár, a szív titkos, két élet az ár." Az elejét már hallottam az egyik álmomban, de soha sem végig. Kicsit morbid így végig olvasni. A szöveg alatt kiálló karókon egy férfi feküdt. Nagyot nyelve mentem a másik metszetre, de akkor hatalmasat ugrottam.
A sarokban ott kuporgott egy fekete szakadt ruhás nő.
- Jézusom! - visítottam, amikor felállt.
- Nem ő vagyok. Anatiel vagyok. Te ki vagy? - emelte rám csontos ujjait, amelyek nagyon hosszú karmokban végződtek.
- Hogy... hogy én ? - makogtam.
A vállára döntötte a fejét és sóhajtott: - Igen gyermek. Ki vagy?
Ősz szög egyenes térdig érő haja volt. Egyik szemén egy stigma pont, mint Anabethnek és az a szeme fakó volt, míg a másik smaragd zöld. Vékony ajkai vörösek voltak.
- Loralei vagyok.
- Ki? - húzta fel a szemöldökét.
- Itt úgy ismernek, hogy a lány. - forgattam a szemeimet és tettem idéző jelbe a lányt.
- Te nem lehetsz a lány. - jött közelebb.
- Pedig engem azért hurcoltak át a Földről, mert én vagyok.
- Csak felismerném a lányomat. - simította meg az arcomat mire félre nyeltem.
- A lányodat? - meresztettem rá a szememet. - Nézted a metszeteket nem? Körbe vezetlek. - mosolygott. - Az első kettőt nem hiszem, hogy magyaráznom kell. A harmadik. A sötét alak az árny, gondolom, ismered a történetet, hogy mi történt.
- Igen, de én úgy tudom, hogy ott találtak pár gyermeket, mint például Moniq-t.
- Moniq? - mosolyodott el. - Hát persze. Az ő fogantatását ábrázolja a következő kép. Egy angyal és egy halandó szerelme. Az égben köttetett, a földön teljesült és a mélybe száműzették. A nő én vagyok, és alányom áldást... jobban mondva átkot kapott. Egy szent teremtmény és egy bűnös ember szerelméből született egy tiszta szívű lény, akit a sátán hatalmába keríthet, így ha tudják az igazi nevét, felhasználható ellene. - ilyenkor kezdtem megérteni és már ráztam a fejemet. - A következő kép, három gyermek, három szülő, három rejtély, és egy igazi anya. Háromból egy a Földre került, egy pedig eltűnt. Hogy a lányt az Isten elrejtse medált küldött a Földre és óvja a viselőit. De ezek közül, csak egy valódi.
- Loralei! - hallottam MrBrave hangját, aki a következő pillanatban bedugta a fejét a résen. - Loral... Anatiel? - képedt el Mr.Brave.
- Ariel? - Ariel? - mosolyodott el Anatiel. - Cseppet sem változtál.
- Mit keresel itt? - üvöltötte.
- Én is örülök a viszont találkozásnak. - húzta fel a szemöldökét Anatiel.
- Maga tudta! Maga átvert! Miért csinálta? Miért szúrta el teljesen az életemet? - üvöltöttem Mr.Brave képébe és ütöttem a mellkasát, amit lehunyt szemekkel tűrt. - Maga tudta! Maga átvert! Miért csinálta? Miért szúrta el teljesen az életemet? - üvöltöttem Mr.Brave képébe és ütöttem a mellkasát, amit lehunyt szemekkel tűrt. - Miért kellettem pont én? Mi van az én anyámmal? Maga Desdemona apja és utálja őt! Mit képzelt? - sírtam.
- Loralei, én nem akartam hazudni. Sőt senki sem. De ezt a parancsot kaptuk. Ezt kellett követnünk. - Anatiel ölelt magához. - Szeretem a lányomat, ezért nem tudja, hogy ki is ő. Ezért hiszi mindenki azt, hogy te vagy az. Szerettem anyádat, mint a húgomat és ezt kihasználtuk úgymond alibinek. Loralei, mi csak próbáltunk megvédeni téged és Desdemonát.
- Mi az, hogy szerette? - kaptam fel a fejemet. - Mi az, hogy szerette? Mi az, hogy nekem van vigyázóm, amikor Monát bármelyik percben megölhették volna. Nem rég a halálán volt. Ne beszéljen nekem szeretetről. Szeretett maga valaha bárkit is? Mi az hogy szerette az anyámat? Miért múlt idő? - és akkor esett le az egész. - Azért volt vele... akkor ott a könyvtárban... Hogy volt képes akkor átverni? Miért hitegette, hogy megmenthetem? Már réges-régen elvitte a lelkét! Anatiel próbált megvigasztalni, de minden darabokra hullt, ám csak akkor döbbentem még rá valamire:
- Matt is tudja, igaz? Azért csókolt meg, igaz?
Mr.Brave csak állt és bólintott, nem tudott már mást tenni.
A tudás gyilkos dolog. Kirobbanthat háborúkat, megölhet embereket és megszakíthatja a szívedet.
A gyász könnyei égették a szememet, a bánat kígyói szorították a szívemet, aztán a sírás abba maradt.
- Miért vagyok még mindig itt? - szipogtam.
- Hogy megvédd a lányomat. - simította meg az arcomat Anatiel és nézett rám komolyan. - Rendben... - suttogtam.
Az éjszaka közepén, a viharral nem törődve repültem Mr.Brave karjaiban a Pokol bejáratához.
Egy napom volt az angyal karjaiban végig gondolni mindent. Mire jutottam? Semmire. Lettek volna kérdéseim, de ki tudja, mekkora hazugságokat kaptam volna rájuk? Mr.Brave próbált beszélgetni, de hallgatásba burkolóztam és nem próbálkozott tovább.
- Lauren a testvérem? - szólaltam meg egyszer.
- Igen.
- Hogy-hogy van ereje?
- Ő az Árny lánya, Te nem. - felelte lassan.
- És ki az enyém?
- Az édesapád. A legtisztább szívű férfi, akit ismertem. - mosolyodott el.
A csevegésünk abba maradt és elaludtam.

- Nem kell mindig erősnek lenned, ahhoz, hogy győzhess. Nem az erőn múlik. Úgy akarsz győzni, hogy meg sem próbálod? Felteszed ugyan a kérdést magadnak, hogy van-e esélyed, de azt mondod: Ez butaság! Nem vagyok rá képes. Én? Jó vicc. Na, ez az oltári nagy baromság. Miért félnek az emberek a tényektől? Ha elfogadod a kihívást, már győztes vagy. Ne add fel, rögtön azelőtt, hogy megpróbáltad volna. Az élet szép és más közhelyek helyett inkább vesd be magad! Légy egy bomba, amely bármelyik pillanatban robbanhat. Lora, ne sírj! Lesz ez még így sem… - azzal a belső hangom csendben maradt és hagyott pihenni.

. - Itt vagyunk. – bökte meg a vállamat Mr.Brave és kicsipásodtam.
Landoltunk egy hatalmas lyuk mellett. Hallottuk, ahogy valami közeledik az erdő felől, ezért felmásztunk egy fára.
Megláttam Matt arcát, de legszívesebben felpofoztam volna és addig ütöttem volna, amíg el nem ájul. És nem, nem vagyok agresszív.
Leugrottam a fáról.
Damen szeme felcsillant és hozzám futott. Felkapott és megölelt.
- Hol voltál Loralei? - kérdezte aggodalmasan.
- Megpróbáltam haza szökni. - mosolyodtam el. - De rájöttem, hogy nincs hova hazamennem. - néztem rá szúrósan Matt-re.
Jól átvertél. - gondoltam Mattre miközben ez megfogalmazódott bennem.
Sajnálom. - hunyta be a szemét.
Na, köszi. - lábadt könnybe a szemem és "bezártam" az elmémet.
Moniq sétált oda hozzám:
- Loralei, ne haragudj. Akkor azt nem gondoltam komolyan.
- Dehogynem. - mosolyodtam el és megöleltem. - Értem. Szeretnélek megkérni valamire. - odaadtam neki egy füzetet. - Befejezve be van. Csak egy kis rész hiányzik. Befejeznéd? Szerintem folytasd az én szemszögemből.
- Nem értem. - rázta a fejét, de bólintott.
- Köszönöm. - mosolyodtam el.

A hatalmas gödör pereméhez rögzítettünk pár erős kötelet, amelyek aranyból voltak. Ezt kapták a többiek a vízi birodalom királyától kárpótlásul azért, hogy a fia az életünkre tört és, hogy fogságban tartotta Monát.
Legelőször Damen mászott le, majd én követtem. Utánam Mona következett és így tovább.
Koszos, kén szagtól bűzlő, sötét járatokban járkáltunk, amíg elértünk egy olyan termet, amely közepén egy áldozati oltárból hatalmas lángnyelvek csaptak fel. A falakban üveg ablakok voltak kialakítva, amelyek vesződő lelkek tobzódását rejtette. A terem végén egy párkány volt. Oda sétáltam megnézni, hogy mi van ott, miközben letapostam Damen sarkát. Ijedtemben megcsúsztam és majdnem felnyársaltam magam, de ő elkapott és felhúzott. Halk köszönömöt leheltem a levegőbe, miközben a mellkasához szorított. Odalent három hatalmas karó, vagy nyárs állt ki a földből, körülötte csontok halmaza pihent.
Damen egész testében megremegett, amitől én szörnyen megijedtem. Fájdalmasan felkiáltott és arrébb lökött magától.
Mindannyian riadtan figyeltük az eseményeket, és a gyér félhomályban Damen lénye kettévált és azt mondogatta, hogy ne most.
Ott állt előttem Damen és az álarcos.
Értetlenül bámultam a két alakot, miközben ők is idegesen néztek egymásra és rám.
Damen arcán hirtelen sebek, zúzódások jelentek meg. Az álarcos csukott szemekkel várakozott.
Odaléptem elé és remegő ujjakkal felfedtem kilétét.
Az utóbbi időben annyi sokk ért, hogy szerencsére most nem ájultam el.
Damen arca torz mosolyt küldött felém, amikor hátráltam.
- Megmagyarázom. - intett.
- Igen? - néztem rá tehetetlenül.
- Loralei, ő Derek. - mutatott a sebes arcú Damenre.
- Ő meghalt, nem? - emelintettem meg a szemöldökömet és ránéztem Monára, aki ugyanúgy össze volt zavarodva, mint én.
- De igen. De mivel ő az ikertestvérem így, hogy valamilyen szinten életben maradjon alkut tudtam kötni. Ő a kezdetektől lidérc volt, vagyis inkább a sötétség szolgája, míg én angyal. Csak ketten együtt tudunk létezni. Lidérc lettem, de előtte angyal voltam. Mind a két "adományt" megtarthattam és Derek lelke bennem van. Ez azért van, mert jó nem lehet rossz nélkül és ez fordítva is igaz.
- A jónak éppen az a lényege, hogy semmi sem rossz. nem? - kérdezte, Nana kicsit remegő hangon. Az arcáról az értetlenség jelei tükröződtek. Én majdnem felnevettem, hisz ez kezdett átalakulni egy rossz vígjátékká..
- Ha valami nem lenne rossz, az később jó sem lehetne. A jó és a rossz harmóniában van. Ezért lennénk mi jó páros. - tette hozzá viccesen, miközben rám szegezte komoly tekintetét.
- Te és én? - húztam el a számat. - Az olyan ég és föld feeling lenne, nem gondolod? És szerinted egy ilyen után, bármit akarnék tőled? Amikor bunkó, taj paraszt voltál, akkor melykőtök volt az?
- Én voltam. - suttogta Derek.
- És akivel táncoltam?
- Az én voltam. - válaszolt Damen.
- Aki meg minduntalan meg akart csókolni, az én voltam. - mondta ismét Derek. - A bunkózás meg azért volt, mert ismét tudtam érezni.
A magasba emeltem a szememet, majd összerezzentünk Monával, amikor tapsot hallottunk magunk mögött.
Láttuk, hogy Lauren ellöki magát a faltól és tapsol az Árny kíséretével együtt.
- Ez aztán a dráma. - vigyorodott el. - Hogy bírod pici Loralei drágám?
- Megvagyok. Kösz a kérdést. - vontam vállat. - Ez semmi a múlt éjszaka után.
- Igen, hallottam, hogy találkoztál Küx barátunkkal, de elég rosszul viselkedett, nem gondolod? - vizsgálgatta a körmeit, miközben elővarázsolt a földből egy széket és beleült. - Az engedetlensége miatt, ma küklopsz menü lesz a vacsora. Tényleg, maradnotok kellene. Jó a menza. – vigyorodott el.
Összerezzentem. Tudom, hogy hülyeség egy olyat sajnálni, aki vagy meg akart enni, vagy éppen a fellegekbe repített, de azért ez már szemétség volt.
Egy maszkos sötét ruhás férfi kászálódott le a falról és állt meg előttem.
- Minek köszönhetem ezt a látogatást? - vigyorodott el a férfi.
- Mester, ő a lá...
- Tudom, hogy ki ő Lauren. - mondta lekezelően a testvéremnek, amitől elvigyorodtam, ugyanis látni kellett volna, mennyire megszeppent.
- Szóval maga az Árny. - jelentettem ki semlegesen, mire bólintott. - Mit akar?
- Nagyon vicces lány vagy te. - rázta nekem a mutatóujját, majd belebújt a képembe. - Add át a medált leány! - marta a szememet a kénes lehelete és meglegyeztem magam előtt a levegőt.
- Mi van, az alvilágban nincs Tic Tac? - hunyorogtam, mire a hapsi a torkomnál fogva felemelt. - Mi van, ha azt mondom, hogy nem adom oda? - krákogtam.
- Akkor elveszem. - jelentette ki mosolyogva és neki dobott a falnak.
Elővettem a csizmámból egy tőrt, amit Mr.Brave adott. Kitéptem a nyakláncot a nyakamból és a tőr hegyét a lánc közepére tettem.
- Jól tudjuk, hogy mi következne, ha valami baj történne a lánccal nem? - fordítottam el a fejemet. - Sitty-sutty elszállna az összes erő, ami neked kell, igaz? Megszerezheted, de nem csalhatsz. - jelentettem ki, magam is meglepődve a bátorságomon.
- Hát rendben van. Játszunk egy játékot. A szabályok egyszerűek. Téged és egy társadat elküldök valahova.- magyarázta, miközben járkált az oltár körül. - Ott teljesítenetek kell három feladatot. - mutatta az ujjaival. - Ha valamelyikkőtök elbukik, ő ide kerül vissza. A tét a medál. Ha vesztesz, a medál és a hatalom az enyém, a lányt megölöm. - szorította magához Monát, mire elnevettem magam.
- Túl fontos ő neked, mintsem megöld. Mindenki tudja, hogy mire képes.
- Nem vagy te annyira hülye, mint mondják. - tapsikolt magának. - Áll az alku? - nyújtotta a kezét.
A többiek ellenezték és mikor a kezemet nyújtottam Damen megragadta azt:
- Át fog verni. - jelentette ki.
- De legalább benne nem fogok csalódni. - válaszoltam nehezen, mivel a torkomban növekvő gombóc nem engedte.
Kezet fogtam vele, mire elnevette magát.
- A társad az a fiatalember lesz. - mutatott Damenre és ellenkezni akartam, de megállított. - A szabályokat én hozom kislány. Ja és még szeretnék mutatni valamit kedvesem. - mosolyodott el.
A maszkjához közeledett és megpróbálta levenni, de megakadályoztam.
- Túl nagy önteltség lenne még tőled is, ha most bevágnád, hogy te vagy az apám - motyogtam neki, mire bólintott.
- Hát jó. - vigyorgott. - Ha tudod, akkor így is jó.
Tapsolt egyet és megfordult velem a világ. Hunyorogva keltem fel. Nem tudtam hol vagyok, de szörnyen büdös volt. Nem olyan büdös, mint, amikor bemész egy nyilvános WC-be, vagy mint amikor a család chilis babot eszik, és sorban állás van az illemhelynél. Nem. Itt olyan büdös volt, hogy még ha kettőt szippantottál volna, alulról szagolnád ezt a büdöset az örök időkig.
Mire ráeszméltem, hogy a szag abból a sok tetemből, állott vérből, a testekben mászkáló bogarakból jön, visítottam. Én is csupa vér voltam.
Felálltam és rögtön megijedtem, mert egy halott csecsemő nézett rám fél szemével, amibe éppen egy bogár család fészkelődött. Arrébb mentem, de egy kéz megragadta a lábamat és elestem. Hátra néztem és a férfi szája mozgott és pislogott. Segítséget kért, de hirtelen lehúzták őt a mélybe. A férfiból csak egy visszhangzó kiáltás maradt.
Levegő után kapkodtam. Mindenhol tetemek. És mi lenne a feladatom?
A semmiből megragadta a kezemet is valaki és kész voltam rá, hogy ütök, de a kezemet megállította. Damen volt az. Elengedte a feltartott kezemet, de bár ne tette volna! Olyat sóztam a fejére, hogy kicsit meg is szédült.
- Ezt most miért? - dörzsölte a homlokát.
- Jó kedvemből. - grimaszoltam. - Mi a feladat?
- Szerintem ki kell jutnunk innen.
- És mégis hogyan? Kérjük meg a bogarakat, hogy repítsenek minket fel? - forgattam a szemeimet.
- Nem is rossz ötlet. - mosolyodott el.
Füttyentett egy nagyot, mire az összes bogár, egymás hegyén-hátán körbe vett bennünket, éhesen mozgatva a kis csáprágójukat.
Damen föléjük tartotta a kezét, mire azok felszálltak a hátunkra és szárnyakat képezve összekapcsolódtak és az üreg tetejére felrepítettek bennünket, majd ellöktek maguktól.
Én arccal értem földet és ijedve vettem észre, hogy előttünk egy kisebb feketébe öltözött sereg forgatja a pengéiket. Megböktem Damen vállát, mire megfordult és meglátta, amit én.
A csizmámból elővettem a másik tőrt és szorosan markoltam. Damen is így tett.
A sereg egy emberként lódult felénk. A hatalmas bárdok, hol egymásnak, hol mellettünk egy sziklának csapódott, vagy éppen a mi apró fegyverünkre.
A sereg szinte nagydarab emberekből állt, így mi viszonylag könnyedén mozogtunk körülöttük. Damen ahogy az egyik mögé került belerúgta őt a gödörbe és a tőrét egy jól irányzott dobással egy másik fejébe küldte, majd az egyik bárdot felkapva támadott tovább. Odalentről őrült kiáltások hallatszódtak, hiszen a bogarak a lekerült embereket elkapták és a mélybe húzták.
Az egyik nagy testű állat magához szorított és lopott egy csókot és láttam Damen arcát, s azt is, ahogy bevittek neki egy ütést, amíg minket bámult. Én kihúztam a kardját a hüvelyéből és a hasába szúrtam Mr.Csókosszájnak. Tovább bukfencezve kibuktattam három támadót.
Damen pár fejet küldött a levegőbe. Szörnyen véresek lettünk, amikor a verőér tartalma ránk spriccelt.
Egy másik tag Damen felé lendült a kardjával. A társam felkapott egy fegyvert a földről s a fickó felé lendült. Vas ért vashoz. Damen ellökte a pengét s a férfi mögé került, de az leguggolt így a csapás célt tévesztett, viszont a szép szemű lábát egy mély vágás érte. Fel se vette, max dühös lett, mint annak a rendje. A harcos fazon felállt s rúgást indított felé. Damen elkapta a lábát megcsavarta s ellökte, majd egy ugrással rajta volt és véget vetett a küzdelemnek.
Soha nem fordult meg a fejemben, hogy valaha bárkit is képes leszek megölni. Azzal nyugtattam magam, hogy ez csak a képzeletemben van, aztán megtorpantam.
Összeszedtem az összes gondolatomat és elképzeltem, hogy minden fekete ruhás terüljön szét a földön és legyenek halottak.
Egy perc sem kellett. Minden harcos feküdt a porban.
- Mi történt? - törölte meg verejtéktől gazdag homlokát Damen.
- Minden fejben dől el. - mosolyogtam rá.
Hunyorogva nézett rám, aztán vakító fénnyel eltűnt. Kinyitottam a szemeimet. Sötét volt és egy apró fehér fénysugár világított a szoba végén lévő ajtó egyik résén. Elindultam, de nem történt semmi, talán még távolabb kerültem tőle.
Kísértetiesen hasonlított a szituáció az egyik álmomhoz. Futni kezdtem. A tízedik perc után leálltam, és kifulladtam. A sors kis vicces játéka az volt, hogy az ajtó közvetlen előttem termett, de ahogy a kilincshez akartam nyúlni ismét távolodott. Neki lódultam és elkaptam a kósza kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. Rugdostam az ajtót. Ami nem engedett. A zárnak olyan alakja volt, mint az ujjam.
Nagyot nyelve vacilláltam, ugyanis láttam a Fűrész mind a hét részét és nagyon nem akaródzott elveszíteni a kisujjamat.
Feltörtem a padlóból egy kisebb fadarabot, amit megpróbáltam a tőrrel ujj formájúvá alakítani, kisebb nagyobb sikerrel.
Bedugtam a résbe, ami halk kattanással kinyílt.
A sötét tisztáson voltam, hófehér ruhában. Pont, mint az álmomban a szikla szirt felé közeledtem és a szél a jóslatot motyogta. Az álmomban leugrottam, talán most is azt kell tennem? Lassan előredőltem és a szél szárnyra kapott egy pillanatra, de Damen megragadta a ruhámat és felhúzott.
- Mindenáron meg akarod öletni magad? - ordított a képembe.
- Megérzés volt és amúgy is: nem tök mindegy lenne, ha szétcincálna az a rengeteg szikla odalent?
- Loralei figyelj, az angyalok hibáznak, ugyanúgy, mint az emberek, de amint rájönnek, hogy hülyeséget csináltak megpróbálják megváltoztatni a megváltoztathatatlant. - nézett komolyan a szemembe.
- Mert nálad mi számít hülyeségnek?
- Hogy hazudtam és az, hogy engedtem annak a csábításnak, hogy próbáljalak meg kizárni az életemből.
Felhúzott szemöldökkel néztem rá és elpirultam a vallomás hallatán.
- Mit érzel irántam? - kérdeztem komolyan, ám halkan pókerarccal, hogy legalább a büszkeségem maradjon meg, ha majd ezután a kaland után úgyis diliházba vonulok..
- Nem tudom megfogalmazni. Szeretem az ostoba kérdéseidet, ahogyan szégyenlősen a parkettra lépsz és kizárod a világot, hogy ön feláldozni van kedved és megnyilvánul, hogy milyen bátor is vagy. Egyszerűen csak...
- Csak? - sürgettem.
- Szeretlek. - nézett rám piros arccal és elmosolyodtam.
Az arca közeledett az enyémhez, ám ekkor ragyogó fénnyel eltűnt előlem és én zuhanni kezdtem.

Visszakerültem az Árny színe elé.
- Még van egy feladat! Nem így szólt a megállapodás. - jelentettem ki dacosan.- Hol van a társam?
- Tisztában vagyok vele kedvesem. A társad elvesztette azt a fordulót és, hogy te ne juss abba a hibába, visszahoztalak. A harmadik feladat itt vár rád.
- Mi lenne az? - emelintettem meg a szemöldökömet és gyorsan körbe néztem.
- Még nem tudom pontosan. - vigyorgott
A többieket vagy lefogták, vagy a felhoz kötötték. Mona az Árny mögött állt bekötött szájjal. Láttam, hogy valami fénylik a nyakában és rá eszméltem, hogy a medál az. Mellé sétáltam, amíg az Árny önelégülten sétálgatott. A medálját kitéptem és a kezébe nyomtam az enyémet..
Értetlenül nézett rám és megsúgtam neki A titkot a lányról. A fejét rázta én pedig bólintottam és elsétáltam tőle.
- Meg is van. - tárta szét a karját.
- Öld meg a kedvesedet Loralei. - azzal a kezembe dobott egy tőrt és csettintett, mire Damen jelent meg előttem.
Szemembe könnyek szöktek. Damen széttárta a karjait és megremegett az ajka.
- Mi lesz? - sürgetett - Az ilyenen jobb hamarabb túl lenni Loralei. Tedd meg! - kérte.
- Nem tudom. - nyöszörögtem.
- Ah - nyögött fel Lauren. - Pedig könnyű.
Felvett egy tőrt és gyomorszájon szúrta Dament, aki térdre rogyott.
- Most már megölheted, megadtam a kezdő lökést vagy döfést? - nevetett fel.
A tőrömet öntudatlanul Lauren hátába szúrtam és megtorpant. Kihúztam a pengét, majd magamhoz húztam őt és a torkához tettem a kést.
- Sajnálom. - suttogtam és elmetszettem a nyakát.
Vér spriccelt körös körül, a fehér ruhámat bordóra festette. Szemei fennakadtak, a haja barnává változott és összeesett, amikor elléptem mögüle.
Kiesett a kezemből a tőr és megrázkódtam. Összegörnyedtem a fájdalomtól és emlékek villantak be, de azok nem az enyémek voltak.
Ott állt Lauren egy hófehér teremben, vörös ruhában. Egy fiatal férfi állt az ablaknál háttal Laurennek.
- Rolen. - szólította meg a férfit Lauren.
Ő idegesen megfordult.
- Miért vagy itt? - suttogta a férfi.
- Jól tudod. - ment közelebb Lauren.
Mind a ketten kinéztek az ablakon. A férfi Lauren kézfejét simította.
- Mindez a miénk lehetett volna. - mutatott a gyönyörű vidékre a férfi, aztán megpillantottam azt a mérhetetlen pusztítást, ami zajlott odalent, és a rabszolgákat, akiket korbáccsal követtek. - Ez volt a mi álmunk, kedvesem.
- Rolen, jól tudod, hogy én nem erre vágytam. – a férfi felemelte őt a nyakánál fogva és a falhoz hajította.
- Királynő lehettél volna egy tökéletes birodalomban. Királynővé tehettelek volna! Csak annyit kellett volna mondanod az oltár előtt, hogy igen, holtomig és holtodig! De helyette elszöktél. - ordította Rolen.
Megvárta, amíg Lauren feltápászkodik. Előtte állt és felemelte az öklét. Lesújtott, de az ökle Lauren füle mellett csapódott a falba és megcsókolta a lányt. Ajkát elszakította tőle és visszament az ablakhoz.
- Menj innen, amíg lehet, s ameddig engedlek. - utasította Laurent.
Ő odasétált mellé és megsimította a férfi karját.
- Soha nem leszel szörnyeteg Rolen. - mosolygott. - Míg én élek, addig nem engedem - azzal Lauren kisétált a teremből.
Felsikítottam.
- Mássz ki a fejemből! - szorítottam össze a fejemet.
Éreztem, amit Lauren érzett. Hallottam a gondolatait.
Fájt a szemem. Éreztem, hogy folynak a könnyeim, de azok a cseppek összevérezték a ruhámat. Belenéztem a tőr viszonylag tiszta felületébe és láttam, hogy az egyik szemem éjfeketévé változott, mint amilyen a Laurené volt.
- Mi történik? - ordítottam.
Aztán megszűnt a fájdalom. Ördögien elvigyorodtam és a pengét vizslattam. Damenhez mentem, akit felállítottam és a szikla peremhez vezettem. Megsimítottam az arcát. Zavart volt a tekintete. Megcsókoltam a homlokát és letaszítottam a mélybe.
Megpofoztam magamat és visítottam. A zöld szememből könny csordult ki. Moniq kiszabadult és felém lendült.
- Nem akarlak bántani, de megteszem. - jelentette ki.
- Hát gyere kislány. - sziszegtem. - Segíts! - estem kétségbe. - Na, mire vársz? Ó! - állt meg a másik énem. - Te vagy az. - hüledeztem. - Fogd be. - intettem magamat csendre. - Te vagy az! Végig az orrunknál fogva vezettek minket Mester. Ő a lány. - mondtam, mire befogtam a számat. - Hallgass!
Az Árny felhúzott szemöldökkel figyelte a kínlódásunkat és leesett neki. Mona amilyen gyorsan csak tudta a tűzbe dobta a medálját, ami felizzott. Elővet egy tőrt a csizmájából és az Árny szívébe szúrta, de az csak nevetett.
Kihúzta a tőrt a szívéből és Mona szívébe szúrta.
Mona a kezét a vérző sebre szorította. Szájából is szivárogni kezdett a vér és összeesett.
Nevetni kezdtem látván a többiek arcát.
Láttam, ahogyan Mona megmozdul. Lassan felemelkedett a földről. Egész testében hullámzott. A hátából fekete szárnyak törtek elő. A szeme vörösen izzott. Az egyik kezéből tűz és víz gömbök lövelltek az Árny felé, míg a másikból a levegő és a föld fonódott össze. Az Árny tehetetlenül térdre rogyott. Angyalok árasztották el a termet és emelték fel a szörnyeteget. A fényesség, amely belőlük áradt, elűzte a sötétséget és az Árny elpusztult.
Az angyalok eltűntek. Mona állt és figyelt engem.
Rátámadtam.
- Majd akkor én, öllek meg. - jelentettem ki, de megálljt parancsoltam magamnak.
A kezemben lévő tőrt a hasamba szúrtam. Elkúsztam a szirt széléig és hagytam, hogy zuhanjak. Egyenesen Damenre estem, aki kínlódott, mert még csak Derek lelke hagyta el.
Rám mosolygott. A számból már vér szivárgott.
- Megcsókolnál végre? - mosolyodott el halványan.
Ha lett volna erőm felnevettem volna az abszurd helyzeten. Az ajkamat az övére tapasztottam és kileheltük a lelkünket.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése