2013. szeptember 14., szombat

Szösszenet - Túl az üveghegyen

Sötét volt. Az ég fénypontjait eltakarták a fekete felhők, amelyek halk morajlással közeledtek. Óriási nyikorgással hagyta el a síneket a vonat. Üveges tekintettel néztem utána s magamra erőltettem egy mosolyt. Ő letörölte az ablakot és fáradt mosoly kíséretében intett egyet. Viszonoztam ezt a gesztust, majd összefontam a mellkasom előtt a karomat és bámultam utána. A valóságba egy hatalmas mennydörgés rántott vissza. Libabőrös lettem a hideg fuvallatokra s elindultam lefelé a lépcsőn az aluljáróba.
Odalent pislákoltak a lámpák. A cipőm kopogását verték vissza a falak, majd egy eget rengető dörgés miatt megrázkódtak a falak s meg kellett kapaszkodnom. A falnak dőltem és mélyeket lélegeztem. A fények kihunytak.
Már csak pár méter hiányzott. Ellöktem magamat a faltól, majd gyorsabb tempóra váltva haladtam tovább.
Jól tudtam mik várhatnak rám idelent. Régóta éltem itt. A szüleim elrejtettek. Mindannyian megijedtünk. Ők elmentek, hogy kiderítsék mi történt. Nem jöttek vissza, de én itt maradtam. A halott városban.
Hallottam a matatást, kaparászást. Rohantam.
Pár lépés után elhasaltam. Halkan felsikkantottam, de tudtam felesleges, hisz nem hall senki emberi, felébreszteni a többi holtat nem akartam.
Karmok vájtak a lábamba. Megpróbáltam átfordulni, több kevesebb sikerrel.
A szemei sárgán világítottak. Éhes volt, ahogyan mindenki. Utáltam ezt a tekintetet. Sugárzott, megrészegített. Már-már azt a hatást keltette enged el magad, jó lesz. Na nem!
Előhúztam a revolvert és meghúztam a ravaszt. Több métert repült, míg én idegesen, reszkető lábakkal álltam fel. Lassan odasétáltam. A lány vöröses lilás tócsában feküdt egy hatalmas lyukkal a koponyáján.
El kell innen tűnnöm. A vér szagra hamar ide gyűlnek a többiek is.
A fegyvert visszadugtam a kabátomba majd vadul szedtem a lépcsőfokokat. Rohantam odakint is, mint aki eszét vesztette.
A fák ágai a vihar miatt kísérteties aláfestést adtak a tébolynak.
A távolban a reaktor vonzotta a villámokat. Nyelte őket, mint a jól nevelt kisgyerek a csőtésztát.
Az elhagyatott házak ablakai a falnak verődtek, ajtók vágódtak ki, cserepek hullottak a földre.
Nem álltam meg. Befordultam egy sarkon s lihegve beleütköztem valami ismeretlenbe. Rögtön a fegyverért nyúltam s magam elé tartottam.
Nem láttam az arcát, ha egyáltalán volt neki.
Tébolyultan szorongattam a revolvert. Az eső miatt a hajam az arcomra tapadt.
A következő villám megvilágította őt.
Fehér ruhában volt. Teljes fehér overálban. Ki lehet? Egy űrhajós? Vagy egy újabb démon?
A kezem remegett, pedig mind a négy kézfejem szorította azt. Vadul lihegtem. Lőjek?
Megszólalt s kezét felém nyújtotta. Nem értettem, hogy mit mondott. Szavak voltak? Értetlenül bámultam tovább. Húzzam meg a ravaszt?
Megrázta a fejét, amit nem láttam tisztán a fekete kis képernyő miatt. Mutogatni kezdett, ami szintén nem vezetett eredményre.
Felemelte a mutatóujját s előszedett egy követ majd a falra írni kezdett... Szavakat... Emberi szavakat.
" Segítek."
Az angyalt bámultam. Biztos egy angyal, mások nem járnak itt.
" Azért vagyok itt, hogy segítsek. Gyere velem. "
A halál angyala? El akar vinni? Na nem szívem! A pokol is jobb, mint a halál.
Rálőttem.
Nagyot ordított, mire megjelent két társa. A fehér anyagon kezdett átütni a vörös forró folyadék. Kellemes sós illat. Hisz ez rendes vér.
Az egyik társ ledobta a fejéről a maszkot és az angyalomhoz rohant. Ordítani kezdett s füleimre tapasztottam a kezeimet. Őrült zaj, őrült ricsaj. Kuporodtam össze a hirtelen hanghullámokra.
A szemeimet összeszorítottam majd karokat éreztem a csuklóm fölött s kipattantak azok.
Egy ember volt előttem. Egy rendes. Egy normális. Egy férfi.
- Ér-ted a-mit mon-dok? - artikulált s bólintottam. - Se-gí-tünk. - mondta halkan. - El-vi-szünk Cser-no-bil-ból.
Csernobil... Katasztrófa. Tudnak a lényekről?
Hevesen ráztam a fejemet s próbáltam kiszabadulni a karjaiból. Erősen tartott, nem engedett. A szemeimet a könnyek marták. Aztán a vérszagra megjelentek. Körülzártak minket. Éles fájdalom nyilallt a vállamba, amikor apró fogak morzsolták össze a csontomat.
Az idegen szitkozódott. Felkapott egy vasrudat s ütni kezdte őket, mint ha valamilyen baseball labdák lennének.
A sós illat engem is megrészegített. Hús, amely nem dög. Meleg, még lüktet ereiben a vér.
A vonat mely elment az a szabadságé volt. Mindig vártam, hogy visszajön, de nem tette azt. Erre itt van a kulcs és az élelem, ami az enyém.
Megnyaltam az alsó ajkamat majd az angyalra vetettem magam. Nem érdekelt a visítása. Átáramlott a testembe. Édes, sós... Aztán leálltam. Nagy nyomást észleltem a gyomromnál. Lassan hátraengedtem magamat, hogy lássam mi történt. A hasamból kikandikált a vasrúd. A férfi körvonalai kezdtek elmosódni. Felkapott, majd zuhanni kezdtem az áhított szabadságba...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése