A hegedű vonója 1.

(Felhívás: Direkt vannak cserélgetve a nézőpontok!)

Keserves muzsika szűrődött ki a negyedik emeleten lévő próbateremből. A hegedű húrjain egy fiatal férfi táncoltatta a vonóját és a hosszú ujjait. Szemei csukva voltak és élvezte a szomorú szimfónia minden egyes hangját.
A dalba az embereknek a szíve szakadhatott volna.
Fekete haja azaz igazi beletúrok és nem engedem típus volt, amely a tarkójánál felkunkorodott s előbukkant pár apró göndör tincs is.
Hegyes álla és a harmadnapos borosta még markánsabbá tette az arcát, de rideg sötétbarna tekintete egy falat húzott a fiú és a csodálói közé. Meredten bámult a hangok áradata közben, miközben bambult, az emlékeibe merült.

- Derek... - szólalt meg egy vékony, finom hang az ajtóból, amikor abbahagytam a dalt s leeresztettem a vonót a hangszerrel együtt.
- Mi van? - kérdeztem olyan ridegen, ahogy csak a hóember tudná olvadáskor, majd a hangszer tokjához léptem.
A hegedűt gondosan belehelyeztem és végig simítottam a felületén, mint mindig. Lehajoltam a termoszomhoz, közben a felkontyolt fekete hajú, rövidnadrágot és tornadresszt viselő leányzó közelebb merészkedett hozzám, amelyet én csak felvont szemöldökkel figyeltem.
- Én csak... - kezdte majd megköszörülte a torkát, hogy bátrabbnak tűnjön. - Én csak szeretném megbeszélni a közös projektünket.
A derekammal a padnak dőltem, a kezeimet karba fontam magam előtt támasztva a termoszt tartó könyökömet és kérdőn felvontam a szemöldökömet, majd elvigyorodtam:
- Csillagbogár, nem vagy te túl fiatal egy gyerekhez?
A lány hirtelen köpni nyelni nem tudott és sóbálvánnyá merevedett, majd kitört, mint egy tűzhányó vulkánban élő tűzhányó sárkány:
- Mekkora egy faragatlan utolsó csőcselék vagy te, hogy ilyen aljas perverzség jut az eszedbe. Már eleve az sértő, hogy te meg én. Erre meg gyerek! Honnan a rokkant virágos bódéból jöttél te?!- fújtatott a lány és kérdőn felvontam az egyik szemöldökömet a szójárása miatt, de nem tudtam nem elmosolyodni, amikor meghallottam az erőlködést a sértegetések mögött.
- Te most engem meg akarsz bántani? - tettem fel színlelt megbántódással a kérdést.
Ő csak állt ott kipirult arccal, majd nemes egyszerűséggel ennyit felelt:
- Igen.
Felnevettem
- Hagyj játszani.
- De a pro...
- Milyen projekt? - csattantam fel.

Az emlékek sorozatára az ütem a hegedűn egyre gyorsult, mélyebb lett. A fiú szemei kipattantak. Lágyan ringatózott az ütemekre. A ritmust, minden testrésze követte. Egyik lábáról a másikra állt, forgolódott, a feje követte.

- Tudod, amit...
- Amit az a hárpia adott?
- Igen - mosolyodott el a vékony ajkaival, amit kábultan figyeltem, majd megráztam a fejemet.
- Figyelj, egyedül dolgozom, nem szeretem, ha megzavarják az alkotói folyamatomat - karcoltam idézőjelet a levegőbe.
- Nem játszok hangszeren - dörzsölgette a felkarját.
- Akkor, hogy akarsz velem együtt dolgozni? - ráncoltam a homlokomat.
- Táncolok.
- Á. - bólintottam egyet és elhúzva a számat elfordultam.
- Tine! Hát, itt vagy - lépett be ismét valaki a termembe, megzavarva a próbámat. - Mit keresel itt?
A vállam fölött hátra néztem és láttam, ahogy a srác a lány fölé magasodik.
Furcsa érzés lett rajtam úrrá, de visszatekintettem a hegedűmre, kivettem őt és játszani kezdtem. Kizártam a hangokat és amikor megfordultam, már nem voltak ott.

Leeresztette a vonót, amikor meghallotta, hogy kinyílt az ajtó.
Nagyot sóhajtott, amikor megpillantotta az igazgatót és a három rendőrt, aki vele volt.
- Derek De Rain, le van tartóztatva, Christine Bale, Leonard Red meggyilkolásának alapos gyanúja miatt - léptek közelebb. - Forduljon meg, kezeket hátra! - mondta az egyik tiszt, miközben a kezére tette a bilincset. - Jogában áll hallgatni, bármit amit mond, felhasználható maga ellen.
Derek kifújta a bent maradt levegőt, majd megfordult.
A tiszt hátulról meglökte és ő elindult. Az igazgató és az egyik tiszt előtte ment, míg a másik kettő mögötte.
A diákok tátott szájjal bámulták a különc fiút, aki most láncra verve menetelt közöttük.
Sokan előkapták a mobiljukat és fényképeket készítettek, majd rögtön szárnyra keltek a pletykák, hogy mik is történhettek.
Az iskola előtt a járókelők is figyelték, hogy mi ez a műsor, majd a fiút betuszkolták a kocsi hátsó ülésére.
Körülbelül nyolc óra lehetett, amikor kihallgatásra vitték.
A kezei bilincsben voltak, még mindig, s azokat az asztal lapján pihentette. A székben kényelmesen hátradőlt, a földet nézte.
Előtte két férfi ült és egy nő mászkált a fülkében. A nyomozók a papírokat nézegették, majd elé raktak néhány képet.
- Tehát ismeri őket?
Derek felnézett, megszemlélte a mosolygós lányt a képen, a másikon pedig az iskola menősrácát.
- Őket mindenki ismeri - felelte csendesen, majd a lány képébe merült.

- Na, jó - kezdtem. - Mire gondoltál?
- Lindsey Stirling számait gondolom ismered - mondta, miközben tologatta a padokat és a székeket, ám egyet középen hagyott.
- Nem, barlangban lakó, űrhobbit vagyok, aki csak a pittyegést értelmezi zenének - forgattam a szemeimet.
- Elég hülye humorod van - fintorgott.
- Nem vicc volt.
- Idióta - forgatta a szemét grimaszolva. - Tehát a Shadow című számra gondoltam, megvan?
Megráztam a fejemet idegesen, mert kezdett kihozni a sodromból a lány.
Elővettem a hangszeremet, a vállamhoz illesztettem és lejátszottam első ütemeket.
- Megfelel hercegnő?
- Elmegy - vont vállat. - Háromra kezdd el megint! - utasított és a székhez ment.
- Elmegy, háromra kezdd megint! - utánoztam halkan hevesen gesztikulálva, mire ő bemutatott.
Hisztis picsa,állapítottam meg, miközben kifújtam a bent maradt levegőt.
Kihúztam magam és vártam a háromra.
Amikor megadta a jelet elkezdtem játszani.
A széken ült, majd kitört, amikor meghallotta a zenét. Megtámaszkodott a szék lapján, a háta ívbe feszült. A padlót a lábujjai érintették csak, majd leengedte a csípőjét, miközben a bal lábát felhúzta a jobbon, majd az égbe nyújtotta. Levezette oldalt, a testével ráfordult és felállt. Hullámzott kettőt, mint aki most tért magához. A kezeivel lendületet véve fordult vagy kettőt, majd a magasba szökkent. Guggolva érkezett meg, az egyik lábát oldalra kinyújtva. Rávezette a testsúlyát és fellökte magát. A széket használta partnerül és átadta magát a zenének.
Csodálva figyeltem és nem fért a fejembe hogyan képes így mozogni.
Lassan véget ért a dal és miközben leengedtem a hegedűt, odajött, ujját az államhoz tette és felnyomta.
- Tehát tetszett - vonta le vigyorogva a következtetést.

- Hallja! - rázták meg Derek vállát, miközben ő felpillantott.
- Tessék? - kérdezte halkan, nem törődöm stílussal.
- Ön ölte meg ezt a két embert?
- Miből gondolják, hogy én tettem? - vont vállat, a száját is elhúzta a kérdés után.
- A lány holttestét a szobájában lévő szekrényben találtuk meg, a fiúnak a ruháit önnél találtuk meg, de a tetemet egyenlőre még nem. Merre van?
Derek mosolygott.
- Lehet, hogy a folyóban kellene keresniük, vagy a föld alatt, vagy a strici kisfiúk bordélyában - ajánlgatta. - Néznek önök NCIS-t? Nem nekem kellene ilyen kreatívnak lennem. - kuncogott.
- Nem a humorizálás miatt vagyunk itt. Te tetted vagy sem?
- Hol a magázó formula Uram? - vigyorgott a fiú, élvezte ezt a helyzetet.
- Ne feszítsd a húrt.
- Tudom, tudom, nem otthon vagyunk.
A nő megállt egy percre és a férfit nézte ugyanúgy, ahogy a társuk.
- Ó, nem is tudják, hogy én vagyok a fiad, akit nevelőintézetbe zárattál? - mutatott magára, majd a másik két tagra. - Üdv emberek, én vagyok A fia - nyújtott kezet a másik férfinak, aki elhűlt arccal figyelte hol Derek eszement pillantását, hol a társa verejtékező arcát. - Ha nem, hát nem - vont vállat.
- Te ölted meg őket? - tette fel ismét a kérdést.
- Ahogyan te kergetted őrületbe anyát, és adtál neki pirulákat? Nem. Én, nem így tettem - vigyorodott el...