Irina

Hajnalodott. A Nap első sugarai előbújtak a távoli hegyek völgyei között simogatva és ébresztgetve a természetet, feleslegesen.

Senki sem aludt, már napok... vagy talán hetek óta. Azóta, mióta tartott az ostrom.

Meggyötörtek voltak az emberek, fáradtak, csalódottak, kifosztottak.

A környező falvakból menekültek, hiszen féltek attól, hogy őket is eléri a sors hosszú keze és megszorongatja őket. Érthető volt. Senki sem szeretett volna vér, mocsok, emberi testrészek között élni és nem is akart erre a sorsra jutni.

A dombtető mögött az erdő bejáratánál terült el a Vörösök tábora. Sokan dohányt szívtak, a kardjukat élezték, bort ittak, amely a szakállukon folyt végig, vagy éppen a környező naiv kislányokkal játszadoztak és nem izgatták magukat. Ennyi örömük volt csak.

Egy férfi ült a tönkön kicsit eltávolodva a tábor zajától. Egy mocskos kendővel törölgette a kardjának éléről a rászáradt vért és néha-néha felpillantott a távolban fekvő kastélyra, amely a sziklaszirten állt sötétségbe borulva, mintha el akarna rejtőzni.

A fekete szemével tovább tekintett. Az elpusztult tájat leste és a költöző madarakat. Mindenki menekült. Butaság volt az egész. Nem kellett volna ezt elkezdeni. Megrázta a fejét és visszatért a munkájához, megpróbálta kizárni ezeket a kavargó gondolatokat a fejéből.

- Uram! - köszörülte meg a torkát az egyik tiszt, akinek a termete a megszokotthoz képes alacsony volt.

Törékeny alkatú volt, a haját egy fekete kendő alá rejtette, az arca koszos volt, csak a hatalmas kék szemei csillantak meg a lemenő Hold fényében.

- Mit akarsz kölyök? - nem nézett fel a férfi.

- Hoztam bort és felnyergeltem a lovát, mint ahogy azt kérte. Mire készül?
- Remek... Nem tartozik suhancokra - nevetett fel és eltette a kardját. - A ruhám?
- Magával megyek - jelentette ki.

- Nem!

- Kérem!
- Azt sem értem, hogy fiatal lovászfiúkat miért engedtek ide! Nem kell több vérontás.

- Kérem ne menjen el egyedül! - rimánkodott a kölyök.
- Megmentem azt a nőt, akiért kitört ez az egész irdatlan állapot! - vette magára a köpenyét. - Véget vetek a háborúnak! Nem kellenek idétlen hősök harisnyában! - mutatott a fiú lábaira és szemforgatva fellendült a lova hátára, majd megsarkazva elindult a kastély felé.

Az árnyékban maradva lepattant a lóról, majd tovább settenkedett. Eszelős vállalkozás volt. Mindig átgondolta a helyzeteket, de ez halált hozhat a társai fejére.

A kapuknál két őr állt. Nem lehetett tudni, hogy odabent mennyien várnak a támadásra. Gyorsan kellett cselekdnie.

A szakadék fölött lógó palló aljára rögzített kötélre vetette magát. A lábait felhúzta s fölötte összekulcsolta azokat, majd mászni kezdett, mint egy lajhár.
Amikor a végéhez ért kitapogatta a sziklákat maga mögött. Lassan leengedte a felsőtestét és csak a lábaival tartotta magát. Az összeszorított szemein látszott, hogy nagyon fohászkodik az istenekhez, hogy ne szakadjon le a kötél.

Megragadta a kiálló szikladarabot és elengedte a kötelet. A teste a sziklaszirt széléhez vágódott és csúszni kezdett lefelé. A tőrét előhúzva belevájta a sziklákba, amely egy kis idő után megállította a csúszó alakot.

Nagy levegőt véve ismét felfelé kezdett mászni, majd miután felért, a várfalhoz lapult. A közelben álló őr mögé lépett és befogva a száját magához húzta, kitörte a nyakát.

Értetlenül pillogott, hiszen a férfi halott volt.

- Mondtam, hogy jövök - jelentette ki a fiú csendesen, aki addigra magára öltötte a másik őr ruháját. - Sietnünk kell. A támadás hamarosan megkezdődik, uram.

A férfi hunyorogva bólintott és magára kapta az öltözetet.

Amikor végzett, elfüttyentette magát, mire az erdő széléről egy-egy fáklya emelkedett ki és veszett ismét a sötétségbe.
A fiú értetlenül pislogott, de nem szólt semmit. Várt, nagyokat nyelve.

Egy fél óra után, a kastély felhúzta a nehéz vaskapuját, amin a két férfi lassan elkezdett befelé oldalogni, mire a távolból, csata kiáltás hallatszott.
A kapitány a tőrét a csőrlőkbe akasztotta, így nyitva hagyta az utat a társainak. A kardját előhúzva tépte le magáról a díszkalapot és állt szembe a rárontó katonákkal.

Egy melák rontott rá elsőként, aki meglendítette a hatalmas bárdját, ám ő fürgén elugrott előle és mögé került. Az óriás meglendítette a fegyverét és megfordult. Ő leguggolt s a térdén megpördült a macskakövön átmetszve a hasát. Erőtlenül ejtette le a bárdot, fejbe csapva az egyik társát, majd kezeit a hasára szorította. Az ajkai közül vér szivárgott, majd tehetetlenül eldőlt.

A fiú csak ugrált és próbálta kivédeni az ütéseket. Eközben a kapitány ismét egy másik tagra vetette magát, aki két karddal támadt rá.

Kecsesen mozogtak, akár a táncosok. A testsúlyukat támadáskor az elülső lábukra helyezték, amikor ezt ki akarták védeni, az egyikük hátra ugrott, vagy a hátsó lábukra helyezve a testsúlyt átfordult. A pengék ahogy összeértek, lágy, szívszorító, várakozó melódiát csempésztek az éjbe. A homlokukról apró verejtékcseppek folytak alá és haragos vicsorgásuk után ellökték egymást. Kerülgették egymást, ahogyan a farkasok szokták a prédát. Vártak a megfelelő pillanatra. Az ellenfél kezdett. Lecsapott és ezt nem vette észre időben. A bal vállából szivárogni kezdett a vér, de fel sem vette. Dühből csapott le sokszor, gyorsan egymás után, míg el nem metszette a torkát.

A többiek is megérkeztek és felkértek egy-egy katonát a kardok táncára.

A kapitány felugrott egy hordóra és fejbe rúgta az egyik tagot, aki nekiesett egy nagydarab katonának, aki a fiút próbálta megölni.

Ziháló mellkassal nézett fel a férfira, miközben a kendője kicsit hátrébb csúszott. A kapitány furcsa pillantásokat lövelt felé, de bólintott. Nem ért rá ilyenekkel foglalkozni. Csak a fény játéka lehetett.

Átugrott az egyik szekérre, majd fel a lépcsőre. Meg kell találnia.

Berontott az egyik toronyba, ahol halálra ijesztett egy idős, pocakos asszonyt, majd tovább sietett. Sikoltozva tűntek el az újtából, miközben odakintről sikolyok és elfojtott hörgések hallatszottak.

A katonákat megölte. Azért harcolt, hogy ne öntsön több vért, mégis megtette. Meg kellett tennie.

- Irina! - kiáltotta el magát.

- No lám! - harsant fel egy nevetés, majd a sötétből kisétált maga mögött húzva a fiút egy férfi. Agaron. - Őt keresed.

- Nem. Irinát. Őt megölheted - legyintett, de megszorította a kard markolatát.
- Mire nem képes a katonai öltözet... - nevetett még mindig. - A viselőik azt hiszik, hogy hősök, a nők azt hiszik, megválthatják a világot - szavalta, miközben lehúzta a fiú fejéről a kendőt, mire a vörös haja a hátára omlott.

A tenyerébe köpött és meg akarta törölni az arcát, de az nem hagyta. A férfi hasba térdelte, mire földre rogyott. Megragadta a karját, felrántotta és megtörölte.

Egy fiatal, női arc nézett vissza. A rég keresett bájos arc, amiért világok küzdöttek. A fény legtisztább formája, amely most árnyékba borult.

- Irina... - mondta elhaló hangon a kapitány.

- Irina! - kiáltott fel nevetve a férfi. - Irina ő itt Jack Red, a Hírhedt. - kuncogott. - Jack, ő itt Irina, a Fény birodalmának az utolsó sugara. Ismeritek egymást? Jaj, hát persze... - rántotta magához a nőt és a hurkás ujjaival megszorította az állát. - Hogyan is felejthettem el... Elég belsőséges viszonyba is kerültetek, amiért megy ez az egész móka. - indult el lassan, rángatva a tiltakozó nőt.

A kapitány csak ált és figyelte minden mozdulatát. Segíteni akart neki.

- Irina... A drága fénypont, akiért az emberek imája szól. Mondj már valamit kedvesem? - rántotta magához.

A nyakához hajolt, miközben a haját félrehúzta. Beszippantotta az illatát. Végig simított a karján, fel az oldalán, a mellkasán.

Irina megmerevedett az érintésre, és a szemein átfutott a félelem apró ezüst sugara. A szabadon engedett kezével hátranyúlt, kihúzta a férfi kardját és hasba szúrta.

Tövig nyomta, míg ki nem jött a véres penge a hátán.

Irina hátrált pár lépést, majd a kapitányra sandított.
- Mi a baj? - kémlelte a férfit, aki nem hitt a szemének. - Nem vagyok az az elkényeztetett, rózsaszínbe bugyolált porcelánbaba.

- Nem! - nevetett fel. - Az tényleg nem - sétált oda a nőhöz. - Jaj annak, aki a férje lesz és nemet mond. Inkább hasonlít ön egy vérbeli vadmacskára. - simított végigg a felkarján, mire a nő elvigyordott.

- Ne nevessen, mert a szemei bánhatják. 

- Kedves, hogy figyelmeztet, majd vigyázok! - hajolt közelebb az arcához, de a nő elhúzódott.

- Fel sem ismert, most meg meg akar csókolni? Azért esze legyen! - ripakodott rá a nő és ellépett.

A kapitány értetlenül pillogott. Valami nem stimmelt. Irina volt a fény, ő nem ölhetett.
- Ez csapda...- mondta halkan, majd sarkon fordulva rohanni kezdett.

Eszetlen őrült. Rohant, ahogy csak bírta. Végig az üres kastély falai között. Kirontott a térre, ahol az emberei holtan, a saját vérükben pihentek. Sokan még nyöszörögtek, vagy erőtlenül küszködtek az utolsó levegővételért.

- Szörnyű dolog a szerelem, igaz? - harsant fel egy mély, búgó hang.

Az árnyékból a Feketék katonái léptek elő, a fegyvereiket szorongatva.
Megindult az egyik szekér, amelyről lehúztak egy fehér leplet.

Egy fekete ketrecben Irina kuporgott, aki a rácsokat szorongatta. Az ajkai össze voltak varrva, az arca sebes volt, a ruhája szakadt, rongyos, véres. Tekintete meggyötört.
- Egy ilyenért feláldozni mindent?
- A világok akarták az áldozatot... - szólalt meg a kapitány.

- De nem mi. Mi nem akartunk harcolni, csak Te. Te szeretted volna magadnak a zsákmányt.
- Ő nem egy tárgy jóuram - felelte dacosan.

- Dobd el a kardod! - utasította őt.

Irina rázta a fejét.
- Azt mondtam, hogy dobd el! - a kérés süket fülekre talált, így hát két férfi ment oda.

Az egyikük hasba rúgta, míg földre nem rogyott, majd kicsavarták a kezéből a pengét.

Irinát is kiengedték a ketrecből, majd mellé lökték.

A kapitány erőtlenül a tőrtért nyúlt, majd megemelve a nő fejét, elvágta az ajkát körülölelő szálakat s eldobta a tőrt.

- Saháhom - pityeredett el Irina, mire a kapitány elnevetve magát kínjában a vállára döntötte a nőt, aki zokogni kezdett.

- Tudtuk már az elején - suttogta a fülébe, miközben a Feketék a vádakat olvasták ellenük.

Két őr szétválasztotta őket, hogy szembe kerüljenek.
- Mégegyszer megtenném - mosolyodott el a kapitány, mire Irina csak a fejét rázta könnyekkel küszködve. - Még sokszor megtenném, ha tudom, hogy te itt leszel. Nem engednélek el. Egyszer tettem meg. - folytatta csendesen. - Hiba volt. Ahogy az is, hogy nem csókoltalak meg soha sem, és hogy eltaszítottam a fényt és sötétségben éltem, amikor te beragyogtál.
Irina csak nyeldekelt és a fájó ajkát harapdálta.

- Szeretlek. - mondta ki a kapitány elegedett mosollyal az arcán.
- Én is Jack - szipogott, majd két fej hullot a földre, míg testük egymásra borult és lelkük tovaszállt a következő élet rejtelmeibe...