(Felhívás: Direkt vannak cserélgetve a nézőpontok.)
Megfagyott a levegő a teremben. A nő az elsötétített üvegablaknál állt és semmilyen mozdulatot nem tett. Az arca tanácstalan volt és döbbent. A homlokát ráncolva meredten nézte a fiú vigyorgó, tébolyult fejét.
Mr. Rain is visszatartott lélegzettel nézett farkasszemet a fiával, miközben az ökölbe szorított keze, már-már elfehéredett. Az egész teste megfeszült és a mellkasa egyre gyorsabban emelkedett fel és le. A társuk körbe nézett, mint aki nem érti a helyzet komolyságát, felállt, megigazgatta a nadrágját és az ajtó felé lépdelt:
- Hozzak valakinek kávét? - A válasz egy gunyoros pillantás volt, mire megemelte a kezeit mentegetőzésképpen. - Én kérdeztem - azzal kiment.
- Te ölted meg őket? - simított végig Mr.Rain a homlokán, majd újra a fiára nézett.
Nyugalmat erőltetve magára hátra dőlt és a kezeit összekulcsolva az ölébe ejtette.
A nő kimért léptekkel mellé sétált és leült.
- Mi csak segíteni...
- Börtönbe akarnak dugni. Az nem segítség - jelentette ki határozottan.
- Mi csak segíteni akarunk a hozzátartozóknak... - köhintett a nő, mire a fiú elnevette magát.
- Nagyon ügyes Miss, nagyon-nagyon ügyes... - nevetgélt, mintha csak egy teadélutánon lettek volna.
- Megkönnyítenéd a helyzetünket, ha válaszolnál is...
- Kérdezzen... Sajnos nem tudom, hogy mire kíváncsiak - vonta meg nem törődöm stílusban a vállait és, hogy hihetőbb legyen a száját is elhúzta.
- Ne hozz ki a sodromból... - sziszegte, mire a nő a combjára tette a kezét nyugtatásként.
Derek a szemeit forgatta, majd a nő mozdulatait követte a szemeivel.
- Christine... - fogtam meg a csuklóját és visszatettem a saját combjára a kezét. - Ezt nem kéne...
- De látom rajtad, hogy milyen ideges vagy.
- Az nem jelenti azt, hogy egyből letaperolhatsz! - forgattam a szemeimet, mire ő a telt ajkaival csücsörített egyet lemondóan.
- Mindjárt mi jövünk! Úgy izgulok! - oldalra sandítottam, hogy komolyan gondolja-e, majd meggyőződve, hogy igen, ráhunyorogtam.
- Na, Miss Tökély izgul? Szabad kérdeznem, hogy miért? - fontam össze a karomat a mellkasom előtt.
A fekete haja leengedve pihent a vállain, rám hunyorgott és gondolkodva a vállára döntötte a fejét.
- Nem tudom, mindig félek, hogy elrontok valamit és utána rajtam fog röhögni mindenki, vagy pusztán attól, hogy nem tudok majd megfelelni - erre a kijelentésre elmosolyodtam, mire karon vágott. - Ez nem vicces, jó? Ezek komoly dolgok.
- Nem is azon nevettem. Csak nem értem ezt. Először is magadnak kell megfelelned, a többieknek nem kell. Ha magadat elfogadod, akkor más nem számít.
- De...
- De, így van. Nézz csak rám! - mutattam végig magamon. - Helyes vagyok, férfias...
- Humoros...
- Tehetséges... Még sem érdekel másnak a véleménye, csak a sajátom - hagytam el az ironikus megjegyzését.
- Talán ezért utálnak olyan sokan. Mert túl nagy az arcod... - emelintette meg a jobb szemöldökét.
- Még belefér a tükörbe... - nevettem el magamat. - Viccet félretéve. Az a tipikus zenész vagyok, aki csak a zenének él és abból táplálkozik. Az a célom, hogy az embereket gyönyörködtessem, de az emberek nem tudják, hogy mit várjanak el tőlem, mert még nem ismernek, ezért saját magamnak állítok fel egy lécet, amit mindig meg kell ugranom, de azt is tudom, hogy hiba lenne, ha rögtön a legmagasabbra törnék, mert ha onnan leesnénk, nem biztos, hogy túlélném.
- Ez nem olyan egyszerű. Neked nincsenek szü...ba... Vagyis... - pirult el, mire elmosolyodtam.
- Nem, tényleg nincsenek szüleim, akik elvárnának tőlem valamit és barátnőm sincs.
- Derek De Rain és Christine Bale, önök következnek. Kérem készüljenek fel! - szólított minket a Miss, majd eltipegett.
A korához képest jól nézett ki, de az a francia arrogancia ami sütött abból a nőből. Nem, nem volt francia, de mégis úgy tett, mert az első szerelmes a férje pénztárcája után Párizs volt.
Lassan összeszedtem magamat, felálltam megigazítottam a fekete ingemet, majd lehajoltam a hegedűmért.
- Derek, itt van?
- Sajnos igen - mosolyodott el, majd a nőre nézett.
- Mire gondolt?
- Nem tudtam, hogy gondolatokat kellene Önökkel megosztanom - felelte szárazon.
- Figyeljen, annál hamarabb végzünk, minél hamarabb elmondja, amit tud. Ilyen egyszerű.
- Hol van a hegedűm?
- Tessék? - kérdezte elhaltan a nő.
- A hegedű. Vonós hangszer...Tudja...- mutogatta idétlenül.
- Tudom, hogy mi az, de mire kell? Nem értem.
- Ha megkapom, meg tudok önnek mutatni valamit.
- Mégis mit?
- Válaszokat akar, vagy sem? - tette fel ingerülten a kérdést.
- Rendben van - válaszolta rövid csend után, majd eltolta magát az asztaltól. - Intézkedem, addig... Ne öljék meg egymást! - nézett hol a fiúra, hol pedig az apára.
Mind a ketten követték tekintetükkel, ahogy a magassarkújával kitipeg a szobából.
Derek az apjára pillantva hátra dőlt a székében, majd elmosolyodott.
Régen találkoztak már, talán hat éve éve.
Derek tizennégy éves volt, amikor az édesapja elhagyta őket. Az anyja sokáig betegeskedett és a legrosszabbkor hagyta ott őket, egy fiatalabb nő miatt, aki még azt sem tudta, hogy a szerencsétlen férfinak van családja.
Amikor a válási papírokat hozta haza, a felesége nem akarta aláírni őket, mire dulakodni kezdtek és a férfi eszét vesztve megütötte őt, amire a nő elesett és beütötte a fejét a konyhabútor szélének. A sápadt bőrét az apró patakokként ömlő bíbor vércseppek tarkították, mire a férje megrettenve rögtön felkapta őt,, megkereste az egyik gyógyszerét, beadta neki és a kocsijába téve rögtön a kórházba száguldott vele, de késő volt.
Nem a seb és a vérveszteség okozta a halálát, hanem a rossz pirula, amelyet beadott neki.
Végzett a feleségével, de csak műhibának tekintették.
Derek egyedül maradt. Nem akart a fia szemébe nézni, így inkább beadta őt egy internátusba.
Soha nem bocsájtotta ezt meg az apjának, aki most feszengve ült előtte, verejtékező homlokkal.
Fekete haja már kopaszodott, a homlokán a ráncok nem tűntek el, a szemei alatt végtelennek tűnő, sötét karikák díszelegtek, amelyek így adták hírül a napvilágnak, hogy már napok, hónapok, évek óta nem aludt rendesen.
Nem tudott megszólalni, mit is mondhatott volna? Derek is csak nézte vigyorogva, élvezte a kínlódását, majd bizalmaskodóan előre hajolt. A lebilincselt kezeit az asztallapra tette, lehajolt ahogy csak tudott, hogy felkeltse az apja érdeklődését , majd rávigyorgott:
- Szia fater!
Mr.Rain felemelte a fejét és rápillantott:
- Te ölted meg?
- Számít ez? Végre kettesben vagyunk. Apa és fia - kuncogott. - Két "gyilkos" - kapart a levegőbe egy idézőjelet.
- Nem vagyok gyilkos.
- Nem vagyok gyilkos! - utánozta flegmán. - Anyám akkor csak úgy magától dobta fel a bakancsot.
- Véletlen volt...
- Na, ja... Rosszkor voltál, rossz időben, igaz? Rosszkor vitted a válási papírokat, rosszkor mentél el, rosszkor fektetted meg, rosszkor házasodtatok össze, rosszkor találkoztatok. A sors hülye fintora igaz? - vonta össze kérdőn a sűrű szemöldökét a fiú, majd köhintett egyet és ismét hátradőlt. - Hát persze, hogy rosszkor voltál rossz helyen.
- Miért ölted meg a lányt? - törölte meg a homlokát zavartan.
- Szeretted valaha is anyát, vagy engem? - kérdezte feszülten. - Szerettél-e egyáltalán minket, vagy a rohadt életedet, amelyet éltél?! Így jobb?!
- A szeretet nem önző fiam...
- Ne szólíts így! - ordította reménytelenül. - Te voltál az egyedüli ember, aki önző módon lelépett, amikor anya beteg lett, hogy egy friss tyúkkal lehess!
- Szerettem anyádat, ahogyan Téged is...
- Azt sem tudod, hogy mi a szeretet... - köpte a szavakat.
- Te nem tudsz semmit! - felelte szárazon, mire a fia teljesen bedühödött és az asztalra csapott.
- Semmit nem tudok! Mert amikor elhagytál a kurva nagy egoddal, akkor lett volna rád a legnagyobb szükségem! Pluszban még anyámat is elvetted! Egy kegyetlen gyilkos vagy, aki élvezkedik mások fájdalmán, nem törődve az emberek életével! Egy szadista rohadék vagy, aki...
Az apja átnyúlt az asztalon és magasba rántotta a fiút a gallérjánál, majd arcul ütötte őt.
- Fogd be a szád! - üvöltötte a képébe könnybe lábadt szemekkel, majd elengedte Dereket, aki a székbe zuhant vissza.
Elnevette magát, ahogyan az ajkát törölgette, majd megpillantotta az ujjain a meleg vérét.
Oldalra döntötte a fejét és kuncogott, látva azt, hogy az apja mennyire elveszett, majd ismét a véres ujjait bámulta.
- Szállj le a nőmről Rain! - köpött oldalra, míg én a falnak zuhantam.
Megtöröltem az ajkamat, amely szétcsattant és véresre festette az arcomat, amelyet a szakadó eső tisztított meg.
- Leon, mi a francot művelsz?! - sikította Tine, miközben felénk futott.
Leon kitárta a kezét és elkapta a kétségbeesetten sopánkodó lányt, akinek a csapzott, vizes haja az arcába hullott.
Leon biccentett a két gorillájának, akik mellém lépve belém rúgtak.
Az egyikük magasba rántva ütést mért az arcomra, amelytől ismét elkábultam, majd ahogy elengedtek, próbáltam én is támadni.
Váratlanul ért ez az egész, tudtam, hogy ez a csaj csak galibát fog nekem okozni, de azt soha sem gondoltam, hogy agyonvernek majd miatta.
Ahogy előre lendültem, hogy behúzzak az egyiküknek, megragadva a karomat ellökött, mintha mi sem lenne természetesebb. Nem voltam egy izom agyú pávián, de tudtam, hogy gyorsabb vagyok, mint ők. Feltápászkodtam a földről, megkerestem az egyensúlyomat, majd rátámadtam arra, aki az előbb ellökött.
Bizonyítani akartam Christine-nek.
Hasba rúgtam, majd elhajolva az ökle elől, mögé kerülve ismét megrúgtam, amitől térdre esett. A másik tag, a hátamhoz lépve elkapta a jobb karomat és hátracsavarta, míg én hátra lendítve a lábamat rúgtam őt ágyékon.
Miután elengedett Leonardot néztem, aki még mindig a barátnőjével volt elfoglalva.
- Leon engedd el! Most! - dobbantott dühösen.
- Miért Tine?! Miért véded ennyire?!
- Csak hagyd őt békén! Derek! - visította, mire lehajolva nem talált be az ütés, amit hátulról akartak adni.
- Leon, hagyj békén! Engem is és őt is! - mondta határozottan, mire Leon megcsavarta a vékony csuklóját, pofon vágta, majd nekem lökte.
Megfogtam őt a vállainál, hogy ne essen el és az ujjammal simogatni kezdtem, hogy nyugodjon meg.
- Menjünk! - köpött ismét oldalra. - Még nincs vége - jelentette ki bosszúsan és elmentek.
Magam felé fordítottam a lányt, akinek a sápadt bőrén ott éktelenkedett egy vörösen izzó kéznyom.
Megsimítottam, az arcát, mire a nyakamba ugorva zokogott.
Magamhoz szorítottam és apró csókokkal halmoztam el a feje búbját azt suttogva, hogy nincsen semmi baj és nyugodjon meg, mert már vége van.
Csitítgattam, míg ő hangosan zokogott. Lassan eltoltam magamtól, az ujjamat az álla alá vezettem és megemeltem a fejét.
Szabad kezemmel letöröltem a szemei alatt lévő könnycseppeket.
- Kell neked egy kis vörös szín - mosolyogtam rá, mire kínjában felnevetett. - Mondjuk elég rosszul vitted fel, de ha megcsipkedjük a másik oldalon, majdnem arányos - pislogtam rá, és láttam, ahogy átsuhan az arcán egy apró mosoly.
- Köszönöm - suttogta halkan, amelyet az esőcseppek hangja is elnyomott.
- Ugyan... - feleltem és ismét végig simítottam az arcán, mire felnézett rám.
A sírástól véreres szemei olyan áthatóak voltak, hogy megremegett a lelkem. Nagyot nyeltem, de nem tudtam szabadulni a tekintetétől, amely úgy járta át a lényemet, mint egy éles tőr.
Habozva ugyan, de lehajoltam hozzá, folyamatosan figyelve az arcát.
Szemei követték az ajkam útját, és egyre inkább elnehezedett a szemhéja ugyanúgy, mint nekem.
Amikor találkoztak, megízleltem édes ajkainak vékony vonalát, majd magamhoz szorítva folytattam ezt az érzéki támadást.
Kezét a nyakam köré kulcsolta, majd amikor elhúzódtam, a homlokomat az övéhez nyomtam és lassan kinyitottam a szemeimet.
Láttam, ahogyan az ajkát harapdálva nyitja ki ő is, és rám pillant.
- Tehát te is érzed ezt - állapította meg halkan, egy mosoly kíséretében, mire bólintottam és ismét loptam egy gyengéd csókot az ajkairól.
- Derek?! Mi történt? - kiáltotta a nő, aki egy nedves rongyot nyomogatott a vérző ajkához.
- Semmi... Csak beszélgettünk... - vette el a rongyot inkább ő és tisztította meg magát.
- Értem... Itt a hegedűd, Derek...
- Nem tudom, mindig félek, hogy elrontok valamit és utána rajtam fog röhögni mindenki, vagy pusztán attól, hogy nem tudok majd megfelelni - erre a kijelentésre elmosolyodtam, mire karon vágott. - Ez nem vicces, jó? Ezek komoly dolgok.
- Nem is azon nevettem. Csak nem értem ezt. Először is magadnak kell megfelelned, a többieknek nem kell. Ha magadat elfogadod, akkor más nem számít.
- De...
- De, így van. Nézz csak rám! - mutattam végig magamon. - Helyes vagyok, férfias...
- Humoros...
- Tehetséges... Még sem érdekel másnak a véleménye, csak a sajátom - hagytam el az ironikus megjegyzését.
- Talán ezért utálnak olyan sokan. Mert túl nagy az arcod... - emelintette meg a jobb szemöldökét.
- Még belefér a tükörbe... - nevettem el magamat. - Viccet félretéve. Az a tipikus zenész vagyok, aki csak a zenének él és abból táplálkozik. Az a célom, hogy az embereket gyönyörködtessem, de az emberek nem tudják, hogy mit várjanak el tőlem, mert még nem ismernek, ezért saját magamnak állítok fel egy lécet, amit mindig meg kell ugranom, de azt is tudom, hogy hiba lenne, ha rögtön a legmagasabbra törnék, mert ha onnan leesnénk, nem biztos, hogy túlélném.
- Ez nem olyan egyszerű. Neked nincsenek szü...ba... Vagyis... - pirult el, mire elmosolyodtam.
- Nem, tényleg nincsenek szüleim, akik elvárnának tőlem valamit és barátnőm sincs.
- Derek De Rain és Christine Bale, önök következnek. Kérem készüljenek fel! - szólított minket a Miss, majd eltipegett.
A korához képest jól nézett ki, de az a francia arrogancia ami sütött abból a nőből. Nem, nem volt francia, de mégis úgy tett, mert az első szerelmes a férje pénztárcája után Párizs volt.
Lassan összeszedtem magamat, felálltam megigazítottam a fekete ingemet, majd lehajoltam a hegedűmért.
- Derek, itt van?
- Sajnos igen - mosolyodott el, majd a nőre nézett.
- Mire gondolt?
- Nem tudtam, hogy gondolatokat kellene Önökkel megosztanom - felelte szárazon.
- Figyeljen, annál hamarabb végzünk, minél hamarabb elmondja, amit tud. Ilyen egyszerű.
- Hol van a hegedűm?
- Tessék? - kérdezte elhaltan a nő.
- A hegedű. Vonós hangszer...Tudja...- mutogatta idétlenül.
- Tudom, hogy mi az, de mire kell? Nem értem.
- Ha megkapom, meg tudok önnek mutatni valamit.
- Mégis mit?
- Válaszokat akar, vagy sem? - tette fel ingerülten a kérdést.
- Rendben van - válaszolta rövid csend után, majd eltolta magát az asztaltól. - Intézkedem, addig... Ne öljék meg egymást! - nézett hol a fiúra, hol pedig az apára.
Mind a ketten követték tekintetükkel, ahogy a magassarkújával kitipeg a szobából.
Derek az apjára pillantva hátra dőlt a székében, majd elmosolyodott.
Régen találkoztak már, talán hat éve éve.
Derek tizennégy éves volt, amikor az édesapja elhagyta őket. Az anyja sokáig betegeskedett és a legrosszabbkor hagyta ott őket, egy fiatalabb nő miatt, aki még azt sem tudta, hogy a szerencsétlen férfinak van családja.
Amikor a válási papírokat hozta haza, a felesége nem akarta aláírni őket, mire dulakodni kezdtek és a férfi eszét vesztve megütötte őt, amire a nő elesett és beütötte a fejét a konyhabútor szélének. A sápadt bőrét az apró patakokként ömlő bíbor vércseppek tarkították, mire a férje megrettenve rögtön felkapta őt,, megkereste az egyik gyógyszerét, beadta neki és a kocsijába téve rögtön a kórházba száguldott vele, de késő volt.
Nem a seb és a vérveszteség okozta a halálát, hanem a rossz pirula, amelyet beadott neki.
Végzett a feleségével, de csak műhibának tekintették.
Derek egyedül maradt. Nem akart a fia szemébe nézni, így inkább beadta őt egy internátusba.
Soha nem bocsájtotta ezt meg az apjának, aki most feszengve ült előtte, verejtékező homlokkal.
Fekete haja már kopaszodott, a homlokán a ráncok nem tűntek el, a szemei alatt végtelennek tűnő, sötét karikák díszelegtek, amelyek így adták hírül a napvilágnak, hogy már napok, hónapok, évek óta nem aludt rendesen.
Nem tudott megszólalni, mit is mondhatott volna? Derek is csak nézte vigyorogva, élvezte a kínlódását, majd bizalmaskodóan előre hajolt. A lebilincselt kezeit az asztallapra tette, lehajolt ahogy csak tudott, hogy felkeltse az apja érdeklődését , majd rávigyorgott:
- Szia fater!
Mr.Rain felemelte a fejét és rápillantott:
- Te ölted meg?
- Számít ez? Végre kettesben vagyunk. Apa és fia - kuncogott. - Két "gyilkos" - kapart a levegőbe egy idézőjelet.
- Nem vagyok gyilkos.
- Nem vagyok gyilkos! - utánozta flegmán. - Anyám akkor csak úgy magától dobta fel a bakancsot.
- Véletlen volt...
- Na, ja... Rosszkor voltál, rossz időben, igaz? Rosszkor vitted a válási papírokat, rosszkor mentél el, rosszkor fektetted meg, rosszkor házasodtatok össze, rosszkor találkoztatok. A sors hülye fintora igaz? - vonta össze kérdőn a sűrű szemöldökét a fiú, majd köhintett egyet és ismét hátradőlt. - Hát persze, hogy rosszkor voltál rossz helyen.
- Miért ölted meg a lányt? - törölte meg a homlokát zavartan.
- Szeretted valaha is anyát, vagy engem? - kérdezte feszülten. - Szerettél-e egyáltalán minket, vagy a rohadt életedet, amelyet éltél?! Így jobb?!
- A szeretet nem önző fiam...
- Ne szólíts így! - ordította reménytelenül. - Te voltál az egyedüli ember, aki önző módon lelépett, amikor anya beteg lett, hogy egy friss tyúkkal lehess!
- Szerettem anyádat, ahogyan Téged is...
- Azt sem tudod, hogy mi a szeretet... - köpte a szavakat.
- Te nem tudsz semmit! - felelte szárazon, mire a fia teljesen bedühödött és az asztalra csapott.
- Semmit nem tudok! Mert amikor elhagytál a kurva nagy egoddal, akkor lett volna rád a legnagyobb szükségem! Pluszban még anyámat is elvetted! Egy kegyetlen gyilkos vagy, aki élvezkedik mások fájdalmán, nem törődve az emberek életével! Egy szadista rohadék vagy, aki...
Az apja átnyúlt az asztalon és magasba rántotta a fiút a gallérjánál, majd arcul ütötte őt.
- Fogd be a szád! - üvöltötte a képébe könnybe lábadt szemekkel, majd elengedte Dereket, aki a székbe zuhant vissza.
Elnevette magát, ahogyan az ajkát törölgette, majd megpillantotta az ujjain a meleg vérét.
Oldalra döntötte a fejét és kuncogott, látva azt, hogy az apja mennyire elveszett, majd ismét a véres ujjait bámulta.
- Szállj le a nőmről Rain! - köpött oldalra, míg én a falnak zuhantam.
Megtöröltem az ajkamat, amely szétcsattant és véresre festette az arcomat, amelyet a szakadó eső tisztított meg.
- Leon, mi a francot művelsz?! - sikította Tine, miközben felénk futott.
Leon kitárta a kezét és elkapta a kétségbeesetten sopánkodó lányt, akinek a csapzott, vizes haja az arcába hullott.
Leon biccentett a két gorillájának, akik mellém lépve belém rúgtak.
Az egyikük magasba rántva ütést mért az arcomra, amelytől ismét elkábultam, majd ahogy elengedtek, próbáltam én is támadni.
Váratlanul ért ez az egész, tudtam, hogy ez a csaj csak galibát fog nekem okozni, de azt soha sem gondoltam, hogy agyonvernek majd miatta.
Ahogy előre lendültem, hogy behúzzak az egyiküknek, megragadva a karomat ellökött, mintha mi sem lenne természetesebb. Nem voltam egy izom agyú pávián, de tudtam, hogy gyorsabb vagyok, mint ők. Feltápászkodtam a földről, megkerestem az egyensúlyomat, majd rátámadtam arra, aki az előbb ellökött.
Bizonyítani akartam Christine-nek.
Hasba rúgtam, majd elhajolva az ökle elől, mögé kerülve ismét megrúgtam, amitől térdre esett. A másik tag, a hátamhoz lépve elkapta a jobb karomat és hátracsavarta, míg én hátra lendítve a lábamat rúgtam őt ágyékon.
Miután elengedett Leonardot néztem, aki még mindig a barátnőjével volt elfoglalva.
- Leon engedd el! Most! - dobbantott dühösen.
- Miért Tine?! Miért véded ennyire?!
- Csak hagyd őt békén! Derek! - visította, mire lehajolva nem talált be az ütés, amit hátulról akartak adni.
- Leon, hagyj békén! Engem is és őt is! - mondta határozottan, mire Leon megcsavarta a vékony csuklóját, pofon vágta, majd nekem lökte.
Megfogtam őt a vállainál, hogy ne essen el és az ujjammal simogatni kezdtem, hogy nyugodjon meg.
- Menjünk! - köpött ismét oldalra. - Még nincs vége - jelentette ki bosszúsan és elmentek.
Magam felé fordítottam a lányt, akinek a sápadt bőrén ott éktelenkedett egy vörösen izzó kéznyom.
Megsimítottam, az arcát, mire a nyakamba ugorva zokogott.
Magamhoz szorítottam és apró csókokkal halmoztam el a feje búbját azt suttogva, hogy nincsen semmi baj és nyugodjon meg, mert már vége van.
Csitítgattam, míg ő hangosan zokogott. Lassan eltoltam magamtól, az ujjamat az álla alá vezettem és megemeltem a fejét.
Szabad kezemmel letöröltem a szemei alatt lévő könnycseppeket.
- Kell neked egy kis vörös szín - mosolyogtam rá, mire kínjában felnevetett. - Mondjuk elég rosszul vitted fel, de ha megcsipkedjük a másik oldalon, majdnem arányos - pislogtam rá, és láttam, ahogy átsuhan az arcán egy apró mosoly.
- Köszönöm - suttogta halkan, amelyet az esőcseppek hangja is elnyomott.
- Ugyan... - feleltem és ismét végig simítottam az arcán, mire felnézett rám.
A sírástól véreres szemei olyan áthatóak voltak, hogy megremegett a lelkem. Nagyot nyeltem, de nem tudtam szabadulni a tekintetétől, amely úgy járta át a lényemet, mint egy éles tőr.
Habozva ugyan, de lehajoltam hozzá, folyamatosan figyelve az arcát.
Szemei követték az ajkam útját, és egyre inkább elnehezedett a szemhéja ugyanúgy, mint nekem.
Amikor találkoztak, megízleltem édes ajkainak vékony vonalát, majd magamhoz szorítva folytattam ezt az érzéki támadást.
Kezét a nyakam köré kulcsolta, majd amikor elhúzódtam, a homlokomat az övéhez nyomtam és lassan kinyitottam a szemeimet.
Láttam, ahogyan az ajkát harapdálva nyitja ki ő is, és rám pillant.
- Tehát te is érzed ezt - állapította meg halkan, egy mosoly kíséretében, mire bólintottam és ismét loptam egy gyengéd csókot az ajkairól.
- Derek?! Mi történt? - kiáltotta a nő, aki egy nedves rongyot nyomogatott a vérző ajkához.
- Semmi... Csak beszélgettünk... - vette el a rongyot inkább ő és tisztította meg magát.
- Értem... Itt a hegedűd, Derek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése